Felfordulásból ellenforradalom

A Századvég Kiadó gondozásában 2008 végén megjelent Amerikai neokonzervativizmus – Egy kisiklott ellenforradalom című könyvem egyik legfontosabb fejezetéből olvasható az alábbi részlet, amely több alfejezet bekezdését is tartalmazza.
 

Forrás: Konzervatórium

 

Az amerikai neokonzervativizmus első generációs képviselőinek kulturális konzervativizmusa, az amerikai hagyományok és nagyhatalmi státus megvédésére irányuló erőfeszítése és az amerikai ideálok integritásának részükről tapasztalható erősítése olyan ellenforradalmi karaktert adott a mozgalomnak a ’60-as években, amely ma is irányadó lehet. A „kiragadott” részt szerkesztve és jegyzetek nélkül közöljük. (Békés Márton)

A ’60-as évek nem csak Nyugat-Európában, hanem Amerikában és a világ többi részén is a hagyományos struktúrák felgyorsuló lerombolódásának ideje volt. A nyugat-európai egyetemek hallgatóinak zavaros lázadása megtalálta tükörképét az amerikai intézmények diákjainak viselkedésében is, ám nem árt megjegyezni, hogy a kaliforniai Berkeley-en a diáklázadás már 1964-65-ben lezajlott, míg Rómában, Berlinben, Párizsban csak 1967-68-ban következett be ehhez hasonló. De Amerikában ez együtt jelentkezett a faji zavargásokkal, a protest-mozgalmak radikalizálódásával és az ellenkultúra más többi áramlatával. Ezt kísérte világszerte az afrikai dekolonizáció felgyorsulása (1960-at az ENSZ Afrika évének nyilvánította) és a szovjet térnyerés látványos hulláma – például a csehszlovákiai szovjet agresszió (1968) -, valamint a vietnámi háború eszkalálódása, továbbá a szexuális forradalom kibontakozása és a II. vatikáni zsinat liberalizmusa (1962-65), de a New Left és a posztmodernitás megjelenése, vagy a kínai kulturális forradalom (1966-67). Mindezek a folyamatok egy egységes szellemiség más-más megjelenési formái voltak, amelyek azonban az évtized végére kiváltották a maguk reakcióját. Ez a reakció juttatta Nixont a Fehér Házba, és ez az, amelynek egyik áramlata volt a neokonzervatív ellenforradalom is, amely éppen ekkor, a ’60-as évek közepén szerveződött meg.

A konzervatív politika megújítása és ennek a Republikánus Párton belüli elképzelése Goldwater-rel együtt bukott el a ’60-as évek közepén. A szenátor konzervativizmusának eredménytelensége számos értelmiségit győzött meg arról, hogy egy sokkal integránsabb, intellektuálisabb és a modern tömegdemokrácia kihívásaira választ adni képes konzervatív alternatívára van szüksége Amerikának. E felismerés generálta a neokonzervativizmus megszületését is.

A ’60-as évek közepére számos korábbi baloldali és liberális, köztük sok, a City College of New York-ból ismerős értelmiségi – úgymint Irving Kristol, Daniel Bell, S. M. Lipset, Nathan Glazer, D. P. Moynihan – gondolta úgy, hogy a GOP helyett egy értelmiségi kört kell képezni ahhoz, hogy hosszú távra ki lehessen dolgozni egy megfelelő teoretikai és cselekvési tervet Amerikai kormányzásának új módjára. Kristol a National Review körének mondanivalóját és a Goldwater-kampányt egyenesen „vulgárisan antiliberális polémiának” nevezi és antiintellektuális vonallal azonosítja. Ő és társai ezért a ’60-as évek közepén – és még egy jó évtizedig – még a Demokrata Párt felé orientálódtak és a ’64-es elnökválasztáson sem támogatták Goldwatert, hanem Glazer szerint mind Johnson mellett voksoltak.

