Magyarország: volt? lesz?

Emlékezetközösség – A Szombat körkérdése

A Szombat az alábbi körkérdéssel fordult a kulturális, tudományos és a közélet néhány vezető személyiségéhez folyóiratunk kiemelt témája kapcsán:
Van-e, vagy nincs Magyarországon emlékezetközösség?
Hogyan közelíthetők egymáshoz a 20. századi traumáit hordozó közösségek, melyek más-más élményekre emlékeznek, és a másik fájdalmáról talán nincs elég mély tudásuk, vagy nem vesznek róla elég mélyen tudomást.
Véleményünk szerint a magyar társadalmi emlékezet, és a magyarországi zsidó emlékezet eltérően őrzi a 20. századi Magyarország élménycsomópontjait, miközben sokan tartozhatnak a két halmaz közös részhalmazához.
Felvetnénk néhány példát, és kérnénk, írásában ezekre is reflektáljon, de kíváncsian várunk más példákat is.

Magyar emlékezet / Zsidó emlékezet
1919 vörösterror / fehérterror
1920 Trianon / numerus clausus
1940 Erdély visszacsatolása / 1938-41 zsidótörvények
1944-45 orosz megszállás / gettósítás, deportálás, nyilasterror
1956 forradalom / elsősorban vidéken antiszemita atrocitások

Kérjük, tekintse e levelünket a felkérés mellett vitaanyagnak, s ha nem ért egyet felvetéseinkkel, ezt is jelezze írásában.
Kíváncsiak vagyunk, hogy amennyiben Ön is érzékeli a felvetett élménykülönbségeket, természetesnek tartja-e, hogy a társadalmi csoportok emlékezete akár jelentősen eltérjen, vagy szükségesnek tartja, hogy változzon a helyzet, s ha igen, milyen eszközökkel lehet Ön szerint javítani a viszonyokon, és elérni a kívánatos állapotot.

Van-e közös emlékezet? Lehet-e bármilyen emlékezet közös? Triviális értelemben nyilván nem; minden emlék magánügy, sokszor még a legegyszerűbb történésekre is másként emlékszik két résztvevő. Talán jobb kérdés, hogy megosztható-e egy emlék, vagy még inkább: lehet-e azonos módon viszonyulni egy múltbéli eseményhez (az eseményt tágan, történelmileg értve)? De erre ugyanilyen triviális módon igennel felelhetünk; egy pár, egy család, egy osztályközösség többek között attól az, ami, hogy képes és hajlandó ugyanúgy viszonyulni valamilyen közös tapasztalathoz. Ha nem, akkor létének egy fontos attribútuma hiányzik, s bár ez első hallásra ontológiailag képtelenség – valami vagy van, vagy nincs –, mégsem értelmetlenség. Jogilag vagy etnikailag létezhet egy entitás úgy, hogy közösségként nem. Még nem, vagy már nem. Vagy még nem találta meg, vagy már elvesztette azt az intimitást, ami a dolgok közös átéléséből származhat. Megszerezhető, visszaszerezhető-e ez az intimitás? Újra kéne élni az élményeket? Vagy szert tenni rájuk?

