Mit jelent a múlt feldolgozása

Adorno híres előadásának befejező része. Minden erejét erre a részre tartogatta, nagyon ütős tételekkel!

A fasiszta vágykép ma kétségtelenül egybeolvad az úgynevezett alulfejlett országok nacionalizmusával, amelyeket ma már nem alulfejlett, hanem fejlődő országoknak szokás nevezni. Az egyetértés azokkal, akik érzésük szerint pórul jártak az imperialista versenyben, és mégis igyekeztek közel férkőzni az asztalhoz, már a háborúban is kifejezésre jutott az olyan szlogenekben, mint a „nyugati plutokrácia” és a „proletár nemzetek”. Nehéz lenne megmondani, hogy ez a tendencia már beletorkollott-e, és ha igen, milyen mértékben, a német hagyomány civilizáció- és nyugatellenes búvópatakjába, és hogy Németországban is kirajzolódik-e a fasiszta és a kommunista nacionalizmus konvergenciája. A nacionalizmus ma egyben túlhaladott már és aktuális. Túlhaladott, mert abban a korszakban, amikor a nemzetek kényszerűen blokkokba rendeződnek a legerősebbek fennhatósága alatt, már csak a fegyvertechnológia fejlődése miatt is, a szuverén különálló nemzet, főként a haladó kontinentális Európában, elveszíti történeti szubsztancialitását. A nemzet eszméje, amely egykor kifejezte a szabad és önálló polgárok érdekeinek gazdasági egységét a feudalizmus territoriális korlátaival szemben, maga vált korlátjává a társadalom egészében rejlő lehetőségeknek. Annyiban azonban a nacionalizmus mégis aktuális, hogy kizárólag a nemzet áthagyományozódott és pszichológiailag rendkívül terhelt eszméje – amelyet továbbra is egy érdekközösség kifejeződésének tartanak a nemzetközi gazdaságon belül – rendelkezik az erővel, hogy százmilliókat nyerjen meg olyan céloknak, amelyeket ésszerűen nem tekinthetnek közvetlenül a sajátjuknak.

A nacionalizmus önmagának sem hisz már igazán,
és mégis a leghatékonyabb politikai eszköz arra, hogy az embereket arra csábítsa, hogy foggal-körömmel ragaszkodjanak a ténylegesen elavult viszonyokhoz. Mivel a nacionalizmus elégedetlen önmagával és tudatosan elvakult, jelenlegi vonásai szükségszerűen váltak grimaszokká. Ezekkel a vonásokkal, mint a barbár primitív törzsi alkotmányok örökségével, mindig is rendelkezett, de legalább addig sikerült megzabolázni őket, amíg a liberalizmus az egyén szabadságjogait reálisan is a kollektív jólét feltételének ismerte el. A nacionalizmus csak megingásának korszakában vált minden ízében szadisztikussá és destruktívvá. Erről árulkodott a hitleri világ dühe, a nacionalizmus mint paranoid kényszerek rendszere, amely ellene irányult mindenkinek, aki másmilyen volt, mint ő; s éppen ezek a vonásai nem veszítettek semmit vonzerejükből. A paranoia, az üldözési mánia tehát, amely azokat üldözi, akikre kivetíti azt, amit ő maga szeretne – ragályos. A kollektív kényszerképzetek, mint például az antiszemitizmus, igazolják a belső látszatkirályságban visszamaradt, a világhoz fűződő viszonyában pszichikailag kiskorú egyén patológiáját. A pszichoanalitikus Ernst Simmel tézise szerint ezek a kollektív kényszerképzetek mentik meg a félőrülteket egy ideig attól, hogy teljesen őrültek legyenek. Bármennyire nyilvánvaló is a nacionalizmusban rejlő őrületszerű vonás – legalábbis azok számára, akik érthető módon tartanak egy újabb katasztrófától –, mégis ez az, ami a legjobban serkenti a terjedését. Az őrület annak az álomnak a pótléka, hogy az emberiség a világot emberi módon rendezi be – azé az álomé, amelyet az emberek világa makacsul elhárít. És mindaz, ami 1933 és 1945 között történt, a patologikus nacionalizmusban találkozik össze.