Eközben az amerikai zsidóság körében is megfigyelhető volt egy komoly jobbra tolódás, amely azért érdemel különös figyelmet, mert az amerikai, főképpen a New York-i értelmiség meglehetősen nagy részben zsidó szociokulturális háttérrel rendelkezett, mind a jobb-, mind a baloldalon. A mi szempontunkból pedig azért is rendkívüli fontosságú momentum ez, mivel a neokonzervatív elit is igen nagy részben mondható zsidó gyökerűnek. Az amerikai zsidóság konzervatív irányba fordulását jól kifejezte az 1960-tól Podhoretz szerkesztése alatt álló Commentary irányvonala és a kialakuló, később neokonzervatívnak nevezett értelmiség több zsidó származású tagjának felhagyása a balliberális politika támogatásával. Ha röviden végigtekintünk a zsidó származású és ekkor, a ’60-as években végleg pre-neokonzervatívnak tekinthető személyeken, akkor a következőt látjuk. Az amerikai ortodox zsidó felmenőkkel bíró Irving Kristol és felesége, a szintén amerikai-zsidó Gertrude Himmelfarb ugyanúgy Brooklynban született, mint Sidney Hook és Podhoretz, előbbi ausztriai, utóbbi galíciai zsidó szülők gyermekeként. Podhoretz felesége, Midge Decter Minnesotában született amerikai-zsidó lány volt; Lipset orosz emigráns zsidó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot New Yorkban, ahogyan Aaron Wildavsky is, akinek a szülei ukrán zsidók voltak. Bell és Glazer szintén izraelita hátterű. Nagyjából mindannyiuk a ’60-as évek elejére fejezi be konzervatív fordulatát, majd az évtized közepére-végére egységesnek mondható tábort képeznek.

Visszatérve az amerikai zsidóság szellemi orientációváltásához, bocsássuk előre, hogy az amerikai zsidóság ’60-as évek közepétől végbemenő konzervatív fordulata kulturális, gazdasági és külpolitikai okokra egyaránt visszavezethető. Lipset megállapítása szerint a zsidó közösségeket világszerte liberális-baloldali orientációjúnak szokás tekinteni, mivel 1789 óta a politikai progresszió őket is felszabadította, s azóta a haladó mozgalmak szellemi vezetői között nagy számban voltak jelen. Ám mind a kapitalizmusban betöltött szerepük, mind tradícióikhoz való ragaszkodásuk és a cionizmus baloldali elutasítása sokszor árnyalja ezt a különben is elnagyolt képet. Amerikában számos olyan jelenség következett be 1960-tól, amely kifejezetten eltávolította a zsidó közösségeket a mainstream balliberális kurzustól. Ezek között található az Izrael ellen korán megfogalmazott imperializmus-vád 1967 utáni felerősödése és a harmadik világ általi karanténba szorítása; az amerikai New Left anticionista-trimondialista szimpátiája; valamint az új, fekete nacionalizmus megjelenése, amely sokszor antiszemita és konkrétan zsidóellenes megfogalmazásokkal élt. Ehhez járul hozzá a kapitalizmusnak a zsidósággal és az amerikai fehér középosztály „bűneivel” való összekötése a ’60-as évek radikális ideológiáinak részéről. A zsidó értelmiségben bekövetkezett jobboldali fordulat óriási nyereség volt Amerika és konzervativizmusa számára.

A többségében középosztálybeli izraeliták az ellenkultúrát és az antikapitalista törekvéseket elutasították, akárcsak a keleti blokk Izrael-ellenességét – amely tehát az 1967-es hat napos háború után erősödött fel – és a ’60-as évek végétől megjelenő újbaloldali és afroamerikai anticionizmust. Az amerikai zsidóságnak és vele az értelmiség egy jelentős részének szellemi változását elősegítette az is, hogy személy szerint a zsidó származású Goldwater és a római katolikus Buckley National Review-ja támogatta Izraelt, és 1967 után „sokan úgy vélték a jobboldalon, hogy Izrael legyőzte az arabokat, azaz Amerika egyik szövetségese aratott győzelmet a kommunista világ barátai fölött.” Noha az amerikai zsidó értelmiség e jobboldali fordulatának kiteljesedésére még a következő évtized közepéig kellett várni, s csak Reagan 1980-as megválasztásakor regisztrálható egyértelműen konzervatív szimpátiájuk, mégis fontos, hogy a Podhoretz szerkesztette Commentary a zűrzavaros évtizedben sikerrel kezdte meg „begyűjtésüket” a (neo)konzervatív mozgalomba. Így az amerikai zsidóság természetes szövetségesre talált azok között, akik szociokulturálisan és politikailag is kötődtek a hasonló gondolkodáshoz. Ők voltak a neokonzervatívok, amiről Glazer így írt: „az ideális amerikai zsidó hang a konzervatív demokrata pártié.” A neokonzervatívok egészen 1980-ig ezen a hangon szólaltak meg.

