Várnai Pál: Kóborlásaim és botlásaim Kelet-Európában

A hetvenes évek elején már közel tíz éve tanítottam nyelvet és irodalmat az ottawai Carleton egyetem orosz tanszékén. Az egyetem számos országgal és intézménnyel, többek között a budapesti Kultúrkapcsolatok Intézetével, valamint Leningráddal írt alá csereegyezményt. Mivel magyar nyelvet és keleteurópai irodalmat is tanítottam, két ízben is jelöltek a csereegyezmény keretében Budapestre. 1974-ben pedig én lettem az a tanár, akit három hónapi leningrádi látogatásra küldött az egyetem. Témám, a 19. századi orosz novella volt. Nagyon örültem az alkalomnak, hiszen soha nem volt még módom orosz nyelvterületen tartózkodni. Ugyanakkor volt bennem némi izgalom is, hogy, mint 56-os menekült, a Szovjetunióba kerülök, mert az mégis más volt, mint Magyarország. Semmilyen helyismeretem nem volt. Sajnos, abban az évben anyám gyógyíthatatlan beteg lett.

Sikerült elintéznem, hogy megszakíthassam az utamat Budapesten és így még egyszer viszontláthattam anyámat. Ő rábeszélt az utazásra, én meg szorongva utaztam el. Május volt, és a festői Kárpátokon át vonatoztam az ukrajnai télbe. Napokig tartott az út, s unaloműzőnek állandóan harsogtak a szovjet indulók, mintegy bevezetésként a szovjet élethez… Különben sem hagytak unatkozni. Az ukrajnai Lvovban több órát álltunk. Kicsit sétálhattam is, de előbb átkutattak, majd egy egyenruhás nő kikérdezett, elsősorban arról, miként vélekednek nálunk Szolzsenyicinrôl. Sikerült megnyugtatnom a hölgyet, és így persona grata lettem.

Megérkezésemkor elszállásoltak egy nagy szállodában, ahol tulajdonképpen étkezhettem is, de gyakran a szállóvendégeknek is harcolni kellett azért, hogy kiszolgálják őket. Még egy külföldinek is probléma volt a mindennapi élet, olyan szűkösek voltak a viszonyok. Egy este egy kis vendéglőbe próbáltam bejutni, hasztalan. Az idős portás utamat állta és még le is fasisztázott. Nyilvánvaló volt számomra, hogy mennyire élt még az emberekben a második világháború emléke, különösen Leningrádban, ahol több millió ember elpusztult. Persze, nem hagytak magamra. Kijelöltek számomra egy útikalauzt, amolyan élő lelkiismeretet, egy kedves fiatal egyetemista nő személyében, akihez bármikor fordulhattam segítségért, s aki egyszer otthonába is meghívott. Természetesen ő is a hivatalos ideológiát képviselte. Eldicsekedett például azzal, hogy amikor amerikai turisták Trockijról kérdezték, ámulatba ejtette őket a téma ismeretével. Egy másik alkalommal vettem a bátorságot és érdeklődtem az – azt hiszem egyetlen – zsinagóga felől. Nagyon elkomorult: bonyolult, nehéz megtalálni. A baptisták, az más, velük nagyon jók a kapcsolataink. Később megtudtam, hogy a „nagyon jó” enyhe kifejezés volt. Egy kanadai kolléganőmtől megkaptam még egy másik nő címét is, akinek küldött is velem valami ajándékot, azt hiszem fürdőruhát. Mint minden, az is nagy kincsnek számított az akkori Szovjetunióban. A nő főnökei – egy egyetemen dolgozott – visszaélhettek ezzel a lehetőséggel, mert eléggé rám állították: sok szabad ideje volt számomra, sokfelé elvitt és ki is kezdett velem. Sokat gyakorolhattam vele az élőbeszédet, és kíváncsi is voltam, hogy ugyan milyen is egy szovjet ember. Rettentően vonalas nő volt, vagy megjátszotta, netán csak tudatlan volt.

