Interjú Ablonczy Balázzsal

Ablonczy Balázs történésszel, a Kommentár főszerkesztőjével munkásságáról, a Kommentárról, a konzervativizmus és a jobboldali “underground” hazai helyzetéről, a hagyományról, a posztkommunizmusról, a jobb- és baloldali radikalizmusokról, és még sok minden másról.

Forrás: Konzervatorium

Kezdjük mindjárt a pozitív fejleményekkel: 2008 februárjában Talentum-díjat kapott a Teleki-monográfiájáért. A tudományos elismerésen kívül milyen visszajelzések érkeztek a könyvet illetően? Elégedett vele?

A díjat a Teleki-monográfia angol nyelvű, az Egyesült Államokban megjelent változatáért kaptam, és hát persze, nagyon jó érzés volt. Külföldi visszhangról csak német nyelvterületről tudok, többről nem, a kiadó majd biztos küld belőlük. A visszajelzések elég jók, azt hiszem: a magyar kiadást a Magyar Narancstól a Mozgó Világig és a Heti Válaszig, Magyar Nemzetig sokan recenzálták, interjúk készültek róla. Úgyhogy erről az oldalról nincs mit panaszkodnom. Szakmai visszhangja is jó volt, nem hiszem, hogy többet kívánhatnék. Néhány orgánum beszédesen hallgatott a könyvről, ami azért is furcsa, mert a 2004-es, Teleki-szoborral kapcsolatos összecsapások első vonalában álltak. Nem hiányoznak kimondhatatlanul.

2006-ban elindult a Kommentár c. folyóirat, melynek Ön a főszerkesztője. Tudomásom szerint a Kommentár igen jó fogadtatásra lelt – és nem csak a jobboldaliak körében. Milyen szándékból fogant meg Önben egy ilyen lap ötlete? Van valami különleges célja, rendeltetése, amit fontosnak tart? Sikerül ezt a „rendeltetést” érvényre juttatni?

Biztos unalmas folyton pontosítással kezdeni, de azért: ez nem az én bulim. A lapot egy baráti-jóismerősi körrel együtt kezdtük el kitalálni, létrehozni, és a szerkesztőbizottság tagjai (meg hát persze mások is) ott állnak továbbra is a lap mellett. Cikkeket beszélünk meg, néha viták vannak, nagyritkán elmegyünk együtt ebédelni. A cél az volt, hogy megpróbáljunk új gondolatokat bevinni a néha elég szikkadt hazai közgondolkodásba. Piacról, tulajdonról, hitről, hagyományról, konzervativizmusról. Hogyan is fest a világ körülöttünk. Mert e téren elég nagy a káosz: összeesküvéselméletekkel, másodlagos frissességű posztmarxista sületlenségekkel, hiperdoktríner „szabadgondolkodással” van tele a közbeszéd, ezt jó lenne kicsit tisztítani. Ezalatt a három év alatt én is sokat tanultam a mellénk álló „nagyoktól” és szerkesztőtársaimtól is, Mike Károlytól, Hatos Páltól, Pesti Sándortól meg a többiektől.

A lap fogadtatása tényleg jó volt, de azért ez nem az a kulisszarengető siker. Elkel a lap, némely cikkeinek van visszhangja, néha felbukkanunk utalásként a publicisztikákban vagy az interneten, de ez nem az áttörés. Szeretném. ha emelkedne egy kicsit a példányszám, kezelhetőbb lenne a honlap, ha lenne Kommentár-díj, – konferencia, – könyvsorozat, -bögre, miegyéb. A lap víz felett tartása azonban jelenleg minden, a szerkesztésen túli időnket/időmet elviszi.

A Kommentár fejlécén a „közösség, hagyomány, szabadság” szlogen áll. Könnyű ezt a mentalitást a magyar közéletbe csepegtetni? A hagyományelvű-konzervatív szemlélet mennyire van ma előnyös pozícióban Magyarországon? A fiatalokat például meg lehet fogni vele?