Kristol ezerszer idézett mondata így szól a ’60-as években neokonzervatívvá váló gondolkodókról: „a neokonzervatívok olyan liberálisok, akiket arcul csapott a valóság.” A ’60-as évek közepe táján bekövetkező és a későbbiekben még vázolandó események meggyorsították egy új, az eddigiekhez képest is más konzervativizmus kialakulását. Az amerikai konzervativizmus ugyanis szembe találta magát a radikális baloldallal, az USA biztonsági érdekeit figyelmen kívül hagyó és ezzel társutassá váló balliberális értelmiséggel és a Johnson-adminisztráció nagyszabású, nagy költségvetést igénylő, a társadalmat az egyenlőség felé tolni akaró kormányzati intézkedéseivel (Great Society, War on Poverty). Amit Kristol népszerű és sokat citált mondata tömören fogalmazott meg, azt fejtette ki bővebben Glazer, amikor arról írt, hogy az általában liberális és demokrata párti amerikai értelmiség a ’60-as évek felfordulása miatt „deradikalizálódott” és konzervatív elveket kezdett vallani.

Az előbbiek tükrében nem hathat meglepően, hogy Nisbet szerint „a neokonzervativizmus az 1960-as évek szülötte”. Nincs okunk arra, hogy ne adjunk neki igazat, bár meg kell jegyezni – John Ehrman nyomán -, hogy a neokonzervativizmus végső, szellemi és teoretikai megszilárdulása inkább 1968 után, sőt az ezt következő évtized első harmadában következett be. Norman Podhoretz jegyzi meg a következőket a ’60-as években formálódó neokonzervatív értelmiségről: „A neokonzervativizmust többnyire a New York-i zsidó értelmiség mozgalmaként azonosítják, és nem lehet kérdéses, hogy sokan a régi radikálisok közül, akiket aztán neokonzervatívnak neveztek, zsidó származású értelmiségiek voltak, akik New Yorkban dolgoztak vagy onnan jöttek. De […] rá kell mutatnom, hogy azok a liberálisok, akiket arcul csapott a valóság, hogy neokonzervatívvá legyenek, többnyire nem voltak zsidók, úgymint James Q. Wilson, Daniel P. Moynihan, Jeane Kirkpatrick, Michael Novak, Richard J. Neuhaus, William J. Bennett és George Weigel.” Podhoretz idézi Moynihan kevésbé idézett, de Kristol bon motjához hasonlóan elmés megjegyzését, amely arra vonatkozik, hogy a neokonzervatívok tulajdonképpen a liberalizmus baloldalivá válása után hasonlóképpen döntöttek, mint az a „jó katolikus, akit kiközösített az egyház, majd azt mondta: oké, akkor protestáns leszek”.

A neokonzervatív szellemi mozgalom születése korántsem fogható meg egy konkrét konzervatív ideológia kialakításának keresésével, annál inkább folyóiratok és személyek hálózatának felderítésével. Tudnunk kell ugyanis, hogy a neokonzervatívok csak a ’70-es évek közepére-végére találtak el a Republikánus Pártba, de már sokkal korábban, 1965-ben készen állt szellemi fészkük, az Irving Kristol és Daniel Bell által alapított The Public Interest. A lap szerzőgárdája, noha eszmeileg egyáltalán nem volt még egységes, reprezentálja a neokon értelmiség krémjét: Kristol, Bell, Glazer, Moynihan, Huntington és James Q. Wilson, továbbá Charles Murray, Irwin Stelzer, David Brooks, majd később Fukuyama, Krauthammer, William Kristol, George F. Will állandó szerzőkként szerepeltek évtizedeken keresztül a lapban. Ahogyan Krauthammer fogalmazott a Public Interest 2005-ös „nekrológjában”: „Kristol magazinja nem csak új eszméket kultivált, hanem szerkesztők, szerzők és tudósok nemzedékét indította útjára.”

