Zsidó, demokratikus, szocialista, anticionista

120 éve alakult meg a Bund, a nagy kelet-európai zsidó munkásszövetség

Az Algemeiner Jidiser Arbeter Bundot (vagyis Általános Zsidó Munkásszövetséget, röviden: a Bundot) 1897 októberében alapították Vilnában (ma Vilnius, Litvánia). A Bund lényegében zsidó munkások érdekvédelmi szövetsége volt: a szervezet a zsidó közösség keretein belül kísérelte megvalósítani az általános szocialista mozgalmak céljait. A Bund mögött álló kettős gondolat tehát a zsidó népiség fel- és elismerése, illetve a forradalmi szocialista mozgalmakat általában motiváló tőkeellenesség és munkásképviselet volt. Fontos céljaik között szerepelt a zsidó autonómia szocialista háttérrel történő kieszközölése a cári Oroszország területén, mely természetesen nem nyerte el a cári rendőrség tetszését. 1903 és 1904 között több mint 4000 tagjukat tartóztatták le forradalmi tevékenység vádjával.[1] A mozgalom csúcspontján 30 000 fős tagsággal rendelkezett Lengyelországban.

A Bund fontos vezetői közé tartozott Arkadi Kremer – egyike a Lenint is inspiráló 1893-as vilnai program megalkotóinak –, Mikhail Liber és Vladimir Medem. Utóbbi nevét máig az egyik legnagyobb európai zsidó könyvtár, a franciaországi Medem Library viseli. Noha az alapítók mindannyian férfiak voltak, fontos kiemelni, hogy a Bund tagságának – a korabeli szocialista mozgalmakban is kiemelkedő módon – 1/3-át nők tették ki. A zsidó nők archívuma (Jewish Women’s Archive, JWA) megannyi bundista emlékezetét őrzi.

Az itt említett vezetők szintúgy fontos szerepet játszottak a jiddis nyelv megőrzésében, ugyanis a Bund a jiddis nyelvi autonómia hangos exponense volt. Joszef Brumberg Bund-vezető lengyelországi jiddis nyelvű iskolák és gimnáziumok alapításában vett részt, míg Vladimir Medem még külföldön – főleg Amerikában – is alapított ilyen intézményeket. Jack Lester Jacobs történész Bundista ellenkultúra a két háború közötti Lengyelországban című könyvében azt feltételezi, hogy a tény, miszerint 1926 és ’37 között a lengyel zsidó fiatalok 38%-a jiddis nyelvű iskolába járhatott, nagyrészt a Bund munkájának gyümölcse volt.[2] A Bund jiddis szerzőket is népszerűsített, mint a magyar nyelven nemrég megjelent J. L. Peretzet is. Eszmeiségét – 1899 és 1910 között publikált kiáltványaik alapján – tömören a következőkben foglalhatjuk össze: a zsidóság valóban egy nép, melynek egyéni osztályharcát meg kell vívnia saját keretei között. A szocialista felszabadítás zsidó önrendelkezés nélkül „halott ügy”. A „zsidókérdésre” – vagyis a környező népek, és alkalmanként a munkásosztály antiszemitizmusára – adott válasz nem a Palesztinába vonulás, vagyis a „defetizmus”, hanem a „reakció” helyi szinten történő megverése, legyőzése. Ám a jogi szabadság – érvelt a Bund – „nem ér semmit” a zsidó népiség megőrzése nélkül.[3] Nemzeti szóhasználatuk a mai olvasó előtt is okkal tűnhet népi alapú programnak, és talán okkal fogalmazta meg G. V. Plehanov marxista ideológus azt a kritikát, hogy a bundisták „csupán tengeribeteg cionisták”, vagyis cionisták, akik félnek az alijázástól.[4]

Marvin Zuckerman amerikai nyelvész, akinek szülei a Bund tagjai voltak, és ma a mozgalom kutatója, a következőképp foglalta össze a Bund értékeit ebben a videóban:  „Őszintének lenni, büszkének lenni a zsidóságra, és arra, amit diaszpóra-nacionalizmusnak neveznek: a modell az volt, hogy a polgárjogokért azokban az országokban küzdünk, ahol élünk. Ez volt a válasz a cionizmusra. [A Bund] továbbá antikommunista volt, hiszen demokratikus szocialisták voltak”. Mindezt egy bizonyos mértékig kifejezi a Bund indulója, az 1902-ben írt Di Svue (vagyis Az Eskü), mely online is meghallgatható.