Nézze, én elég kiábrándult vagyok, és nem csak a csepegtetést illetően. A többiek nevében nem nyilatkozhatom, de az én motivációim elég egyszerűek: teret adni értelmes gondolatoknak, igazságot szolgáltatni meghurcolt, elfelejtett és megalázott embereknek – legalább papíron, és elmondani, hogy amit szép és nemes dolognak tartunk a világban, az nemcsak szép és nemes, de a tetejébe még praktikus is, és jó életet eredményez.

A pillanat annyiból stratégiai, hogy Magyarországon a baloldali-liberális oldalon (különféle okokból, ennek taglalásába most nem mennék bele) egyfajta szuflahiány van, és ezt sokan érzékelik az érintettek között is. A konzervativizmus inspirálónak, innovatívnak tűnik, meg leginkább ismeretlennek. Szóval van itt pálya, a fiatalokról en bloc nem szívesen nyilatkozom. Nekem nagy élményem, hogy a nálam öt-tíz, sőt tizenkét évvel fiatalabbak írnak a lapba, és jót. Ha sikerül néhány kiemelkedően tehetséges embert befolyásos fórumhoz juttatni: Békés Mártont, Böszörményi Nagy Gergelyt, Megadja Gábort, és másokat, akkor nem csináltuk hiába. A sznobéria mindenesetre komoly szövetséges.

Miként vélekedik az intézményes jobboldal jövőjéről? Van lehetőség arra, hogy a jelenlegi jobbos „underground” hangvétel (pl. Reakció) színvonala és stílusa legyen az irányadó? Gondolja, hogy a többi, újabb jobboldali műhelynek is van lehetősége arra, hogy találjon magának támogatót és befektetőt – hogy valós alternatíváról beszélhessünk?

A Reakcióhoz ugye családi és egyéb kötődéseim vannak, nagyon szeretem. A Konzervatórium és néhány más blog is ott van a kedvencek között, de ne álltassuk magunkat: ez egyrészt az önkifejezés egy formája, nem politikai cselekvés: utóbbit a pártok mívelik, nem látom nyomát annak, hogy ezek a megközelítések ott uralkodóak lennének. Ezt lehet bajnak tekinteni, de azt hiszem a dolognak ez a logikája. Blogposztokkal nem lehet választást nyerni.

Egy kicsit a jobboldal témájánál maradva: mit gondol a „kétféle jobboldal” (angolszász-piacpárti és kontinentális-reakciós) hazai lehetőségeiről és együttéléséről? Általában a „szalonképesség” (balliberális) elvárása azt jelenti, hogy az angolszász konzervativizmust kell népszerűsíteni (legalábbis verbálisan, és amolyan „import-konzervativizmusban” gondolkodnak). Mit gondol erről? Meddig lehet még vajon pejoratív értelemben használni a „reakciós” jelzőt?

Nem hiszem, hogy Közép-Európában vegytiszta angolszász konzervatív liberalizmust/liberális konzervativizmust lehet teremteni (más kérdés, hogy ha valaki figyelmesen megnézi, ilyen etalon nincs is, az angolszász konzervativizmus/republikanizmus is hihetetlenül sokszínű). Persze lehet ezen dolgozni, de a klubfotelek sohasem fognak úgy süppedni, mint a St. James Park környékén. Még a közép-európai bezzegeket közelről nézegetve is látszik, hogy azért a cseh, a szlovák vagy a balti országok gazdasági felfutása rendes, kontinentális, nemzetépítő törekvésekkel párosul.

A reakcióst, hacsak nem akarja kiröhögtetni magát, már nem nagyon használja senki pejoratívan. Én még nem hallottam. Számomra ez inkább pozitív egyébként…

Vajon miért szorulhatott háttérbe a kontinentális hagyomány? Helyénvaló mellőzni? Ezen tipológiában hol foglalhat helyet a konzervativizmus magyar hagyománya?

Huh. Röviden: nem tudom. Nagyon hosszan tudnék rá válaszolni, de a dolog lényege talán az, hogy ezt a fajta német/közép-európai konzervativizmust 1945 után olyan, khm, nem túl decens eszmeáramlatokkal hozták rokonságba (okkal vagy ok nélkül, az most mindegy), mint a nemzetiszocializmus és a fasizmus, illetve ennek különböző regionális verziói. Ez a fajta konzervativizmus, ha értékeit tovább akarjuk menteni, óhatatlanul szembetalálkozik minden reakciós rémálmával: lehet-e szelektálni a hagyományban vagy sem?