A Public Interest megalapításának körülményeire térünk ki, amikor Nathan Glazer 2005-ben írott soraiból idézünk, amelyekben emlékezik a folyóiratra annak megszűnésekor. Ezzel egyúttal a lap alapítóinak kapcsolataira is fény derül és szocializációs mezejükre is kiléphetünk. Glazer így emlékezik vissza 1965-re: „Amikor Daniel Bell és Irving Kristol egy lap alapításáról kezdtek beszélni, éppen a californiai Berkeley Egyetemen tanítottam, miután egy évig a Kennedy-adminisztrációban dolgoztam a Housing and Home Finance Agency-nél. Nagyon szívesen bekapcsolódtam kettejük beszélgetésébe, amikor meghívtak, s éppen New Yorkban voltam. Korábban írtam a New Leader-be, ahol akkor Bell volt a vezető szerkesztő, ő pedig a Commentary szerzője volt, amikor én ott dolgoztam. Kristol akkor lett szerkesztő a Commentary-nél, amikor én már az voltam, és sokszor írtam korábban a szerkesztése alatt álló Encounter-be és a Reporter-be. Bell az új lapról egy Berkeley-i látogatása alkalmával beszélt nekem.”

A pontosan négy évtizedig, 2005-ös megszűnéséig fennálló folyóirat főképp társadalmi kérdésekkel foglalkozott, olyanokkal, mint hogy a gazdaság fejlődésének milyen kulturális feltételei vannak, a szegénység csökkentése vajon lehetséges-e kormányzati tervekkel, Amerika milyen kulturális és mentális állapotban van, a jóléti állam milyen kontraproduktív jellemzőkkel írható le, a család, a kisközösségek és a vallás vajon a posztmodernitás felé tartó tömegtársadalomban milyen szerepet kell, hogy kapjon? A neokonzervativizmus intellektuális megerősödése egybeesett azzal, hogy az egész amerikai konzervativizmusnak – amelynek ekkor egy még nem meghatározó szeletét alkották – problémát okozó kérdésekre igyekeztek válaszokat adni. Az ’50-es évek ébredő konzervativizmusa, annak libertárius, tradicionalista, antikommunista ágazata ekkor együtt haladt a neokon értelmiséggel, hiszen mindegyikük számára fontos volt az állami kiadások csökkentése és a szabadpiaci kapitalizmus korlátainak lebontása, a szovjet terjeszkedés blokkolása, a liberális kulturális kurzus dominanciájának lerombolása, valamint a modernitás és a progresszió iránti szkepszis elmélyítése.

A Public Interest köré csoportosuló „arcul csapott liberálisokról”, kiábrándult baloldaliakról, a nagy tervekkel szemben szkeptikus (pre-)konzervatívokról azt írja Kristol, a lap egykori, Bellel, majd Glazerrel együttműködő alapító-társszerkesztője, hogy elsődlegesen a Johnson-adminisztráció szociális intézkedéseivel szemben fejtették ki publicisztikájukat. Vélekedésük szerint ugyanis a balliberális jóléti társadalom megalkotásán fáradozó elnöki programok „mobilizálták a városi szegényeket, különösen a feketéket” és a „szegénységet militáns politikai akcióként, méghozzá forradalmi akcióként definiálták”, s mindez Kristol szerint a jakobinusokhoz hasonlította a ’60-as évek washingtoni demokrata pártiak elitjét és az általuk felszított társadalmi feszültségek szereplőit.