Hogy a fasizmus ma is él, hogy a múlt sokat emlegetett feldolgozása mind a mai napig nem sikerült, és saját torzképévé, üres és hideg felejtéssé változott, azt jelenti, hogy továbbra is fennállnak azok az objektív társadalmi előfeltételek, amelyek létrehozták a fasizmust. A fasizmus lényege nem vezethető le a szubjektív diszpozíciókból. A gazdasági rend és az általa diktált gazdasági szerveződés az emberek többségét jelenleg is a megváltoztathatatlan adottságoktól való teljes függésben és kiskorúságban tartja. Ha élni akarnak, alkalmazkodniuk kell a körülményekhez, alá kell vetniük magukat nekik; éppen az autonóm szubjektivitást kell kitörölniük magukból, amelyre pedig a demokrácia eszméje apellál, mivel csak akkor tudják fenntartani magukat, ha lemondanak önmagukról. A társadalmi elvakítás eme rendszerének fölismerése fájdalmas erőfeszítést jelent számukra, amelyben akadályozza őket a mindennapi élet rendje és nem utolsósorban a totalitásig felfújt kultúripar. A beilleszkedés szükségszerűsége – az azonosulás a fennállóval, az adottal, a hatalommal – teremti meg a totalitarizmus lehetőségét. Az elégedetlenség és a düh, amelyet a beilleszkedési kényszer hoz létre és reprodukál, szintén a totalitarizmust támogatja. Mivel a realitás nem hozza el azt az autonómiát, illetve azt a lehetséges boldogságot, amelyet a demokrácia fogalma ígér, az elégedetlenek és a dühöngők a legjobb esetben is közömbösek a demokráciával szemben, de még inkább titkos gyűlöletet táplálnak iránta. A politikai szerveződés módjáról azt gondolják, hogy a társadalmi és gazdasági realitáshoz képest lényegtelen; az emberek azt szeretnék, hogy ugyanúgy illeszkedjenek egymáshoz a kollektív élet formái, ahogyan ők is beilleszkednek, annál is inkább, mivel az államtól egy óriásvállalat kiszámíthatóságát várják el a – mi tagadás – korántsem olyan békés versenyben. Akiknek tényleges tehetetlensége tartósan fennáll, még látszatként sem viselik el azt, ami jobb, mint a saját helyzetük; inkább szeretnének megszabadulni az autonómia kötelességétől, mert félnek, hogy nem képesek megfelelni neki, és belevetik magukat a kollektív én olvasztótégelyébe.

Eltúloztam a borúlátást, de csak a maxima értelmében, miszerint,

ha az igazságnak ma egyáltalán lehet médiuma, akkor az csakis a túlzás lehet.
Ne értsék félre töredékes és sokszorosan rapszodikus megjegyzéseimet, és ne tekintsék spenglerizmusnak, amely maga is egy követ fúj a borzalommal. Szándékom az volt, hogy leírjam a hétköznapok egyhangú homlokzata mögött rejlő tendenciát, mielőtt az áttöri az időközben fölépített intézményes gátakat. A veszély objektív; oka elsődlegesen nem az emberekben rejlik. Sok jel árulkodik arról, hogy a demokrácia, és mindaz, amit a demokráciában le kell szögezni, mélyebben érinti meg az embereket, mint a weimari időkben. Miközben kiemeltem a nem teljesen nyilvánvaló dolgokat, elhanyagoltam azt a megfontolásra nagyon is érdemes körülményt, hogy a német demokráciában 1945 után a társadalom anyagilag soha nem látott mértékben gyarapodott, és ez szociálpszichológiailag sem közömbös. Biztosan nem számít túlzottan optimistának a kijelentés, hogy a német demokrácia és a múlt valódi feldolgozásának ügye nem is áll olyan rosszul, csak elegendő időt és sok egyéb dolgot kell még hagyni neki. Csakhogy az időt hagyni követelményében van valami naivitás, valami felettébb kétes kontemplatív vonás. A világtörténelemnek nem pusztán szemlélői vagyunk, nem egyszerűen csak többé-kevésbé akadálytalanul imbolygunk a történelem tereiben. És úgy tűnik, hogy a világtörténelem, amelynek ritmusa egyre nagyobb mértékben kezd hasonlítani a katasztrófáéra, most sem fogja szubjektumainak megadni az időt, amitől minden magától jobb lesz. Mindez közvetlenül a demokratikus pedagógiához vezet minket. Ha a történtekről akarjuk felvilágosítani az embereket, akkor mindenekelőtt azzal a felejtéssel szemben kell munkához látnunk, amelyhez nagyon is könnyen társul a felejtés igazolása; például azoknak a szülőknek az esetében, akiket kínos helyzetbe hoznak gyermekeik Hitlert firtató kérdései, és akik, már csak azért is, hogy magukat tisztára mossák, a dolog jó oldaláról kezdenek mesélni, arról, hogy az egész tulajdonképpen nem is volt olyan rossz. Németországban divattá vált szitokszavakkal illetni a politikai oktatást, és nem vitás, hogy akadna még rajta javítanivaló, de az oktatásszociológia már most is rendelkezik olyan adatokkal, amelyek azt bizonyítják, hogy a politikai oktatás, feltéve, hogy komolyan és nem terhes kötelességként foglalkoznak vele, több hasznot hoz, mint azt általában gondolni szokás. Mindenesetre ha a nemzetiszocializmus továbbélését komolyan vesszük annyira, amennyire véleményem szerint komolyan kell venni, akkor ezzel a felvilágosító pedagógia határait is kijelöltük. Mindegy, hogy ennek a pedagógiának a kiindulópontja szociológiai vagy pszichológiai, hiszen úgyis csak azokat képes elérni, akik megfelelő nyitottsággal rendelkeznek, és ezért nem is kaphatók a fasizmusra. Másfelől korántsem haszontalan, hogy a felvilágosító munka ezt a csoportot is megerősítse a nem nyilvános véleménnyel szemben. Hiszen jó okkal indulhatunk ki abból, hogy ezek az emberek afféle káderekké válhatnak, akiknek működése a legkülönbözőbb területeken idővel mégis eléri az egészét – ennek esélye annál nagyobb, minél tudatosabbá válnak.

A teljes írás itt olvasható.