„Az ember kemény munkára született”

Van úgy néha a politika világában, hogy amikor egy szervezet vezetője úgy érzi, fogyni kezd körülötte a levegő vagy közeledik egy választási időszak, olyankor valós teljesítmény és a válságból kilábalást célzó, kiérlelt stratégia felmutatása helyett a kényelmesebb utat választja.

Ellenséget keres az általa képviselteknek, majd önmagát a megmentő szerepébe pozícionálva, kíméletlen harcot hirdet a „minden emberit eltörölni kész” rosszakarókkal szemben. Régi módszer és általában működik is. Háborúban márpedig minden megengedett. Kivált, ha képzelt ellenfélről van szó, akivel szemben fellépni sokkal kisebb kockázattal jár, mint évtizedes beidegződéseknek hátat fordítva felvállalni egy, a világban elfoglalt helyéről, távlati céljairól gondolkodni is rest, régóta a saját rögeszméi csapdájában vergődő intézményrendszer átfogó reformját. Ennek iskolapéldájáról számolt be a minap a Szombat. A lap tudósítója ugyanis a Síp utcai közgyűlésen járt.

Okkal feltételezhettük, hogy amikor Heisler András a MAZSIHISZ legutóbbi, december 16-án tartott közgyűlésén megpróbált választ adni a fővárosi körzetekben terjedő, és általa „pánik”-nak nevezett jelenségekre, éppen ehhez, a sokszor kipróbált eszközhöz nyúlt. Kijelentette, hogy határozott meggyőződése szerint az EMIH már nem a zsidó (sic!), hanem a politikai közösség része.

Majd, az elmúlt hetek során többször csatába hívott fegyverét ismét előhúzva, hosszasan beszélt a Sorsok Háza projektről is. Egy olyan projektről, amely páratlan lehetőséget ad a zsidó közösség kezébe, hogy, az ugyan a holokauszt elbeszélésének a MAZSIHISZ által féltve őrzött monopóliumát megtöri, ugyanakkor képes lehet arra, hogy a vészkorszak történetét kiemelje abból a szövegkörnyezetből, amely eleve leszűkítette, és egyre jobban leszűkíti a Soá legemberibb tanulságait. Ezáltal növelje a személyes érintettség és az érzelmi kapcsolódás mértékét, méghozzá egy olyan időszakban, amelyben a fiatalabb generációk számára a hagyományosan átpolitizált, didaktikus, tisztán történelmi tényanyagra alapozó kontextus sajnálatosan egyre kevesebb fogódzót kínál. De legalábbis megpróbálkozzon a nagy körültekintést igénylő, embert próbáló feladattal.

Csakhogy – amint az elmúlt hetek intenzív kampánya bizonyítja az Elnök és a Mazsihisz néhány szószólója, jobban szeretne mielőbb, még a „tárgyalás” megkezdése előtt ítéletet hirdetni. Bár nyíltan nem tagadják, tudják, hogy a kiállítási koncepció korábban is legfeljebb 30-40 százalékban volt kész, és jelenleg az EMIH nemzetközileg elismert szakértőket szerződtetett a koncepció kibővítésére és újra-alkotására, akik jelenleg is dolgoznak a kiállítás anyagán, hiába nyilatkozza ki az EMIH többször is, hogy a holokauszt tragédiáját maga is csupán a fékeveszett pusztítást megelőző történések, társadalmi, gazdasági és történelmi összefüggések kellő mélységű feltárásával egyetemben hajlandó tárgyalni, Heisler elnök úr jó előre történelemhamisítással, hovatovább a zsidóság ellenségeivel való kollaborációval vádolja az EMIH vezetését. Ezen az sem segít, hogy az EMIH számos alkalommal világossá tette: a jelenlegi tervezetet együttes erővel, valamennyi zsidó közösség, szakmai szervezet és tudományos műhely határozott összefogásával kívánja tovább fejleszteni.

Heisler úr nem hogy erre, de még egy nyilvános beszélgetésre sem hajlandó leülniaz általa udvari zsidóknak kikiáltott zsidó hitközség vezetőivel . Sőt! A Mazsihiszben még azt a józan vezetőt is kérdőre vonják, akiben van annyi önbizalom és méltóság, hogy nem tagadja meg a kölcsönös emberi tiszteletadás és a zsidó összetartozás eszméjének alapjait, és merészel beszélgetni, találkozni, noch dazu még egy zsidó ünnepet is megülni EMIH-es hittestvéreikkel. A legutóbbi példa erre Horovitz Tamás chanukai  gyertyagyújtása volt Debrecenben.

Heisler úr az antiszemitizmus kígyóját és békáját kiáltja (legutóbb egy, a hitközségi elszámolást hiányoló újságcímlap miatt), miközben aktívan osztja meg saját zsidó közösségét.