A Bund szocializmus-felfogása alapvetően az Orosz Szociáldemokrata Párt mensevik frakciójához állt közel – így természetesen nem fért bele a későbbi totalitárius bolsevik forradalomba. A Bund vezetői 1920-ban részben csatlakoztak a bolsevik párthoz – Lenin személyes megelégedésére –, részben pedig a szakadár politika, és értelemszerűen a száműzetés mellett döntöttek. A mozgalmat 1923-ra lényegében felszámolták a Szovjetunióban. Akik emigráltak, azok megalapították a Bund szerveit Lengyelországban, Amerikában, vagy éppen Nyugat-Európában. Magát Libert a kezdetekben nem üldözték – ennek oka lehetett, hogy rokona volt Felix Dzserzsinszkinek, a Cseka (a kezdeti bolsevik politikai rendőrség) első, nem-zsidó fejének –, ám végül 1938-ban egy koncepciós ügyben kivégezték. Valószínűleg nem a kelet-európai zsidó történelem fénypontja, hogy a Bund több tagja később fontos pozíciókat töltött be a sztálini Szovjetunióban, mint például Iszrael Leplevszkij vagy David Petrovszkij.  Mind a kettejüket úgyszintén a sztálini tisztogatások során lőtték le, utóbbit neves brit-zsidó feminista feleségével, Rose Cohennel együtt.

A Bund másik „kiugrott” – majd pedig kivégezett – tagja volt még Alexander Csemeriszkij, a zsidó vallási élet felszámolásával megbízott Jevszekcija központi tanácsának tagja. A Bund vezetőit más totalitarizmusok sem kímélték. A mozgalom tagságát lényegében elpusztította a holokauszt. Az 1935-ben elhunyt Kremer forradalmár feleségét, Pati Kremert is a nácik gyilkolták meg Sobiborban.

A Bund magyar vonatkozásairól nehéz lenne írni, hiszen a szervezet elsősorban északi, szláv nyelvű területeken operált. Tevékenységükről magyar nyelven fontos összefoglalót írt Karády Viktor.[5] A Bund Amszterdamban őrzött iratanyagában szerepel egy felhívás, amely a magyarországi fehérterror menekültjeinek megsegítésére szólítja fel olvasóját – igaz, a szöveg jellemző módon nem említ zsidó áldozatokat, csak „proletárokat”.[6] Ez persze nem meglepő, hiszen például egy 1913-as kiadványukat (Háromszáz év Romanov-zsarnokság) forgatva azt találjuk, hogy a szöveg említést sem tesz a zsidóság sorsáról, egyszerűen forradalmi szocialista vonalat követ.[7] Mindez nem csak a forradalmi irányzatba illett, de ékesen mutatja is a cionista mozgalom korabeli pragmatizmusával való szembenállást. Herzl Tivadar példának okáért a cári rendszer támogatását kereste a cionista mozgalomhoz. Naplójának tanulsága szerint a cionizmus budapesti születésű atyja annak idején közös hangot talált Vjacseszlav von Pleve cári belügyminiszterrel.[8]

Az Osztrák-Magyar Monarchián belül Galíciában és Bukovinában létezett a Bund egy szárnya, utóbbiak anticionizmusát komplett tanulmány elemzi, mely archiválva a világhálón is olvasható.

