Képkód-kódkép
A III. Zsidó Filmfesztivál filmjeiről 1. rész
Véget ért a harmadik Zsidó Filmfesztivál a Művész moziban. Igazi fesztivál, nem csak filmvetítések sorozata, de gazdag kísérő program-kínálat, bárhesz-chala-kalács beszélgetés és kóstoló, gyerekibuc és noha játszótér, rejtett zsinagógák illetve Hollywood Budapesten séták a városban stb.. A ZsiFi izgalmas vállalkozás, a zsidó identitás és létezés számtalan változatát, örömét, problémáit és kérdéseit veti fel. A filmek között idén sajnos háttérbe szorult a dokumentumfilm (csupán két alkotás volt látható).
A játékfilmek mellett kisfilmeket láthatott a közönség, a nemzetközi mezőny mellett immár hagyományként a fesztiválra kiírt pályázatra beküldött alkotások is szerepeltek. A négy nap alatt a művek többsége kétszer került vetítésre, de úgy tűnt, ez is kevésnek bizonyult. A játékfilmek többsége telt házzal ment, jegyet némelyikre már az első nap is nehezen lehetett szerezni. A Művészben minden korosztály felbukkant, és sokan szívesen maradtak beszélgetni is. Látható igény mutatkozik arra, hogy ez a sajátos filmkínálat Budapesten megjelenjen a vásznon. Külön érdeme a fesztiválnak, hogy minden alkotást eredeti nyelven és feliratozva mutattak, így egyrészt hallhattuk az eredeti nyelv dallamát, a szereplők valódi hangját és amennyiben számunkra ismert nyelven zajlottak a dialógusok, érthető volt a sok finom kis utalás vagy humor, amelyek a fordításba nem kerültek bele. Ráadásul sok helyen keveredtek a nyelvek, a Kódjátszmában a német és az angol elsősorban, máshol pl. Blumenthal c. film esetében a jiddis és az angol, a Gett-nél a francia és ivrit, így a „melyik szereplő mit ért vagy mit miért nem ért” – sem szorult különösebb magyarázatra a figyelő fülek számára.
Kódjátszma
A zárt körben vetített nyitófilmnek a Kódjátszmát (The Imitation Game) választották a szervezők, amely hamarosan a mozikban is bemutatásra kerül. György Péter rövid megnyitóját Fritz Zsuzsanna vezette fel.
(kép forrása: zsifi.org)
A nyitófilm érdekes választásnak bizonyult. Az érzékeny közelmúlt, az 50 év titkosítás után felfedett történelmi tény, a hírhedt és feltörhetetlennek tartott náci kommunikációs kódrendszer, az Enigma megfejtésének titka, mely két évvel rövidítette meg a háborút, szinte beavatássá változatta a fesztiválindítást (ráadásul ezt fokozandó a vetítés zártkörű volt). A második világháború befejezését jelentősen segítő Enigma-ügy tényanyaga már nem szenzáció, az ahhoz kapcsolódó morális döntés(ek) – így a filmben megfogalmazott konfliktus – azonban időszerűbb, mint valaha. Erkölcs vagy ráció, ha nem lehet erkölcs és ráció… Hiszen rengeteg áldozata volt annak a kalkulációnak, amely arról szólt, hogy a sikeres kódfejtés ténye ne szivárogjon ki, azt a németek előtt (és a szövetségesek előtt is) titokban tarthassák. Az Enigma-történet egyaránt szól a hovatartozásról és az árulásról, a magányos hős lehetetlen sorsáról és a női tehetség negyvenes években oly szűkre szabott érvényesülésről, amelyben ott feszül a politikai hatalom és pénz bonyolult viszonyrendszere. A társadalmi szerepeket a férfi-női bipoláris gondolkodás mentén szervezik. A homoszexualitást üldözik, deviánsnak tartják, és a kódfejtő zseni, Turing esetében még az sem adhat felmentést az ezért kiszabott szörnyű és megalázó büntetés alól, hogy nélküle az egész világtörténelem másképp alakulhatott volna. Ez a fura, autisztikus, ráadásul homoszexuális matematikus reménytelen hátránnyal indul ebben a világban. Ám filmhős karakternek nem is találhattak volna jobbat.
A film egy magányos embert mutat be, aki zseniális, valóban világrengető dolgokat tesz, teremt, de végül magányából kitörni képtelen, és a másik hiányába pusztul bele. Ez a felállás alkalmas arra a nézői együttérzés működtetésére, noha Alan Turingot nem könnyű szeretni. Az érzelmek világa idegen számára, egyedül a logika, a matematika terepén tájékozódik tévedhetetlenül. Az érzések kaotikusak, kiszámíthatatlanok számára, akárcsak a kommunikáció, amely elkerülhetetlenül emocionális is. Egyedül a tiszta logikán alapuló viszony követhető, ott van esély a tévedhetetlen megértésre, a folyamatosságra. És Alan Turing megszállottsága részben ezen alapul. Ahogy ő idegen a világnak, a világ is idegen számára, leszámítva a matematika absztrakt birodalmát. Egy különc zseni, aki olyan világot álmodik, ahol megértik, ahol ő is megért, ahol a félreértések bizonytalansága kikerülhető. Épp ezért is van sajátos viszonya a gépekhez, különösképp Christopherhez. Nem véletlenül egyetlen barátja és korai szerelme (Christopher Morcom) után nevezi el a többség számára lengyel ősváltozata nyomán Bomba-gépként (Bombe machine) ismert szerkezetet.