Azt hiszem, igazi káder volt, amolyan „homo sovieticus”, aki személyében egyesítette a szovjet szűklátókörűséget a féktelen sovinizmussal s az ezzel gyakran járó antiszemitizmussal. „Szegény magyar professzor Kanadából, csak nem hagyhatjuk egyedül”, idézte rektora szavait: „Aztán nehogy kiadj államtitkokat”. Bejártam a Tudományos Akadémia könyvtárába, megismerkedtem annak nagynevű igazgatójával, Alekszejev akadémikussal… Egy ismert professzor, témám szakértője is fogadott a lakásán. Kissé furcsállottam, hogy még egy teával sem kínált meg. Amikor ezt elmeséltem nőismerősömnek, ő is csodálkozott: nem érti, hiszen az orosz emberek nagyon vendégszeretők (valóban azok). Amikor azonban kiderült, hogy a professzor középső neve Abrámovics, megértően bólogatott: így már érthető. A zsidók nagyon óvatosak, mondta. Nem rég tudtam meg valakitől, hogy a professzor valóban félős volt.

*

Szerencsére voltak más ismerőseim is, szélesebb látókörű, kulturált, sőt, uram bocsá’, kozmopolita (nagy bűn) zsidó értelmiségiek, akik egészen másképp vélekedtek a szovjet valóságról, mint az említett hölgyek. Ők valóban óvatosak voltak, nyilvános helyiségekben csak rövid közlésekre szorítkoztak, telefonon is csak a találka helyét és idejét beszélték meg. (Különben, meglepetésemre, a városban nem lehetett telefonkönyvet találni. Milyen privát közölnivalója is lehet egy öntudatos szovjet embernek?) Velük vagy a lakásukban, vagy az utcán beszélgettem. Sok érdekeset tudtam tőlük. Egyikük, egy igen tájékozott és okos fiatalember elmesélte, hogy sok éven át nem vették fel az egyetemre matematika szakra, származása miatt. Műfordítóktól megtudtam, hogy csupán idegen nyelvtudásért mennyien kerültek hosszú évekre a Gulágra. Egyikük elvitt a legfeljebb „tűrt” Ahmatova és Zoscsenko sírjához. „Ezek a mi bálványaink”, mondta. Összehoztak Másával, Efim Etkindnek, a nagyon ismert, abban az időben éppen párizsi emigrációba készülő ellenzéki írónak és műfordítónak a lányával, korábban a költő Brodszkij barátnőjével vagy feleségével. Kritikus időszak volt az 1974-es év, a Brezsnyev korszak. Szájról szájra járt a hír, hogy Szolzsenyicin Rosztropovics dácsájában tartózkodik. Sokan készülődtek elmenni, másokat kiutasítottak. Elvált voltam s így engem is próbáltak valakivel összehozni. Egészében véve izgalmas és érdekes két hónap volt. Szinte állandóan oroszul beszélgettem, sok szépet láttam, sikerült némi protekcióval színház- és koncertjegyeket is szereznem, és csodálatos előadásokat, gyönyörű múzeumokat, képtárakat láttam. Az Ermitázsban volt egy mulatságos tapasztalatom. Egyik „védőszentem” kalauzolt oda, csak hát ott is óriási sorok álltak. Azaz, be lehetett volna jutni, de a ruhatárban nem volt hely. Persze, segített, hogy egy „kanadai professzor” kabátjáról van szó. A választások napján is a hölgy társaságában voltam. Emlékszem, busszal mentünk valahova és mindenhonnan bömböltek a harcias szovjet indulók. Rám mindaz, amit láttam, egészen más benyomást tett, mint a hölgyre, aki valami olyat mondott, hogy náluk a választások napja az egy ünnep. Voltak viszont, nem is kevesen, akik ezeken a napokon a városon kívülre mentek, hogy ne kelljen az egyetlen pártra szavazniuk. A házmesterek persze figyelték és megjegyezték őket. Pár közeli városba is eljutottam. A fent említett professzor például irigyelt azért, hogy egy napra a sokkal nyugatiasabb Tallinba is elmehettem, igaz, csak egy napra, mert éjszakára már nem biztosítottak szállást. Bár semmi jel nem mutatott erre, volt mindig egy olyan érzésem, hogy biztosan figyelnek, hiszen külföldi vagyok, értelmiségi, magyar, nem válogatom meg a társaságomat. Volt bizonyos veszélyérzetem is (kis veszély nem veszély), mint aki rosszban sántikál. Mindez izgalmassá tette az egyébként elég szürke szovjet valóságot. Eléggé skizofrén állapotban lehettem, – még úgy is, hogy az ottaniakhoz képest rendkívül kiváltságos helyzetben voltam –, mely állapot az orosz és szovjet irodalom ismerőjének nem lehetett idegen. Meglepett különben az irodalom és kultúra óriási és általános szeretete, például a liftkezelők munka közben is klasszikusokat olvastak. Az orosz színház közönsége pedig valószínűleg páratlan a világon.

