Zsidó kolhozok Dél-Ukrajnában

Az októberi forradalmat követően napirenden volt az éhezés az új szovjet államban. A NEP (új gazdasági politika) semmit sem tudott tenni az áruhiány leküzdésére: órákat kellett sorban állni kenyérért, sóért, gyufáért, fűtőolajért. A szerencséseknek darabka sós hering is jutott.

 

A kommunista rendszer nem mondhatott le a gabona exportjáról, aminek nagy részét kolhozokban, közös gazdaságokban termelték meg. A tagok nem kaptak fizetést, de részesedtek a termékből. Kifelé sikeresnek látszottak, valójában azonban a hatóságok elvették a gabona, hús, baromfi, tojás és más termékek túlnyomó részét, a parasztok pedig nyomorogtak. A cél az ötéves terek teljesítésével valójában a túlhajtott iparosítás volt.

*

Mielőtt II. Katalin cárnő Lengyelország nagy részét Oroszországhoz csatolta a 18. század végén, az Orosz Birodalomban alig éltek zsidók. Katalin elhatárolta a területet, amelyen belül élhettek: ez volt a zsidó letelepedési övezet. A zsidók a csatolt területeken földet vehettek és mezőgazdasági telepeket hozhattak létre. Adókedvezményeket, pénzbeli támogatást kaptak, mentesültek a katonai szolgálat alól. 1866-ban II Sándor megtiltotta a gazdálkodást, és visszavonta a kedvezményeket. A zsidók ezek után kézműiparból, állattenyésztésből, kereskedelemből és vásározásból éltek.

1917 után a zsidók egyenjogúak lettek, a lakhatás korlátozása megszűnt. A zsidók beözönlöttek a városokba, tanulást és munkát keresve. A „hatalmat a munkásoknak, földet a parasztoknak” jelszó hangoztatása mellett a szegénység és a pogromok gyakoriak voltak. Sokakat kizsákmányolónak minősítettek és üldöztek, mások kivándoroltak az USÁ-ba, vagy Palesztinába mentek, de voltak, akik Dél-Ukrajnába, a Krímbe költöztek, és ott csatlakoztak mezőgazdasági kolóniákhoz, vagy újakat alapítottak.

Kezdetben ezek a telepek alig kaptak állami támogatást, forrásaikat külföldi filantrópok és az American Joint Distribution Committee biztosították. Új telepeseket és a kommunák tagságát a haluc mozgalom adta. 1924-ben szerződés jött létre a Joint és a szovjet hatóságok között; ennek értelmében a Szovjetunióban telepeket alapítottak, ahol az amerikai szervezettől térítésmentesen kaptak földet, üzemanyagot, adókedvezményekhez jutottak. Ez kedvező volt a szovjethatalomnak, mert nem kellett a zsidókkal foglalkozni, de a zsidók számára is, mert a mezőgazdálkodás „termelőmunkának” minősült, és egy sor korlátozást föloldottak. A csúcsot a Joint Distribution Committee vállalkozása (Agro-Joint) jelentette, ezer bérmunkással, Moszkvától a Krímig terjedő irodahálózattal.

Az Agro-Joint segélycsomagja traktorokat, műszaki tanácsadást, alacsony kamatú kölcsönt tartalmazott a Fekete-tenger közelében élő telepeseknek és nem zsidó szomszédaiknak; utóbbiaknak azért, hogy kedvezően fogadják a zsidókat és ne kerüljön sor pogromokra.

Kemény munkájuknak és a Jointnak köszönhetően a zsidó farmerek sokkal magasabb életszínvonalon éltek, mint a helyi parasztok. Az itt letelepülők száma egy időben négyszerese volt a Palesztinába vándorlókénak.

Nem tudható, mi lett volna, ha a Krímben zsidó köztársaság jött volna létre. Ám 1929-ben megkezdődött a kollektivizálás, azaz a birtokok állami tulajdonba vétele, először a szegényebbeké, majd a tehetősebbeké. Utóbbiak vonakodtak, de akik ellenálltak, cionistáknak és kispolgároknak minősültek. Sokukat Szibériába száműztek, miután megfosztották őket vagyonuktól.

1931-re az összes zsidó farmból államosított kolhozokat szerveztek. A szovjet propaganda szerint a tagok boldogan éltek, a valóságban viszont az ötéves terv előírásainak megfelelően a termést szinte teljes egészében kötelesek voltak beszolgáltatni az államnak. Amennyiben ez kevésnek bizonyult, elvették a tagoktól még azt is, amit a boltban vásároltak. Ez volt a begyűjtés és padláslesöprés gyakorlata.

A nagy éhínség – Holodomor – 1932-1933-ban kezdődött. A szovjet állam elégedetlen volt a beszolgáltatás mértékével; megkezdődött az ukrajnai kisvárosok kiéheztetése a nagyvárosok igényeinek biztosítására. A gabonát nyugati országokba exportálták.

Az ipari munkásság közében is nőtt az éhínség, a piacok kiürültek. A zsidók ugyancsak éheztek. Egy jelentésből: „A bergyicsevi Eskovics családban a 4, 8 és11 éves gyermekek szülei éhen haltak, ők magukra maradtak és koldulásból élnek.”

A begyűjtés folytatódott, a hivatalos politikáról nem írhattak az újságok, de akadtak az alábbihoz hasonló cikkek: „Kénytelenek vagyunk megírni, hogy a vinnyica megyei Ulanovban, ahol többnyire zsidók élnek, 95-en szenvednek az éhségtől. 1933. április 20-án a halottak szám elérte a 35-öt.”

Az éhínséget sokan népirtásnak minősítik, méretéről nincsenek pontos adatok. A hivatalos számok 2,2 milliótól 3,9 millióig terjednek (Wikipédia: 3–7,5 millió), jelentős számú zsidó áldozattal.

A politikai tisztogatások is ekkoriban kezdődött. A sajtó szerint a kolhozok azért nem voltak sikeresek, mert „a nép ellenségei lopnak és rosszindulatúan károkat okoznak”. A zsidó mezőgazdasági kolóniákat 1938-ra teljesen beolvasztották a kolhozokba. A zsidók számára ezzel lehetetlenné vált a hagyományos életvitel.

A Joint Distribution Committee 1938-ban hagyta el a Szovjetuniót. A 14.000 gazdálkodó családból sokan költöztek be a városokba. A vidéki zsidóság nagy részét a német megszállás és a Holokauszt pusztította el.

anumuseum.org – Bassa László