Anti-anticionizmus?

A Szombat olvasói már értesültek arról, hogy a francia parlament nagyon kevés képviselő jelenlétében, nagyon kis többséggel elfogadott egy, az antiszemitizmust és anticionizmust elítélő törvényjavaslatot.

A büntetőjogi következményeket nem tartalmazó szöveget – nagy jóindulattal – elvi állásfoglalásnak tekinthetjük. Realistább szemléletben sok hűhónak semmiért, ugyanis Franciaországban már legalább ötven éve szigorúan büntetik a gyűlöletbeszéd minden formáját.

A törvény újdonsága, hogy az anticionizmust, ennek meghatározása nélkül, az antiszemitizmussal egyenlőnek tekinti. Ez viszont szokatlanul erős reakciót váltott ki jeles zsidó és izraeli értelmiségiek körében. Az egyszeri jelenségen túl, érdemes a helyzetről elgondolkodni.

Tény, hogy az elmúlt két évtizedben elszaporodott és hangosabbá vált az antiszemita közbeszéd, olyan helyeken is, ahonnan a legkevésbé vártuk volna. Két példa: a „sárgamellényesek” tüntetésén megtámadták, „piszkos cionistá”-nak nevezték Alain Finkielkraut filozófust. Az angol Munkáspárt elnökének, a párt legutóbbi súlyos vereségéért kárhoztatva, szemére hányták Izrael elleni kirohanásait (is). Ami Finkielkrautot illeti, cionizmusáról semmit se tudni, de aktív tagja a JCall nevű, az izraeli kormányt kritizáló és a két-állami megoldást támogató egyesületnek. Jeremy Corbyn ugyan nem zsidózott, de több szélsőséges palesztin szervezet vezetőivel, közöttük az aktív terrorista Hamasszal egyetértve támadta Izraelt.

Ezzel a két példával kívánom érzékeltetni, hogyan keveredik a politikai közbeszédben a legitimnek tekinthető kritika az ordenáré antiszemitizmussal. A fogalmak összemosásában érdekeltek céljait szolgálja, hogy az antiszemitizmusnak nincs általánosan elfogadott, pontos meghatározása. Az International Holocaust Remembrance Alliance (A Holokauszt Emlékezetének Nemzetközi Szövetsége) megkísérelte körülírni az antiszemitizmust. Ezek szerint: „Gyűlölet kifejezése a zsidók ellen, azért, mert zsidók”. Talán elfogadható, de valószínűleg nem elégséges. Az anticionizmus esetében pedig használhatatlan. „Gyűlölet kifejezése a cionisták ellen, mert cionisták”?

A fent említett francia törvény ellen tiltakozó százhuszonhét zsidó egyetemi tanár nyilatkozata felhívja a figyelmet arra, hogy egyrészt a diaszpóra zsidó közösségében is találhatók a cionizmust elutasítók, másrészt „a cionizmus ellen fellépő palesztinok nem a zsidókat gyűlölik, hanem a cionizmust tekintik elnyomó mozgalomnak”.

Messzire vezetne annak elemzése, hogy nemcsak a diaszpórában élő zsidókat nem lehet homogén csoportnak tekinteni, de a cionista mozgalmat sem. Arról már nem is szólva, hogy az izraeli társadalom is megosztott. A zsidó államot teológia okból elvető (de ennek védelmét és szociális előnyeit élvező) csoportoktól a „fajtiszta” Izraelt hirdetőkig a vélemények és elképzelések rendkívül széles skáláját találjuk meg Izraelben és a diaszpórában egyaránt.

Szemantikai érvekkel természetesen nem lehet az antiszemitizmust csökkenteni, de már az is valami, ha a gyűlölködők színvallásra kényszerülnek; az antiszemita beszédmódot antiszemiták használják. Ezt pedig se az egyén, se a társadalom nem köteles eltűrni. Más a helyzet az anticionizmus gyűjtőfogalmával. Akik a cionizmust az ideológiai kínálat egyik elemének tekintik, általában arra hivatkoznak, hogy „csak” egy nekik nem tetszőt utasítanak el. Amikor a párizsi aszfaltot koptató sárgamellényes piszkos cionistát kiált, nem Finkielkraut nézeteivel akar szembeszállni, hanem röviden és pontosan a filozófus elleni gyűlöletének ad hangot, mert Finkielkraut zsidó. Amikor Jeremy Corbyn a Hamasz vezetőivel ül egy asztalhoz, nem a Netanjahu kormány intézkedéseit bírálja, hanem bármit mond munkapárti elnök minőségében, egy Izraelt a térképről letörölni készülő terrorszervezetnek állít ki erkölcsi bizonyítványt.

Wittgenstein agyonidézett tétele: „amiről képtelenek vagyunk beszélni, arról hallgassunk” nem szájkosár viselését ajánlja. Arra figyelmeztet, hogy a kimondott szavaiért a felelősséget senki sem háríthatja el.