Újlipótvárosi csaták
Melyik az a hely ma Budapesten, ahol a szélsőjobboldali üvöltözők – köztéren – számottevő civil ellenállásba ütköznek, ahol a miniszterelnök nem ordításra, hanem tapsra számíthat? Ez bizony az Újlipótváros, ahol április második hetében kétszer néztek farkasszemet a fenyítő expedícióra érkező szélsőjobb hívei és az ellenükben felvonult antifasiszták.
Miután a szélsőjobbos erődemonstráció első fordulója nem hozott eredményt, a tervezett megfélemlítésből nem lett semmi, az újlipótvárosi csata második fordulóját április 11. péntek délután fél ötre hirdette meg a kitűnő botrányhősi adottságokkal rendelkező Tomcat. (A rendszerváltás utáni szélsőjobbról sok minden elmondható, de kvázi büntető expedíciót szervezni egy zsidó jellegű városrészbe: ez újdonság.)
A zsidók kontra nácik összeütközés hatalmas szimbolikus súlya mindig óriási médiafigyelmet vonz, s a provokátor ezt remekül kihasználta. Az összes militáns szélsőjobboldali szerveződés mozgósításával mintegy 800-1000 főt (túlnyomórészt fiatalabb korosztályhoz tartozó férfit) tudott mozgósítani. Az antifasiszta ellentábor – mely korra és nemre sokkal tarkább képet mutatott – 3-4 ezer főt számlált. Utóbbit a „Magyarok a nácik ellen” ad hoc civil csoportosulás, a hólabda-szerű internetes mozgósítás elve (Küldd tovább mindenkinek!) alapján szervezte, sikerrel.
A nap eseményei Sólyom László szolidaritási látogatásával kezdődtek, aki rövid vizit után a bolt előtt, a média képviselői jelenlétében ítélte el a rasszista indítékú támadást.
Délután a rendőrség, a hétfői első fordulóból tanulva mintegy ötven méteres senki földjét jelölt ki. Ennek két szélén, korlátok mögött gyülekezett a két tábor, melyek eltérő kultúrája az első pillanattól hallhatóan megnyilvánult. Az antifasiszta oldalon József Attila és Radnóti Miklós versei szóltak a hangszórókból (a költészet napja volt ugyanis), más forgatókönyve a demonstrációnak nem is volt, még beszédet sem terveztek. A militáns szélsőjobb térfélen viszont harsogtak a jelszavak. Bemelegítő zsidózás és kommunistázás után először a lelátókról ismert „Ria, ria, Hungária!” hangzott fel, majd „Hazaárulók!” üvöltéssel üdvözölték a túloldalt. (Ugyan miért vagyunk hazaárulók? – kérdezném, de nyilvánvaló: a gyalázkodó kifejezések közül ezt lehet jól skandálni.)
Az antifasiszta oldalon még a „Nácik haza!” kiáltást is sokan lepisszegték, és egyáltalán nem skandáltak jelszavakat. Az antifasiszták így csak tapssal, gúnyos zúgással, füttyögéssel feleltek a másik oldalnak, s az együttlét meglehetősen piknik-szerű volt (a Judapest.org aktivisták süteményt osztottak). Sokan hiányolták a minden utcai demonstráción működő forgatókönyvet, az „együtt vagyunk” élményét nyújtó közös, szimbolikus cselekvést.
A másik oldal viszont égett a tettvágytól, s agresszív kedvét – mert mást nem tehetett – szavalókórussal vezette le. („Egyszerűen semmik vagytok!”)