Pedig nem a vészkorszak elbeszélésének a kommunista jogelődöktől megörökölt, főként identitásképző formulaként használt „antifasiszta” változata az egyetlen, amit a MAZSIHISZ vezérkarában veszélyben éreznek. A Heisler által észlelt „pánik” egyik oka – nyomatékosította az elnök – az EMIH. Mi azonban úgy véljük, a bizonytalanság legfőbb indokát helyesebb úgy megfogalmazni, hogy míg az EMIH a 2004-es megalakulása óta számos tanulmányi programot, kulturális-vallási kezdeményezést indított el, továbbá rengeteg energiát fordított arra, hogy a fiataljaink erős és pozitív zsidó identitást alakíthassanak ki magukban és visszataláljanak a hagyományos zsidó életmódhoz, addig Heisler adós maradt mindezzel.

Elgondolkodtató, hogy miben is különbözik a Síp utcai vezetés ellenségkép kreálása attól a típusú ellenségkép-gyártástól, melyet a Heislerék által hevesen kritizált Magyar Kormány használ szerintük? Itt ugyan nem Soros az ellenség, hanem szakállas, kalapos, ciceszes (amolyan zsidósan) zsidók. Ez vajon nem antiszemitizmus?

Kár tagadni, hogy az EMIH élen jár a kezdeményezésekben a Síp utcai vezetés pedig jó esetben ezeket másolja (lásd felsőoktatási intézmény, szeretetszolgálat vagy akár csak a széles tömegek irányába indított kommunikáció). Ami az igazi problémát jelenti tehát a MAZSIHISZ tagszervezeteiben, az nem az „EMIH-es nyomulás”, hanem az a tény, hogy a neológ szervezet egyes vezetői, az emlékezetpolitikai forradalom hevében, nem fordítanak elég energiát arra, hogy meghallják közösségük azon rabbijainak, vezetőinek és tagjainak hangját, akik a zsidó oktatásra, közösségi programokra, szellemi munkára szeretnék a fókuszt helyezni. Így a Mazsihisz, jobb híján egyhelyben topog, de mint közismert: ami stagnál, az valójában hanyatlik.

Ezzel függ össze a „pánik” másik, Heisler által ismertetett oka is: jó néhányan attól félnek, ha túlságosan rossz a MAZSIHISZ és a kormány közötti kapcsolat, akkor a szervezetnek nem lesz pénze. A félelem arról is tanúskodik, hogy a hívek érzik, a zsidó vezetés legfontosabb feladata a zsidó szempontok érvényesítése és a közösség érdekeinek a képviselete lenne. Nem pedig a folyamatos konfrontáció mindenkivel, aki él és mozog. Úgy tűnik a Mazsihisz még „jiddise harcz-al” (zsidó érzéssel) rendelkező, jobb sorsa – és hitelesebb vezetésre- érdemelt vezetői, kezdik felismerni, hogy a jelenlegi vezetés köré csoportosult politikai prókátorok, nem a közösség érdekeit, hanem valamilyen önjelölt permanens forradalmár önképet üldöznek. Persze nem a hódmezővásárhelyi küldöttre gondolunk, aki Heisler melletti bátor kiállásról tett a közgyűlésen is tanúbizonyságot. Mit is várunk egy olyan ügyvédtől, aki attól se riadt vissza, hogy a Jobbik választási rendezvényén élje ki exhibicionizmusát?

Az pedig már csak a totális arányvesztésnek a jele, ahogy a közgyűlés egyes tagjai arról panaszkodnak, hogy „az EMIH lépten-nyomon kapja a pénzeket, a lehetőségeket, az ingatlanokat”, miközben ugyanezen közgyűlésen az ügyvezető igazgató 9,4 milliárd Ft külön állami támogatásról számol be, ami több mint a valaha volt EMIH-nek nyújtott összes állami támogatás (sic!).

Szerencsére – amint arról maga Heisler számolt be a közgyűlésen – a MAZSIHISZ pénzeit nem fenyegeti veszély. Az államtól minden évben rendre érkező támogatás mértéke nagyságrendekkel múlja felül az az összeget, ami az EMIH rendelkezésére áll. Ezt lenne érdemes előremutató, értelmes célok érdekében felhasználni. Jobb, mint tétlenül nézni, ahogy a saját hagyományaitól is rohamosan távolodó neológia vonzó karakter és jövőkép hiányában lassan átadja magát az elmúlásnak. Persze sokkal hatásosabb szenzációhajhász és némiképp ízléstelen címlapokat lobogtatni, számon kérve, hogy az EMIH vezetője miért nem csatlakozik a bősz „antiszemitázáshoz”. Egyedül arra kell ügyelni közben, hogy arról véletlenül se essék szó, hogy a Köves Slomó rabbit kikezdő, hasonló, szintén nem egyértelműen zsidóellenes, de a jelenleginél „jóval gyanúsabb” esetben, nem csak maga a rabbi, hanem maga Heisler is hallgatott. A panaszkodás és a kapkodás hangzavara közben, egyedül egy kérdés marad megválaszolatlanul: hogy mi is valójában egy zsidó közösségi vezetőinek feladata? Jób viszonylag kézenfekvő állítását lenne érdemes megfontolni: „Az ember kemény munkára született” (Jób 5:7). – Ez a közösségi és hitközségi vezetőkre különösen igaz.

 

A Vélemény rovat cikkei a szerzők felfogását tükrözik és nem feltétlenül esnek egybe a szerkesztőség álláspontjával.