Dalolj, rendőr, csakazért is!
„Ha nem táncolhatok rá, nem az én forradalmam.”
(Emma Goldmannak tulajdonított mondás)
„Itt táncoltunk”
(Tábla a lerombolt Bastille helyén)
Van ez a régi jiddis anarchista nóta, az In ale gasn/Daloy politsey, amely roppant közkedvelt a nyugati balos miliőben (nálunk is lehetne ismert akár, csak hát itt mifelénk nem hogy balos miliő nincsen, de igény sem lenne rá; a jiddis anarchista nótákról már nem is beszélve).
Persze, ha kicsit megkapargatjuk, a nóta se nem igazán régi, sem nem igazán anarchista. De jiddisnek jiddis, az tény. És pörgős is, hát mi kell még?
Mikor először hallottam – persze Berlinben, persze egy foglalt házban – rögtön beleszerettem. Már csak azért is, mert sokat ugyan nem értettem a szövegből, de egyvalami rögtön átjött: dalolj, policéj!, azanyád kurva keservit! na, most énekelj, rendőr, táncolj, ahogy mi húzzuk a nótádat, itt a forradalom!
Bár ez félreértésnek, az anarchista plakátok, csupaszív elvtársak, harcias autonóm tüntetések és legkülönfélébb tudatmódosító szerek csalóka elegye által kiprovokált pszeudorevolucijonér mámornak bizonyult, de a „dalolj, policéj!” általam érteni vélt mondandója valójában nem is különbözött olyan sokban az igazi jelentéstől. Mert hát az benne volt a zenében, az énekben, az egészben. Komoly volt, és persze vicces. Akkoriban úgyis azt skandáltuk a berlini utcákon özönölve (az 1990-es évek elején egy-egy május elsején vagy október harmadikán – az egyesítés napján – még özönöltünk), hogy „Eins, zwei, drei, Nazipolizei!” meg „Hoch – die – internationale – Solidarität!”
Zsidónak lenni persze nem volt különösebben vicces a huszadik század elejének Oroszországában, a nyugati letelepedési övezetben (és ez utóbb sem lett persze viccesebb, sőt; és persze sokkal kevésbé volt vicces, mint az 1990-es évek Berlinjében köhögni a könnygáztól). A 19. század végén ötmilliónál is több zsidó élt itt, az Orosz Birodalom nyugati sávjában – javarészt szegények, igen sokan (ó, kedves sztereotípiák, csak most ne hagyjatok el!) munkások (natessék!).
Persze munkásnak, kizsákmányoltnak lenni amúgy sem volt valami nevettető (és ma sem az), de a kettő elegye meg… és persze mégis lehetett belőle vicceket faragni. A csúfolkodó dalok, szóviccek, adomák jól kifigurázták a kis Nyikolájt, minden oroszok cárját (… na és hol vannak itt oroszok, a mi stetlünkben, brúdereim és svesztereim, drága kamerádok?!), meg a rusnya, vérszívó kapitalistákat. És persze a kancsuka boldogabbik végén, a mindig-másik-végén csüngő kozákot, rendőrt, konduktort, policájt és milicijonért. A hatalmi embert. Aki azután utóbb egyenruhát váltott. Sokszor. Bizonyos távolságból szemlélve az egész történelem egy óriási, naftalinszagú gardrób.
Mert hát akkoriban minden munkás gyűlölte a kardlapozós-pogromozós, közvetlen osztályellenséget. Meg azt az egész nagy, mafla, gyilkos tréfli világot, amelyik az állami rendőrattakokban és a paraállami feketeszázas pogromokban csúcsosodott ki.
