Zsidók a honi orvosi piacon (1895-1947)

Társadalomtörténelmi adalékok

 

Zsidó orvosokról csak a régi rendszer alatti időkre nézve vannak felhasználható ismereteink, mivel a honi statisztikai és társadalomtörténelmi irodalom messzemenően fenntartotta a sztálinista ’fordulat éve’ (1948) után bevezetett tabut mindenfajta felekezeti és egyéb alkultúrák közvetítette csoportazonosság tárgyában. Pedig zsidó származású (vagy esetenként vallású) szakemberek szerepe egyes terápiás foglalkozási ágakban még mindig kiemelkedő. Néhány éve szóba hoztam a kérdést a honi pszichoanalitikus társaság egyik tisztségviselőjénél. Egyáltalán nem lepődött meg, hanem rövid gondolkodás után egy kéz ujjain számolta össze a megítélése szerint nem zsidó kollégákat a több százból. Igaz, a pszichiátria ezen ága Közép-Európában történelmi határesetet képez. Az orvosi piac egyes szegmensei azonban visszatekintve néha megközelítették ezt a helyzetet.

Köztudott, hogy az orvoslás volt az egyetlen intellektuális és az emancipáció előtt már honoracior-nak tekintett (mintegy ’nemesített’) foglalkozás, amelynek nyilvános, a nem zsidó köznépet is kiszolgáló piaca megfelelően képzett zsidók előtt is többé-kevésbé, változó mértékben ugyan, de nyitva állt. Ennek okai közé tartozott az egészségügy rendezetlensége, közületi kontrollálatlansága, ugyanakkor az orvosi tudás iránti igen nagy s legtöbbször kielégítetlen kereslet. Ennek következtében egyes egyetemi karok (pl. Pádua) már a középkor végén is felvettek zsidó hallgatókat, s a 18. században ez másutt, így német vagy osztrák egyetemeken is előfordult.

Nálunk az igazi lökést e tekintetben II. József császár 1783-as ún. ’tolerancia rendelete’ adta, mely a zsidók előtt hivatalosan is megnyitotta az egyetemek kapuit. Így már a 18. század végén megjelent néhány magyarországi zsidó diák a pesti orvosi karon, de még többen Bécsben és Prágában. A cseh és osztrák egyetemek a 19. század elején már áttértek a német oktatásra, ami nem okozott nyelvi nehézséget a jiddis ajkúaknak sem. Pesten viszont 1843-ig latin volt az elitképzés nyelve. Emellett a kis pesti egyetem tekintélye nem versenyezhetett a régi birodalmi intézményekével. Az 1810 előtti negyven évben a magyar alma mater összesen 409 diplomást bocsájtott ki. A Monarchia nagy német egyetemei (melyekhez a század folyamán Graz is csatlakozott) a század második feléig is sok magyar diákot vonzottak. Ennek tudható be, hogy mind 1859-ben, mind 1875-ben a gyakorló zsidó orvosok 19 %-a több egyetemen is tanult. A nem zsidó diplomásoknál ez az arány kisebb volt, pl. a katolikusoknál 9-12 % és a reformátusoknál jelentéktelen. Az 1895-ös orvosi listán szereplők közel harmadánál (31 %) lehet még kimutatni bécsi tanulmányokat, bár csak becslésszerűen (a két-harmados, magas adathiány miatt).

A beiratkozások és a diplomások számai csak a Reformkor második felében emelkedtek meg. Ugyanakkor a Lengyelország végső felosztásakor (1795) Ausztriához csatolt Galíciából az intenzívvé vált zsidó bevándorlással külhoni zsidó orvosok is kerültek az országba, illetve az itteni zsidó medikusok között számos külhoni születésű akadt. Az 1849 előtti Pesten diplomázott zsidók között még 12-20 %, de az 1850-1869 közöttiekből már mindössze 7 % volt bevándorló. Ezután pedig csak elenyésző százalékban találkozunk ilyenekkel.