*
Az antifasiszta oldalon feltűntek az MSZP és az SZDSZ vezető politikusai. Több miniszter és volt miniszter is tiszteletét tette a rendezvényen. Gyurcsány Ferenc és felesége érkezését a felhangzó taps jelezte, s a taps erőssége pontosan mutatta, merre halad éppen. „Feri, szeretünk!” – kiabálta mellettem lelkesen egy középkorú asszony, de leintették. A miniszterelnök lassan haladt a kezét szorongatók gyűrűjében, míg az emelvényhez ért, ahol a kíséretében lévő Gerhardt Schröder, volt német kancellár rövid szónoklatot intézett az egybegyűltekhez. A szocialista Schröder üdvözölte a szélsőjobboldali erőszak elleni tüntetést, megtiszteltetésnek nevezte, hogy részt vehet rajta, s még nagyobb tömegek részvételére buzdított. Valahányszor szünetet tartott, lelkes taps csattant fel. Gyurcsányt is méltató beszédében közölte: „Én, mint német, tudom mit jelent az erőszak elleni küzdelem.” Beszéde után az ex-kancellár távozott a helyszínről, a miniszterelnök viszont majdnem a demonstráció végéig maradt – a fotósok hada pontosan jelezte tartózkodási helyét.
Az ellenzék vezető politikusai nem voltak jelen. Orbán Viktor még délelőtt röviden jelezte, hogy a Fideszt a párt kerületi képviselői reprezentálják majd. Szabó György XIII. kerületi Fidesz-képviselő, a hétfői demonstráció kulcsfigurája volt, bátran vitába szállt Tomcatékkel, így a kuruc.infón megjelent lakcíme és telefonszáma, ami miatt kénytelen volt családját otthonról elköltöztetni.
Pénteki produkciója viszont az volt, hogy a demonstráció előtt, a kamerák kereszttüzében felolvasott egy Gyurcsány Ferencet durván szidalmazó, kincstári Fidesz-iratot, melyben a miniszterelnököt – amiért az nem maradt távol a tüntetésről – gyűlöletkeltéssel vádolta és Tomcathez hasonlította.
E sorok írója úgy véli, Szabó úgy cselekedett, amint az a bolsevik-típusú pártok aktivistái körében szokás: nem fél bátran farkasszemet nézni a külső ellenséggel, ám a párton belül csak a feltétlen engedelmességet ismeri. Nem lehet hálás dolog a Fideszben vállaltan zsidónak lenni: a pártfegyelem óhatatlanul időről időre a házi zsidó szerepébe kényszeríti az érintettet.
Gyurcsány Ferenccel szemben nem először hangzik el a vád, hogy az antifasizmust politikai célzattal használja, s más markáns és vállalható érték híján ebben leli meg pártja identitását. Miközben ez nem teljesen alaptalan, jegyezzük meg: ezen igazán nincs mit csodálkozni. Olyan politikai légkörben, ahol az ellentábor vezére rátelepszik a nemzeti szimbólumokra, s ekképp közvetve megkérdőjelezi riválisai magyarságát, nem csoda, hogy a rivális a kirekesztés-ellenes, antifasiszta retorikával válaszol.
A fenti kérdést föl is tették a miniszterelnöknek, aki úgy válaszolt, hogy nem a hivatali vagy magánemberi minőség a lényeg, hanem a tevékeny civil fellépés a szélsőjobb ellen. Nem ez az első eset, hogy Gyurcsány Ferenc civilként felháborodik a szélsőjobb ocsmányságain (lásd kuruc.info). Szép dolog ez, de még jobb lenne, ha az államapparátus első embereként lenne ennyire energikus: jó lenne tudni végre, kik a „Magyarok nyilai”, s miért virul még mindig a nyíltan törvényszegő, náci eszméket hirdető, uszító kuruc.info? De vissza a tüntetéshez.
*
Az ellenoldalon volt határozott forgatókönyv: Tomcat és két társa bemegy az egész konfliktus gyújtópontjában álló jegyirodába, s ismét megpróbál a Hungarica koncertjére jegyet venni, hadd lássa: kiszolgálják-e már ebben a boltban a magyarokat?
A kamerák kereszttüzében lezajlott akció sikerrel ért véget, s a jegyirodából kilépő gárdista vezér felmutatta a jegyet a közönségnek. Ettől kezdve az elégedettség és a megbékélés szellemének kellett volna lengedeznie a Hollán Ernő utcában. A félreértés tisztázódván, a zsidó–szkinhed örök barátság kihirdetése volt már csak hátra, ám ez valamilyen érthetetlen okból nem következett be.