Ha lehet, maradjunk is kicsit ennél a kérdésnél! A hagyomány az valami szelektálható dolog? Kedvünkre válogathatunk benne? Nem vezet ez egyfajta fekete-fehér látásmódhoz, és tipikusan baloldali konstruktivizmushoz?

De. Meg elhatárolósdihoz. Nem is szeretem. Csak hát…

Sokáig tartott előadásokat a Trianon-kérdéskörről. Miért hagyta végül abba? A belőle fakadó konfliktusok miatt, vagy valami más oka volt? Mennyire tudjuk helyén kezelni Trianon problémáját?

Ha hívtak, mentem mindenhova, hat-hét évig. Aztán – néhány rút konfliktus után – ráuntam, mert rájöttem, hogy a viták gyorsan elfajulnak, és erre a feszültségre nekem nincs szükségem. Időrabló is. Egyre inkább az lett meggyőződésem, hogy nem ismeretterjesztést várnak tőlem, hanem terápiát. Ha nem azt mondom, amit várnak, akkor – képletesen – megverik a mentőst. A Trianon okozta problémát nem kezeljük jól, erről több helyütt írtam. De az általam vázolt megoldás meg nyilván oly mértékben idealista és személyre szabott, hogy sokak gyomra nem veszi be. A közvélekedés rendszerint az egyszerűbb megoldásokat kedveli. Nem szeretem a magyar politikai elitet gyalázó megjegyzéseket (mert az elit olyan, mint az ország, amely választotta), de itt volna némi pedagógiai, nevelő feladata is a politikusoknak, amire a kora kilencvenes években még mintha hajlandóak lettek volna.

Mit gondol a különféle nacionalizmusokról – különösen a jelenleg erősödő magyar radikális verzióról? Mennyiben lehet a nacionalizmust pozitívumként kezelni, és mennyiben válik veszélyessé és károssá?

Kelet- és Közép-Európáról szólva az itteni sajátságos nacionalizmus nemzetépítő szerepe aligha megkérdőjelezhető. A sorrend mintha fordított lett volna, mint nyugaton: ott a francia forradalomban győztes polgárság ideológiája lett, nálunk meg az volt a feladata a XIX. században, hogy valamiképpen polgárságot teremtsen.

A nálunk (és a térségben másutt) dívó átetnicizált, egykimenetes, ugyanakkor elég dinamikus és sikeres szubkultúra-építő, radikális mozgalmat idegenkedve nézem. Nem abszolutizálom, nem félek tőle, nem fitymálom. Figyelem és nem kedvelem. Ha kell, ezt meg is írom. Pont. Tüntetésre nem megyek, mert nem szeretem a tömeget.

Gondolja, hogy lesz tömegbázisa a szélsőbaloldalnak is? Jelenleg nem kifejezetten hangosak, de mintha lenne valami kisebb mozgás arrafelé is (terroristák és diktátorok bűneinek relativizálása, a szocializmus, mint rendszer követelése, stb.)…

Ha ez a hülye analógiás gondolkodás folytatódik („ha nektek lehet…”, ld. kuruc és partizáninfó valamint kis barátaik), akkor nyilván lesz nagyobb tere a szélsőbalnak is. Talaja mindenesetre van: érdekes megfigyelni, hogyan nyilatkoznak ezek a portálok – a nyilvánvaló rendvédelmi indíttatás mellett – ötvenhatról, Katynról, szabadságjogokról, polgári társadalomról, az egyházakról, az egykori emigránsokról: erre nem nagyon figyel fel senki, és tartok tőle, hogy ez valamiféle – nem többségi, de létező – mélyáram a magyar közvéleményben. Ezek a nézetek továbbra is jelen vannak, fórumuk maximum egy kocsmai nyerőgép környéke vagy az Internet. Most még.