Ám itt vigyáznunk kell: önmagában a közös élményből nem következik azonos viszonyulás, közösséget teremtő és fenntartó intimitás. Az emlékezés közössége nem pusztán elhatározás kérdése, de nem is merőben reflexeké. E. M. Remarque egyik kevésbé ismert regényében, az „…és azután”-ban a harctérről hazatérő német katonák sorsát követi nyomon. A front igencsak erős impulzusokat ad a bajtársi emlékezetközösség kialakulásához. Aztán két volt bajtárs összefut: „Valentint egészen fölizgatták az emlékek. (…) ’Hát te tulajdonképpen hol voltál azután?’ A másik valami határozatlan választ ad. Aztán így szól: ’Kedves, hogy így összetalálkoztunk. Hát hogy folyik a sora, Laher?’ ’Micsoda?’ – kérdi elképedve Valentin. ’Hogy folyik a sora? Mit csinál?’ – ’Mit csinál?’ – Valentin még mindig nem tért magához. Egy pillanatig rábámul a másikra, aki elegáns overcoatban áll előtte. Aztán végignéz magán, rákvörös lesz és továbbmegy. ’Majom!’”
Ugyanazt éljük meg, ugyanúgy és egymáshoz bújva – majd mindez egy pillanat alatt füstté válik. Nem túl vigasztaló kilátás arra nézve, hogy egy szoros közös élmény képes-e emlékezetközösséget, egyáltalán: közösséget teremteni. Másfelől nézve azonban mégis ez ad reményt arra, hogy a közösséget ne föltétlenül a közös élményekre kelljen alapozni.
S itt kitérő következik. Fölöttébb kétséges ugyanis, hogy Magyarországon erre eleve bármi esély volna. S ez nem csupán a valamilyen mértékű zsidó identitással és emlékekkel rendelkező, s az ilyenekkel nem rendelkező polgárokra vonatkozik.
Nincs magyar történelem úgy, ahogyan például – erőset mondok – szlovák van. Mert ha egyesek azért ott is fintorognak Jánošík betyáron, a nemzetépítés történelmi műve nagyjából egységes narratíva, Tiso ide vagy oda. Nemigen van szó a magyaréhoz hasonló kínzó dilemmákról birodalmi és függetlenségi, labanc és kuruc, meghaladó és megőrző, keresztény és pogány, katolikus és protestáns, nyugati és keleti, paraszti és nemesi, városi és vidéki, latin és bizánci, győzelmes és bujdosásos hagyományok között. S ezek a dilemmák a huszadik század vérfürdőiben egyáltalán nem akadémikus viták tárgyai, hanem politikai sorsdöntések alapjai voltak.
Nincsen egységes magyar emlékezetközösség, amihez képest valamiféle zsidó ellenközösség épülne föl. A fenti dilemmák miatt egyetlen esemény közös megélése, megéltsége azonos érzelmekkel és benyomásokkal eleve illúzió. A valóságot a legjobban talán valamiféle skizofréniával jellemezhetjük: őrlődéssel és gyötrődéssel a dilemmák között. Vagy talán volna valamiféle érzelmi és erkölcsi egység a Monarchia megítélésében? S bár kétségtelen, hogy az őszirózsás, októberi forradalom Trianon felől nézve gyászos, de a földosztásnak, a választójognak, a társadalmi haladásnak a programja 1848 felől nézve nem elég hiteles és hitelesen magyar? S ugyan ki ne vallaná be tudata mélyén, hogy a történelmi Magyarországnak mindenképpen vége lett volna? Vagy kit tölt el felhőtlen büszkeséggel a terület-visszacsatolások módja és háttere? S ki ne érezné gyötrelmesnek azt az árat, amellyel ezekért a lépésekért a Donnál kellett fizetni, egy – ahogy Mindszenty írja az Emlékirataiban – számunkra értelmetlen háborúban? S ki ne volna tisztában azzal, hogy 1944-45 az ország kétszeri megszállása, földúlása és kifosztása volt, noha amelyben – mint ilyenkor mindig – egyes országlakosok is megtalálták a maguk számítását? Hogy a Kádár-rendszerről szó se essék: ha van történelmi ambivalencia, az ítélőképességet a skizofréniáig próbára tevő kihívás, hát akkor ez az. Nem hogy csoportok között, hanem minden egyes polgár lelkében számolni kell tehát azzal, hogy az emlékezés közösségét az élmény, az esemény két- vagy többértelműsége, dilemmái eleve lehetetlenné teszik. S itt véget is ér a kitérő, ugyanazzal a tanulsággal. Ha nincs közös történelem, vagy ha van is, de töredezett és mindig többértelmű, akkor a jövő nyitottabb, mint gondolnánk.
Persze a jövő nyitottsága üresség is, üres térben pedig nemigen van mit csinálni. Éppen azért gyűjti az ember az emlékeket, s igyekszik emlékei köré közösséget is építeni, hogy célt és értelmet adjon saját jövőjének is. A múltat nem lehet megkerülni; ám ha a múlt egy fontos értelemben – nincs, akkor fölösleges azon erőlködni, hogy ex post facto megteremtsük. A konzervatív fontosnak tarthatja, de nem hazudhat múltat. Tudomásul kell vennie, ha nincs múltközösség. Kétségbe esnie viszont nem kell: mindaz, ami történt, s ami történelemként nem beszélhető el, politikai és erkölcsi értelemben még létezik. Történetek sokasága a múltunk, meghasonlások és megalkuvások, aljasságok és hősiességek gazdag televénye, amelyet nem kell ápolni, s amelyet nem lehet szétbontani prímekre, majd tetszés szerint előállítani egy olyan számot, amelyet megfelelne valamilyen ideálnak.
A tér tehát nem üres. Emlékezetközösség híján van ugyan, de az emlékek csak úgy zsivajognak benne. Primér emberi helyzet ez, nemzeti vagy inkább nemzettelen sorstalanság, szinte természeti állapot. Semmi nem predesztinál arra, hogy ebből valami épkézláb politikai közösség születik, többek között éppen azért nem, mert nagyon sokan meg vannak róla győződve, hogy csak kevés kell ahhoz, hogy a hiányzó Nagy Történelem végre megszülessék, nem véve észre, hogy az a történelem, amely még nem született meg, definíció szerint nem történelem. Ám amíg ezek a várakozások nem szűnnek meg, amíg a történelembe úgy kapaszkodunk, mint az egyetlen lehetséges megváltóba, addig a sorstalanság sem múlik el, s addig kietlen, meddő és puszta marad Magyarország. Addig nem vesszük észre, hogy a történelmünket akár el is kezdhetnénk. Nem a múlttal, hanem mindazzal, amit gondolunk, amit átéltünk, ami érzünk, amit jól, és amit gonoszul cselekedtünk.
„Sokan azt gondolják: Magyarország – volt” – írja Széchenyi. Nos, Magyarország talán nem is volt soha. „Én azt szeretem hinni: – lesz!” – fejezi be a Hitelt, s vagy kétszáz esztendő elmúltával sem tudunk egyebet, mint bízni benne. Mindenesetre: még nincs.

Balázs Zoltán

A szerző közgazdász-politológus, egyetemi tanár,
Budapesti Corvinus Egyetem, Politikatudományi Intézet