A lenti táblázat áttekintést nyújt néhány a zsidó orvosok piaci helyzetének változására vonatkozó fontosabb adatról a reformkortól a Soá utáni évekig és valamelyes összehasonlítást is nyújt nem zsidó kollégáikkal[1].

1	2	3	4	5	6	7	8
	Zsidók % az orvosi piacon*	Zsidó orvosok nyers száma	Közülük magyar nevű %	Közülük Budapest-en %	Buda-pesti orvosok között zsidók %	Fővárosban születettek % zsidóknál/ katolikusok-nál	Nők % zsidók/ nem zsidók
1840	20,3 %	239	3,3	12,9	19,7	15,8 / 10,0	–
1848**	28,5 %	142	8,5	?	?	?	–
1859	32,4 %	633	5,1	21,7	31,2	25,9 / 14,5	–
1875	35,8 %	788	9,7	20,1	40,7	12,6 / 12,4	–
1914	47,9 %	2399	27,2	31,5	56,8	9,3 / 19,0	1,4 / 0,7
1942	29,3 %	3278	41,4	51,1	36,8	22,1 / 19,2	11,5 / 8,8
1947	20,6 %	1880	42,0	71,0	33,4	34,0 / 18,5	17,7 / 10,4

* a sebészek (felcserek) nélkül. ** Honvéd orvosok 1848/49-ben

 

A gyakorló orvosok 1840-től, kezdetben csak egyes évekre meglévő országos listáiból jól kiolvasható a zsidók számának (2. oszlop) és arányainak (3. oszlop) gyors növekedése. A reformkorban elérték az összes negyedét, majd az emancipációt követően a század végére már az összes felét is (a feltételezhető vallásváltókat is beszámítva). Ezután a növekedés ugyan nyers számokban közel negyedével folytatódott a trianoni országban – ami rendkívül érdekes eredmény az 1920-ban bevezetett numerus clausus ellenére – de számarányban már nem, mivel a keresztény orvostársadalom ezután sokkal dinamikusabban bővült. Ezek mögött a nem ártatlan számok mögött felsejlik a paradox helyzet, hogy a Horthy korszakban, egyrészt a kezdeti drámai elszegényedés és a gazdasági válság ellenére az egészségügynek (akárcsak a tanügynek) jelentős befektetések jutottak, másrészt a zsidók orvosi képzését brutálisan korlátozó törvényt a vidéki egyetemek (elsősorban a pécsi) különböző, s nem feltétlenül altruista okokból nem vagy csak korlátoltan tartották be. A Soá okozta rettenetes (legalább 40 %-ra becsülhető) vérveszteség az 1947-es és az 1942-es számok összehasonlításából jól kirajzolódik. Mégis, mint ezt másutt már nemrég elemeztem,[2] különböző helyzeti okokból a zsidó orvosok mindenképp szörnyű veszteségei elmaradtak a honi zsidóság egészét ért népirtás arányai mögött.

Fontos megfigyelni a csoport névanyagának fokozatos magyarosodását (4. oszlop). Ide két elemző megjegyzés kínálkozik. Egyrészt, hogy az önbemutatás ilyetén való ’nemzetiesítése’ ebben a főképp önálló, szabadpályán működő szakmában távolról sem vált általánossá, sokkal kevésbé, mint a gyakrabban alkalmazottként elhelyezkedő más értelmiségieknél (mérnökök vagy bölcsész képzettségűek), de akár a jogászok (főképp ügyvédek) körében is. Másrészt az 1914 és 1942 között megfigyelhető magyarosodás is leginkább annak tudható be, hogy az egész névmagyarosodási mozgalom központját Budapest és a Kárpát-medence középső és nyugati régiói képezték, melyek az ottani zsidó értelmiséggel együtt a csonka országban maradtak.