*

Sajnos, két hónap után telefonhívást kaptam Budapestről, hogy meghalt anyám. Rögtön a hazautazásra gondoltam, s ezt meg is tettem, de a temetésre már nem értem oda. Sosem felejtem el, hogy milyen emberségesen viselkedtek ottani ismerőseim, beleértve a hivatalos embereket is. Még Moszkvában megálltam pár napra (ahol nem sikerült a Kremlbe bejutnom, mert pechemre „uborka”, azaz nagytakarítás volt éppen) s onnan repültem Budapestre. Óriási élmény volt, amikor a Malév gépen, hosszú idő után, beleharaphattam egy szép piros almába. Egyébként a két hónap alatt volt pár találkozásom magyarokkal is. Az egyik csodálatos fehér éjszaka során valaki megszólított magyarul. Béla volt, aki mellettem lakott húsz évvel korábban a diákszállóban, és újságíró lett. „Mesélem nekik, hogy mi (mármint a magyarok) hogy élünk. Nem akarják elhinni”, mondta öntudatosan. Ezt a fajta hozzáállást még egyszer tapasztaltam, amikor magyar színészeket ismertem fel, Bessenyeivel az élükön. A szovjet közegben kirívóan elegáns cuccokban feszítettek és lenéző mosoly ült az arcukon.

Ez a rövid két hónap megmutatta, mire vagyok képes stresszhelyzetben s fel kellett volna hogy készítsen egy újabb, ennél nagyobb kihívásra. Hiszen a leningrádi tartózkodás alapjában véve veszélytelen és kellemes volt, ha volt is bennem bizonyos veszélyérzet.

