A holokauszt, mint probléma, avagy miért nem része Magyarország a Soá érzületi térképének?

Mindenképpen indokolt lett volna, hogy a holokausztnak, mint drámának az emlékezeti kultusza elterjedt volna az országban, hiszen ártatlan emberek, magyar állampolgárok százezreit ölték meg, ráadásul alapvetően a zsidó-keresztény civilizáció alapértékeit, sőt főszereplőit „érintette” ez a a tömeggyilkosság. Ez azonban mégsem történt így, hiszen – bár a Soa emlékezete a kötelező közéleti rituálé része lett –, de még a nyugati sztenderdhez leginkább közeledni kívánó politikai elitnél is érződik egyfajta kínos mimikri, felvett és őszintétlen hozzáállás és erős aktuálpolitikai zönge, amikor a holokausztról beszélnek a nyilvánosság előtt.

Forrás: Konzervatórium

 

 

A Soa egyik fő színtere Magyarország volt. Akiket érintett, azok meg mi vagyunk.

Ez azonban mégsem történt így, hiszen – bár a Soa emlékezete a kötelező közéleti rituálé része lett –, de még a nyugati sztenderdhez leginkább közeledni kívánó politikai elitnél is érződik egyfajta kínos mimikri, felvett és őszintétlen hozzáállás és erős aktuálpolitikai zönge, amikor a holokausztról beszélnek a nyilvánosság előtt.

A társadalomban sem alakult ki erről olyan konszenzus, mely megkérdőjelezhetetlenül állítaná a tragédia egyszeri és megismételhetelen mivoltát. Az áldozatokat pedig inkább kiemelik a társadalmi környezetükből, mintsem integrálnák abba. Ennek csak részben adja magyarázatát az, hogy az áldozatok többsége másvallású volt, mint a majoritás; az akkori magyar kormányzatok „sikeresen” vitték végbe a zsidók elkülönítését és diszkriminációját s a végén tényleg úgy tűnt, hogy a zsidók teljesen „mások” mint a többiek, ennélfogva elkülönítésük és elszállításuk sem okozott olyan nagy problémát az átlag-állampolgár számára.

A magyarországi állapot nyomorúsága persze élesen ellentmond annak a „világsikernek”, melyben a holokauszt-kultusz részesül. Holokauszt múzeumok, a világ számos nagy egyetemén oktatott „Holocaust Studies”, emlékezési rituálék számos válfaja működik a nyugati világban, jelezvén azt, hogy a Soa lett a népírtás kvázi szimboluma. Nyugati politikusok sokasága zarándokol el Auschwitzba, hogy lerója a kegyeletét a nyugati világ egyik nagy temetője előtt. A zarándoklat leginkább belépőt jelent a humanisztikus, szekuláris, poszt-világháborús civilizált világba, melynek kereteit csak most kezdik feszegetni a szélsőjobb radikálisok és a harmadik világ feltörekvő erői.

Nem így van azonban Kelet-Közép-Európa számos országában, így Magyarországon sem. A holokauszt társadalmi integrálatlanságának fő oka az, hogy a magyar társadalom nem zsidó, nem baloldali csoportjai, azaz az abszolút többség magát szintén áldozatnak érzi, a kommunizmus áldozatának, ráadásul olyannak, akinek az áldozatiságát nem „jutalmazza” a történelem és a politika. Aki magát, okkal vagy ok nélkül, de áldozatnak tartja, az ritkán vállal felelősséget egy más típusú áldozaton elkövetett sérelemért, ritkán azonosul a másikkal, főleg akkor, ha nemzeti felelőssége egyébiránt erre kellene, hogy motiválja.

Ráadásul sokan a holokauszt tragédiájának piedesztálra emelésében Magyarország háborús vereségének ünneplését és a kommunista diktatúra áldozatainak a lekicsinylését látják, így nem is érzik sajátnak a tragédiát. A külön-külön (történelmileg) létrejött és ápolt áldozatiság, mely közé a világháború győztes és vesztes blokkjai is sorompót állítanak, megakadályozta a közös állampolgári érzület-minimum kialakulását, de azt is, hogy a Soa emlékezete berögződjön. Ennek egyik mellékkörülménye az a nehezen megmagyarázható dolog is, hogy amíg a náci és nyilas gyilkosokat az egész világon üldözik, a kommunista rémtettek elkövetőit nem, a SZU utódállamai pedig nem fizetnek kártérítést a GULAG volt áldozatai, illetve azok hozzátartozói számára. És valóban, nagyon nehéz úgy érvelni a Soa univerzális morális tanúlságai mellett, hogy más borzalmak nem építhettek fél saját univerzumukat, nem lehetnek részesei az emberiség kollektív memóriájának.