Örülök neki, hogy említette az egyházakhoz való viszonyt. Nekem úgy tűnik, hogy a „legkisebb közös többszörös” a különböző irányzatok között (liberálisok, baloldaliak, és a szélsőjobb bizonyos New Age, újpogány változatai) épp a történelmi egyházakra való sárdobálás. Ezt vajon a szocializmusnak köszönhetjük? Hogyan lehet ezektől a rossz és hibás mítoszoktól megszabadulni?

Ez két kérdés. Vagy három. Nyilván nem szeretem az egyházak, és ezen belül a sajátom, a református fikázását, különösen mert sokszor látni mögötte a mélységes tudatlanságot, a politikai haszonszerzést, vagy az előnyhöz jutás akarását a Nagy Eszmei Piacon. Az meg nevetséges, amikor valaki úgy tesz, mintha szigorú teokráciában élnénk, és ennek a lebontására minden tudásunkkal törekednünk kéne. Miközben optimista becslések alapján a magyar lakosság kb. 15%-a hívő az egyháza tanítása szerint. Megszabadulás sohasem lesz: fel kell venni a küzdelmet, és majd meglátjuk.

Lát lehetőséget a szellemi életben egy „konzervatív fordulatra”? Mit tekint a legnagyobb problémának a mai politikai közbeszédben?

A fordulat, mondjuk, nem lenne rossz, de azért elég tamás vagyok. Lapot úgy nem lehet szerkeszteni, hogy mindig a hipotetikus reakciós trendforduló lebeg a szemünk előtt. Egy folyóirat évfolyamai enciklopédiák, tudástárak. Hogy a gondolkodó fők fölnyúlhassanak a polcra a három (vagy több) évfolyam köteteihez és azt mondhassák: így is lehet, valamikor így is lehetett. Pesszimistább perceimben (ezek gyakoriak) azt is hozzáteszem: így is lehetett volna.

A politikai közbeszéd meg maga a probléma. És utalok arra, amit politikai elit és társadalom viszonyáról mondtam. Sekélyes, magyartalan („azt gondolom” – édes jó Istenem, miért nem lehet elzavarni az ilyet!), hazug és dichotómiásan gondolkodik („erről kell egy sajttáj fél óra múlva”). Úgy tűnik, nekünk ezt dobta a gép.

Mennyire jelent problémát a posztkommunizmus? Valóban úgy lenne, ahogy sokan mondják, hogy ti. mind ugyanúgy és ugyanolyan mértékben vagyunk ezen örökség hordozói?

A posztkommunizmusból épp ezt a maszatolást és erkölcsi relativizálást utálom a legjobban. Ez vezet a már említett helyzethez, hogy ebben a káoszban mindenki szívesen tekinti magát mércének, és így nem sül le pofájáról a bőr a hamis rokikártya, a közös költség be nem fizetése meg a kiserdőre kitalicskázott sitt miatt. Bár mostan nyilván extrapolálok.

A Kommentár előző számában (2008/3) külön „fejezetet” szenteltek a holokauszt témakörének – igaz, Ön már korábban is foglalkozott vele. Már Novák Attilát is megkérdeztük: érdekelne minket, miért volt szükség a Tizenkét állítás a Soáról c. közös „kiáltvány” megfogalmazására? Első ránézésre a tizenkét állítás tizenkét evidenciát tartalmaz.

Örülök, ha evidenciának látszik. Az én tapasztalataim e téren rosszabbak. Volt bennünk valamiféle népnevelő jelleg, de – reményeim szerint – ez nem valamiféle értelmiségi sikongatás a „barna esőről”: mindössze jelzés, hogy a Kommentár minden totális diktatúrával szemben áll, és minden totális diktatúra áldozatával szolidáris. Ezen felül magyar tragédiának érzi a Soát. Én ezt akartam elmondani, és meglepően kevés egybecsiszolásra volt szükség Attila mondanivalójával. És nagy megtiszteltetés, hogy a mostani Szombat hozza egy forrásközlésemet, amiből talán az is látszik, hogy sok mai diskurzus már hetven éve is a helyén volt, létezett.