A lap jelentősége a neokonzervativizmus egységes gondolatiskolává formálódásában aligha értékelhető túl. Mint az akkori idők legautentikusabb szereplőjét, Irving Kristolt idézzük: „Ha a Public Interest megalapítására visszagondolunk, akkor a neokonzervativizmus eredetére tekintünk vissza (bár ezt a kifejezést ekkor még senki sem használta), noha a lap belső köre magát liberálisnak, esetleg disszidensnek és revízionistának tartotta. Köztünk én voltam a legkonzervatívabb [értsd: kulturális értelemben – B. M.], Nagy Britanniai tartózkodásom túlságosan is gondolatgazdag, öntudatos konzervatívvá tett. Ugyanakkor az Egyesült Államokban a konzervativizmust ekkor két dolog reprezentálta: Goldwater kampánya, amelyet még mindig a New Deal ellen folytatott, amivel egyikünk sem szimpatizált, és a National Review, amit pedig túl jobbosnak találtunk. […] a jobboldalon tulajdonképpen én álltam, Dan Bell (jobboldali szocdem vélekedéséhez mindig hű maradva) a baloldalon, a többiek meg valahol középen. Realista meliokraták voltunk, szkeptikusak a kormányzati programokkal szemben, amelyek figyelmen kívül hagyták a történelmet és az akadémikus baloldali eszmék gyakorlatát jelentették.”

A Public Interest köre tehát elsődlegesen a Johnson-adminisztráció gyakorlata és a balliberális értelmiség ezt legitimáló véleménydömpingje ellen szerveződött meg és véleménynyilvánításai kifejezetten a Domestic Policy körül mozogtak. Glazer idézett visszaemlékező cikkében írja is, hogy a neokonzervatívok „szkeptikusak voltak a Great Society spekulatív és a »társadalom-mérnökség« felé mutató ideológiai tendenciái iránt, ahogyan a War on Poverty-vel is fenntartásaik voltak, vagy a polgárjogi mozgalom pozitív diszkriminációvá válásával szemben is.” Glazer azonban hozzáteszi azt is, hogy megoldásaik alapjai négy elven felépülve fogalmazódtak meg, amelyek a következők voltak: tekintély, protestáns etika vagy hagyományos vallás, erkölcs és a klasszikus politikai filozófia. Glazert idézve: „Kezdtük felismerni, hogy egy jobb és kiegyensúlyozottabb társadalom megteremtésében a siker kulcsa – ha van egyáltalán – olyan dolgoktól függ, mint a hagyományos orientáció, az értékek, vagy – ha tetszik – erények; és sokkal inkább ezeken, mintsem a társadalom tudományos megtervezésén vagy a társadalom-mérnökség gyakorlatán.”

A lap szerzőinek írásait átvizsgálva azt találjuk, hogy az leginkább a szociális reformok előre nem látható következményeit, be nem jósolható eredményeit ecsetelték, a társadalom-mérnöki politizálást, a racionálisan megtervezett programokat utasították el és az amerikai életformából fakadó szorgalomra helyezték a hangsúlyt. Kristol egyenesen úgy fogalmazott, leszűrve évekkel később a Great Society tanulságait, hogy a szegények támogatása két okból problémás: nem helyes, ha a kormány dönti el, hogy ki a rászoruló, hiszen ezzel – mint a War on Poverty programmal – megosztja a nemzetet és egyfajta „szegénységi csapda” alakul ki, hiszen az állami támogatás ellenösztönző hatású lehet. A neokonzervatívok úgy látták: a ’60-as évek középső harmadában politikai okokból megtett reformlépések az egyenlősítés, a központi tervezés és az általános, tervezett megoldások eszméiből táplálkoztak.

Az egyenlősítés és az egalitárius ideológiák elutasítása az egyik legjellemzőbb neokonzervatív tétel volt. Glazer 1971-ben így fogalmazott a korról: „az egyenlősítés forradalma a modern világ legfontosabb társadalmi jelensége. Ez nem csak az egyenlő politikai jogokat és az egyenlő hatalmat követeli, hanem a gazdasági életben, a társadalmi státusokban és minden tekintélyben. Nincs ma olyan pont, ahol ez a forradalom megállni látszana.”