*

Ugornék nyolc évet, és rátérnék az 1982/83-as tanévre, amikor fizetés nélküli szabadságot vettem ki az egyetemről. Tudomásomra jutott, hogy lehet magyarországi ösztöndíjat kapni a Magyarok Világszövetségétől és hogy egy egész évet tölthetnék Magyarországon. Megpályáztam és megkaptam. Korábban, más magyar tanárokkal együtt, többször meghívtak a Szövetség által rendezett Anyanyelvi Konferenciákra. Úgy is mint magyar tanárt, mint irodalmi estek és a magyar–kanadai kulturális kapcsolatok lelkes szervezőjét. Naivitásom elfedte előttem, hogy a magyar fél érdeklődése nemcsak kulturális, hanem politikai is volt, hiszen a fent említett szervezetek valamennyire fedőszervek voltak. S ez később egyre nyilvánvalóbbá vált a számomra. Ami budapesti tartózkodásom hivatalos részét illeti, rendszeresen jártam megadott témámban konzultálni az Irodalomtudományi Intézetbe. A Világszövetség, azonkívül, hogy kiutalta a havi csekély ösztöndíjat (amiből nem lehetett megélni), nem sok figyelmet fordított rám, így eléggé szabad voltam. Ez Magyarországon már az erjedés, a puha diktatúra időszaka volt. Kutatómunkám mellett teljes mellszélességgel vetettem bele magam a kulturális és társadalmi életbe. Péntek estéken eljártam a Rabbiképzőbe, a felejthetetlen Scheiber professzor istentiszteletére és az utána következő beszélgetésekre. Mint ismeretes, Scheiber nagy sadchen (kerítő) volt, mellyel különben szeretett dicsekedni. Engem is többeknek bemutatott, azzal, hogy „megfogta az Isten lábát” (mármint a nő, azzal, hogy én egy nyugati voltam). Hallottam, sőt, talán láttam is, hogy figyeltek bennünket. Jártam még a Hungária Kávéházban tartott Idegen Nyelvek Klubjába, ahol idegen nyelveken lehetett beszélgetni, és hát ismerkedni. Más zsidó helyeken is megfordultam. Két társaságba rendszeresen jártam. Az egyik a nemrég elhunyt Lovász Laciék lakása volt, ahova péntek este lehetett jönni. Lovász nem mindenkit engedett be, ajánlás kellett, de legalábbis előre kellett jelezni jövetelünket. Aki ezt nem tette, azt durván eltanácsolta. Többször kijelentette, hogy hozzájuk azok jöjjenek, akiknek nincs hová menniük. Hétvégéken kirándulásokat is szerveztek. Náluk a beszédtémák általában a zsidóság és a politika körül forogtak. Ennél számomra fontosabb és érdekesebb volt az Antalffy Máriánál, a zsidó vallásba betért keramikusnőnél tartott hétfő esték. Mintegy 20-30-an jöttek itt össze, mindig mások, szinte kizárólag fiatal értelmiségiek, matematikusok, művészek, irodalmárok, tanárok. A fiatal magyar zsidó értelmiség legjava megfordult ott. Teáztunk és eszegettünk, társasjátékokat játszottunk, de elsősorban irodalomról, kultúráról, zsidóságról, politikáról beszélgettünk. Érdekes embereket ismertem meg, több barátságot is kötöttem ott, és párkapcsolatok is szövődtek. Ez egy eléggé asszimilált társaság volt, egyikük kifejezésével „félzsidók”, akik, enyhén szólva nem voltak elragadtatva az akkori rendszeről. Olykor amerikai és izraeli vendégek is beugrottak, s ez még egy okot adott a hatóságnak, hogy figyeljenek bennünket. Tudomásom szerint többeket be is idéztek. Jól éreztem magam köztük, végre megtaláltam azt a közeget, amelyben otthon éreztem magam. Vidéki, majd emigráns lévén, ez a fajta társaság újszerű volt a számomra.

Máriánál ismerkedtem meg egy szép fiatal, lánnyal, aki aztán bemutatott egy érettebb és bonyolultabb barátnőjének, akivel járni kezdtem. S ekkor történt valami, ami véget vetett a „Kánaánnak”. Korábban is itt töltöttem a nyarak jórészét, részben anyám miatt, másrészt mert vonzott az élénk magyar kultúra és életforma. Ez az év azonban más volt, több volt és szerettem volna lehetőséget kapni még egy évre. Munkahelyem elengedett volna, de kellett valamiféle további meghívás és hivatalos engedély a magyaroktól is. Ekkor elkövettem azt a szarvashibát, hogy a hivatalos szervekhez fordultam. Naiv voltam és jóhiszemű („azt gondolám, hogy minden ember az”), s a hatalom alaposan kihasználta ezt. Hajlandók lettek volna eleget tenni óhajomnak, csakhogy ennek magas árat szabtak. Valamit valamiért. Elküldtek egy valamiféle – kiderült, hogy ál – nemzetközi kulturális fórumhoz, ahol egy fiatalember fogadott, majd miután elbeszélgetett velem, megbízott egy külpolitikai szöveg fordításával. Miután ezt tisztességesen elvégeztem, újabb feladatot kaptam: írjak le valamit kanadai tanszékemről, kollégáimról. Ekkor esett le a tantusz, s megértettem, hogy kikkel állok szemben, hogy ez egyáltalán nem vicces: ezek valamit írásban akarnak tőlem. Mint magyar származású külföldi állampolgár, csapdahelyzetbe kerültem, beláthatatlan következményekkel, mégpedig a saját ostobaságomnak köszönhetően. Eladdig soha nem féltem, most viszont, a következő pár hét (vagy hónap?) olyan volt, mint egy orwelli, lidércnyomásos álom. Mivel soha ilyen helyzetben nem voltam, sőt, nem is ismertem hasonló helyzetben lévőket, szorongva meséltem el az esetet pár ismerősömnek, tanácsukat kérve. Igyekeztem mennél kevesebbet, szinte semmit, a lakásomban tartózkodni. Szerencsémre fent említett barátnőm befogadott. Féltem „megbízóm” telefonhívásától, barátnőmnek meg szerencsére nem volt telefonja. É. egy gerinces, kissé paranoiás, ellenzéki beállítottságú nő volt, írók, költők múzsája, többek között E. I.-é is. É. elvitt hozzá s ezzel nagy szolgálatot tett nekem. Röviden vázoltam helyzetemet. Külföldi állampolgár vagyok s úgy néz ki, hogy be akarnak szervezni. Mindenkit be akarnak” – nyugtatott meg a sokat tapasztalt és harcedzett férfi. „Az én lakásomat is lehallgatják… Ha tudom, hogy szóba állsz velük, nem állok veled szóba”, mondta E. I. Ugyanakkor, felfogva helyzetemet és tapasztalatlanságomat, azt ajánlotta, hogy forduljak ahhoz az országhoz, amelynek az állampolgára vagyok, tehát Kanadához. Ezt tettem.

