Hogy menekült meg Albánia zsidó lakossága?

Albánia volt az egyetlen ország Európában, ahol több zsidó élt a második világháború végén, mint előtte, pedig 1939-ben előbb az olasz fasiszták, majd a náci Németország szállta meg a balkáni országot.

Az albániai zsidóság második világháborús történetére csak 1990 után, az Enver Hodzsa (1908-1985) fémjelezte kommunista rezsim bukása után derült fény. A világégés kellős közepén, amikor a nácizmus és a holokauszt árnyai már hosszúra nyúltak Európában, Albániában az olasz megszállók és a kollaboráns fasisztabarát tiranai kormányok egyetértésével megkímélték a zsidókat. A zsidók problémamentesen élhettek, dolgozhattak,  megtarthatták ünnepeiket, nem voltak kitéve semmiféle erőszaknak.

A világháború előestéjén az Albániában élő zsidó közösség létszáma nagyjából 600 fő volt, közülük megközelítőleg 400-an menekültként érkeztek, főként Németországból és Ausztriából. A jó hír elterjedése után a környező országokból, Dalmáciából, Montenegróból, Koszovóból sokan odavándoroltak, így az albániai zsidó közösség létszáma megduplázódott. Minden megváltozott azonban 1943. szeptember 8. után, amikor az új kormány a németekkel működött együtt. Házkutatások, razziák kezdődtek, ezek azonban a lakosság magatartása miatt kudarcot vallottak. A városokban és falvakban keresztények és muzulmánok zsidók százait bújtatták el, de segítették őket a partizánok is, így újra megmenekültek.

Európa nagy részén a végső megoldásnak (Endlösung der Judenfrage) keresztelt népirtás embertelen méreteket öltött: Lengyelország zsidó lakosságának (3,3 millió) 90 százaléka, a német zsidóság (240 ezer) 88 százaléka halt meg, de Görögországban is hasonlóan nagy arányban (77 százalék) ölték meg a zsidókat. A budapesti Holokauszt Emlékközpont szerint az európai zsidó holokauszt áldozatainak számát a különféle becslések 5 és 6 millió közé teszik. Körülbelül minden tízedik, a holokauszt idején meggyilkolt áldozat magyarországi zsidó volt, számuk 500 és 600 ezer fő közöttire tehető.

Az egyetlen kivételt Albánia jelentette, amely a nemzeti hitvallásnak is nevezhető besa-nak köszönheti, hogy megmenthette, sőt növelni is tudta zsidó kisebbségének számát. A besa egyfajta becsületkódexet jelent, a szó eredete pedig Lekë Dukagjini albán hercegnek (1410–1480) az albánok társadalmi, gazdasági, vallási és kulturális életét a 15. századtól meghatározó szokásjogi kánonjára (albánul: Kanuni i Lekë Dukagjinit) vezethető vissza. A besa egyik alapvetése az elesettek és a gyengék védelme, amely a menedéket keresőkre is vonatkozott – különösen, ha az illető erre ígéretet is kapott. Ennek megtartása becsületbeli ügy volt – akár az élete árán is –, a szószegők kiállásukat veszélyeztették.

Amikor a Harmadik Birodalom csapatai 1943 szeptemberében megszállták Albániát, két vlorai zsidó, Rafael Jakoel és nagybátyja felkerest a polgármestert, aki nem kertelt: jobb, ha a fővárosba mennek. Itt tárgyalást folytattak a fasiszta kollaboráns kormány belügyminiszterével, Xhafer Devával. A belügyér egy zsidólistát is mutatott nekik, amelyen a németek által összeírt zsidók nevei szerepeltek. A besa azonban mindennél erősebb volt, a listát nem adták át – idézte fel az akkori eseményeket Jakoel unokája, Felicita.

A teljes cikk itt olvasható.