Az 5. és 6. oszlop számai a zsidó orvosok fővárosi koncentrációját illusztrálják két szempontból. Az 5. oszlop szerint az összes zsidó orvosból Budapesten aktívak nagyjából minden korban megfeleltek a fővárosiak számarányának az ország zsidó népességében, kissé felülmúlva azt a hosszú 19. században. Tehát a zsidó orvosok túlkoncentrációja igazából sohasem volt jelentős. Ami feltűnőbb viszont, hogy a zsidó orvosok már a 19. században az összes fővárosi orvos magasabb hányadát képviselték (6. oszlop), és már a 20. század elején többségivé váltak – itt is különösen a hitehagyókkal együtt is (mivel az adatok mindig a felekezetileg azonosítottakra vonatkoznak). Később aztán a numerus clausus és a vallásos önfeladás magasabb fővárosi rátái miatt arányaik csökkentek, de azért még a vészkorszak után is meghaladták a budapesti orvosok harmadát.

A 7. oszlop adatai rámutatnak a zsidó és a keresztény orvosok eltérő rekrutációs modelljének egyik sarkalatos különbségére. A zsidó orvosok gyakrabban voltak fővárosi születésűek, mint keresztény kartársaik, de köztudottan népességi hátterük is sokkal inkább volt fővárosi: 1919 előtt az összes honi zsidó negyede, azután már közel fele. A 10-20 %-nyi Budapesten született keresztény orvos azonban az ország 2-4 %-nyi Budapesten élő népességéből származott. Náluk tehát a szakértelmiségbe való bejutásnál nagy súlyú ’helyi effektus’ figyelhető meg. A zsidók rekrutációja így a vidék felé is lényegesen ’nyitottabbnak’, stratégikus mobilitás eredményének tűnik, míg keresztény kollégáiknál gyakrabban csak annak, hogy az egyetem közelében születtek és (feltehetően) itt is nőttek fel. Hasonló különbség az itt helyhiány miatt külön nem dokumentált családi háttérnél – társadalmi kiválasztásnál – is érvényesült. Míg a zsidó orvosok leggyakrabban iskolai és szakmai mobilitás árán jutottak be a szabadértelmiségbe, addig a keresztények többségükben az úri középosztály önreprodukciója alapján. A Kolozsváron tanuló zsidó medikusoknak például (akikre nézve – kivételesen – e téren is pontosabb adataink vannak 1872-1918-ra) 56 %-a, tehát többsége a kispolgárságból, a munkás és az agrárnépességből származott, míg ugyanez a keresztény medikusokról felénél kevesebbre, 25 %-ra mondható.[3]

Végül a 8. oszlopban az orvosi mesterség lassú és a zsidók előnyére egyenlőtlen elnőiesedésének kezdetei mutatkoznak. Ha az ’áttért’, diplomájukat (’úri családanyaként’) a régi rendszerben nem használó vagy a numerus clausus miatt külföldre menekült szakmabeli nőket is számításba vehetnénk, a zsidó származásúak között még magasabb lenne a nők aránya. E mellett a zsidó orvosnőknek 1947-re megugró aránya (és 1942-höz képest majdnem stagnáló száma) arra is utal, hogy a női medikusok vérveszteségei férfi sorstársaikhoz képest sokkal kevésbé lehettek súlyosak.

[1] Az adatokat a Nagy Péter Tiborral közösen vezetett s az Európai Kutatási Tanács által finanszírozott ELITES08 kutatási terv keretében a honi főiskolásokra és szabadpályás értelmiségiekre gyűjtött teljes körű prozopográfiai adatbankok statisztikai feldolgozásaiból válogattam.

[2] A Soá és a Magyar orvosi kar. A veszteségek mérlege az orvosi kamarák tagságában Budapesten és vidéken, A magyarországi Holokauszt hetven év után, Történelem és emlékezet,  szerkesztette Randolph L. Braham és Kovács András. Budapest, Múlt és Jövő, 2015, 148-172.

 

[3] L. tanulmányomat : “ Zsidó orvostanhallgatók a kolozsvári magyar egyetemen (1872-1918) ”, Múlt és jövő, 1, 2000, 112-121, különösen 114.