Mikor a túloldalon a baloldali tüntetők búcsúzóul rázendítettek a himnuszra, a szélsőjobb dühödt ordítozása volt a válasz. Hogy merik ezek a zsidók az ő himnuszukat énekelni?
Hiába hirdette ki Tomcat a teljes győzelmet, a gárdisták nem indultak flódnit enni, az ultrajobbos tüntetők indulata nem csitult, s miután a helyfoglalási engedélyük lejárt, elindultak a városba, immár szokásos esti portyájukra.
Az újlipótvárosi csata második fordulója is a szélsőjobb elvonulásával ért véget.
Gadó János
*
Vonjuk meg a két tüntetés mérlegét.
Fontos fejlemény, hogy civil kezdeményezésre először százak, azután ezrek mentek utcára a Molotov-koktélos támadás, a radikalizálódó szélsőjobbos gyűlöletkeltés ellen. Fontos, hogy a köztársasági elnök is értett a szavukból, felkereste a helyszínt, egyértelműen elítélte az erőszakot és kiállt a szélsőjobboldallal szemben fellépők mellett.
Nem volt hasznos, hogy a baloldal politikusai megpróbálták átvenni az események irányítását, mert ezzel pártérdekek erőterébe került az évek óta első nagyobb szabású antifasiszta kezdeményezés, melynek esélye volt, hogy pártoktól függetlenül maga mögé állítson sokféle embert.
A miniszterelnök jelenléte távoltartott, illetve tarthatott sokakat. Jöhetett volna valóban civilként, előzetes hírverés nélkül, s talán akkor a legnagyobb jobboldali párt sem csupán önkormányzati szinten képviseltette volna magát. „Újlipótváros védői” között azonban jelen voltak jobboldaliak is, ami egy új kezdet halvány lehetőségét hordozza magában: vannak ügyek, melyekben létrejöhet a szabadság és joguralom hívei közötti együttműködés akkor is, ha számos kérdésben súlyos nézetkülönbségek állnak is fent közöttük. Az antifasizmus, az antiszemitizmus elleni harc kulcskérdése, hogy sikerül-e a szélsőjobb szavazataira is kacsingató Fideszt bevonni egy ilyen együttműködésbe. Ennek messze nem csupán politikai, hanem társadalmi jelentősége volna, ezért a civiltársadalom és a zsidó közösség érdeke itt elválik a baloldali politikáétól.
Fontos végül, hogy megmozdultak a civilek, és nem engedték ki kezükből a kezdeményezést. Versek mellett talán szükség lett volna saját politikai üzenetet is megfogalmazni a kezdeményezőknek. Talán határozottabban távol kellett volna tartani a pártokat a rendezvénytől, hogy létrejöhessen baloldali és jobboldali civiltársadalmi koalíció. Ám valami elkezdődött, és a Hollán Ernő és Katona József utca sarkán átélt élmények, beszélgetések világossá tették, hogy jó az irány. A „Magyarok a nácik ellen” kezdeményezés folytatja tevékenységét, és vonzást is gyakorolhat sokakra.
Köszönet minden egyes résztvevőnek és különösen a szervezőknek, akik nevükkel vállalták a kockázatot, és viselték az atrocitásokat. Szolidárisnak kell lennünk azokkal, akiknek a náci sajtó a nevét, címét, telefonját nyilvánosságra hozza és fenyegeti őket. A hatóságoknak lépnie kell az uszítókkal szemben, és védelmet kell nyújtaniuk a fenyegetetteknek.
És legyen egy jó szavunk önmagunkról, a zsidó sajtóról is. A civiltársadalom részeként a Zsidónegyed.com, a Judapest.org és a Szombat is közreműködött a szervezésben, s ott voltunk a tüntetők között. Így teszünk a jövőben is, ha szükség lesz rá.
A szerk.