Felhívtam a budapesti kanadai követséget és kihallgatást kértem. Azt hiszem, hogy a nagykövet fogadott s elhívott egy rövid sétára, ahol nyugodtan beszélgettünk. Meg volt döbbenve, hogy a magyar hatóságok így visszaélnek egy kutatómunkára ide utazó ösztöndíjas egyetemi tanárral. Egyik ötlete az volt, hogy tegyek panaszt a meghívóimnak. A másik, hogy hagyjam el az országot. Végül a követség egyik attaséja vett a szárnyai alá, más diplomatákkal együtt meghívott a lakására és több ízben étterembe is, mely alkalmakkor megbeszéltük, hogy milyen stratégiát követhetnék. Amikor elmeséltem neki, hogy párszor a magyar sajtóban is publikáltam, pl. az ÉS-ben, a Nagyvilágban, meg a Nyelvünk és Kultúránkban, továbbá, hogy magyarországi benyomásaimról párszor be is számoltam a magyar rádió angol nyelvű adásaiban, nem találta meglepőnek, hogy ilyen igen kényes helyzetbe kerültem. Közben, mint már említettem, csak perceket töltöttem a lakásomon. Egy ízben ugyan sikerült telefonvégre kapnia engem „megbízómnak”, de én azzal hárítottam, hogy túl sok a családi és egyéb elfoglaltságom. Mint akit kiűztek a „paradicsomból”, nehéz szívvel lemondtam további magyarországi tartózkodásomról. S amikor pár hétre meg kellett még hosszabbítanom a magyar vízumomat, a KEOK tisztviselőnője kerek perec megmondta: további hosszabbítást ne is kérjek, úgysem kapom meg. Ezzel véget ért a történet, semmiféle következménye nem lett. A következő évben is eljöttem, mintha mi sem történt volna. Azért persze mindez nem múlt el nyomtalanul. A rendszerváltást megelőző eufóriában – amikor éppen itt tartózkodtam –, erőmből és időmből telhetően osztoztam. Jártam összejövetelekre és élveztem az 1956-ra emlékeztető hangulatot. Nem tudtam ellenállni, hiszen tudjuk, hogy mindig egy rendszer felbomlása a legfelhőtlenebb és legboldogabb időszak. Mégis, volt bennem bizonyos tartózkodás, sőt, félelem. Bebeszéltem magamnak, hogy mint gyakran ide látogató külföldi állampolgárt, megfigyelhetnek, különös tekintettel az itt elmondottakra. Így, sajnos, nem tudtam annyira maradéktalanul és gondtalanul osztozni ennek a csodálatos időszaknak a perceiben, mint szerettem volna.

Mégis, az 1989 előtti és akörüli időszak életem egyik emlékezetes része marad.