Történt azonban más is a volt kommunista országokban. Mindig elfelejtjük, hogy a kommunista diktatúra nem pusztán a kitelepítéseket, a pereket és a totális kontrollt jelentette, hanem hihetetlen mobilitási csatornákat nyitott meg emberek százezrei számára és az érett Kádár-rendszert a többség már nem vesztesként élte meg. Ennek ellenére a magyar jobboldal világszemlélete, melynek alapjául valóságos sérelmek szolgáltak, olyan körökben is elterjedtek, melyekben tulajdonképpen az nem lett volna indokolt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a rendszer diktatórikus mivolta kérdéses lenne a számomra, csak azt, hogy visszatetszést kelt az, amikor a szocialista iskola-és lakáspolitika nyertesei saját „szenvedéseikről” számolnak be és ezeket azonos súlyúvá teszik azokéval, akiket tényleg komoly megkülönböztetés ért. Ezeket a folyamatokat aktuálpolitikai célokból is gerjesztik, de komoly gátját jelentik a megfelelő egyéni és kollektív önismeretnek.

A kommunista diktatúra vége felé kialakult, a kádári kompromisszumok világát interiorizáló magatartás, mely az ellenzéki mozgásokat „őrültségnek”, a Szovjetunió bukását „beláthatatlannak” tartotta, Kádár Jánost pedig „jóindulatú” és „barátságos” apafiguraként láttatta, a rendszerváltás utáni évtizedekre újfajta világszemléletté transzformálta át magát. Ez a szemlélet a kádári gulyáskommunizmus társadalmát, mely többé-kevésbé megbékélt a rendszerrel, annak előnyeit is élvezte, az üldözöttek homogén közösségévé avanzsálta. Bár a szocialista rendszer végig diktatúra volt, és a titkosrendőrség szinte az utolsó pillanatig nagy intenzitással működött és vonta alá a társadalom egészét, ez az azonosítás inkább mítosz, mint valóság. A kommunista diktatúra alatt ugyanis az 1960-as évektől a teljes társadalmi kontroll mellett jelentősen nőtt a lakosság életszínvonala.

A baj mindig halmozottan jelentkezik. Alig vannak civil kezdeményezések, olyanok, melyek a Soának a társadalmi köztudatba való beépítését szolgálnák, illetve megnyugató üzenetként szolgálnának nem csak a túlélő közösség, hanem az egész társadalom számára is. Az empátia csak nyomokban érezhető, bár olykor-olykor felújítanak egy-két vidéki zsidó temetőt jószándékú emberek, magányos figurák s egy-két oktatási projekt is megvalósult. A Páva-utcai Holokauszt Múzeum kiállításai sem alkalmasak arra, hogy úgy mutassák be a Soa tragédiáját, hogy közben interaktív viszony alakulhasson ki a magyar társadalommal. A Terror Házával ellentétben a múzeum (nem pusztán a saját hibájából) óriási lehetőséget hagyott ki, s nem vált széles tömegek számára nemzeti zarándokhellyé.

Nagyon szűk az a mesgye, ahol Magyarországon egy adekvát holokauszt emlékezeti kultúra kifejlődhet, hiszen ebben a két diktatúra által érintett országban úgy kellene foglalkozni a magyar politikai elit akkori súlyos felelősségével és a társadalom közömbösségével, hogy ugyanakkor el kellene kerülni a kollektív magyar felelősség csapdáját és lehetőséget kellene adni a nem univerzalista és nem liberális magyar honfitársaink számára is arra, hogy tragédiaként élhessék át a Soa tragédiáját. Erre tartalmi és pedagógia szempontból is nagy szükség lenne.

Ehhez azonban az kellene, hogy először mindenki a saját szenvedésével és saját felelősségével legyen tisztában. És lehetőleg kerülni kellene az aktuálpolitikai célzatú „történelemépítést” is.