Dacára ugyanis minden, zsidó népiség megóvására való törekvésének, a Bund a cionizmus kibékíthetetlen ellenfele volt. Tételüket dojkajtnak, vagyis „ittlétnek” nevezték: itt és most kell küzdeni az antiszemitizmus ellen, nem pedig visszavonulót fújni és alijázni. Ezen tétel realitását a holokauszt-kutató már a tízes évek forrásait olvasva is kétesnek érezheti, különösen szemléletes azonban a pengeváltás, mely a Bund és a jobboldali cionizmus között zajlott mindössze két évvel a lengyel zsidóság pusztulása előtt. Mikor Vlagyimir Zsabotyinszkij cionista vezető 1937-ben felhívta a lengyel zsidóságot az ország elhagyására („Három éve figyelmeztetlek titeket . . . Katasztrófa közeleg . . . A vulkán lávája mindent be fog temetni”), a Bund válasz-pamfletében nem csak Zsabotyinszkij cionizmusát titulálta „fasisztának”, de már a zsidó „nép” kifejezést is idézőjelbe tette. Mint érveltek, a lengyelországi zsidók riogatása egyenértékű az antiszemitizmussal, és a lengyel nép egyébként is segíteni fogja a zsidókat. „Pártunk figyelmezteti a zsidókat, hogy egy sorson osztoznak azon néppel, mellyel egy országban élnek”. A lengyel nép itt vizionált „filoszemitizmusáról” érdemes elolvasni Jan T. Grosz munkáit is. Mindezzel természetesen nem kívánjuk az utókor bizonyosságából visszanézve elítélni a Bundot.

A dojkajt másik logikus következménye volt az antiszemitizmus elleni fizikai ellenállás ott, ahol a zsidók éppen éltek. A náci Németországgal szembeni ellenállás természetesen túl nagy elvárás lett volna Kelet-Európa zsidósága számára, ám az 1905-ös oroszországi pogromok során kifejtett ellenállás remekül jellemzi a Bund hozzáállását. Pamfletjeikben arra buzdították a zsidókat, hogy „ne nyújtsák ki nyakaikat a mészárosnak”, a mai Ukrajna területén alakult önvédelmi mozgalmakban pedig a Bund kiemelkedő szerepet játszott a cionisták mellett. Igaz, egy idén kiadott bundista memoár szerint a Bund tagjai alkalmanként vallásos zsidókkal is „erőszakos összecsapásokba” keveredtek.

A Szovjetunióban történt feloszlatását és Lengyelország német megszállását követően a Bund kisebb ágai még működtek Amerikában és Ausztráliában is. A Bund legnevesebb, 2009-ben elhunyt tagja Marek Edelman volt, a varsói gettólázadás legtovább élt vezetője, és a lengyel demokratikus átmenet fontos alakja. Halálát, mint egy élcelődő progresszív portál megjegyezte, Izraelben nem követte nagy megemlékezés. Edelman ugyanis, folytatva a Bund tradícióját, 2002-es nyilatkozatában a palesztinok és a gettó harcosainak fegyveres küzdelme között vont párhuzamot – miközben a civilek elleni palesztin erőszakot elítélte.

A Bund tagságának lengyelországi lemészárlásával, vezetőségének szovjet üldözésével, és maradékának idő általi felemésztésével egy anticionista, ám deklaráltan zsidó munkásmozgalom költözött a történelemkönyvek és nekrológok hasábjaira.

 

[1] Henri Minczeles: Histoire générale du Bund: un mouvement révolutionnaire juif (Paris: Editions Austral, 1995), 119.

[2] Jack Lester Jacobs: Bundist Counterculture in Interwar Poland (Syracuse University Press, 2009), 63-67.

[3] A Bund programpontjait újranyomtatva és fordításban lásd: The Bund. Decisions on the Nationality Question (1899, 1901, 1905, 1910). In: Paul R. Mendes-Flohr (szerk.): The Jew in the Modern World. A Documentary History (New York: Oxford University Press, 2011), 419-423.

[4] Colin Shindler: The Rise of the Israeli Right. From Odessa to Hebron (New York: Cambridge University Press, 2015), 47.

[5] Karády Viktor: Zsidóság Európában a modern korban. Társadalomtörténeti vázlat (Budapest: Új Mandátum, 2000), 326-329.

[6] Internationaal Instituut voor Sociale Geschiedenis (Amszterdam), Algemeyner Yidisher Arbeyter Bund Collection. 238. 1920-as pamflet Proletarier aller Länder, helft uns! c.

[7] Ua. 329. Documents from political parties and organisations of exiles in Sweden. 10.

[8] Patai Raphael (szerk.): The Complete Diaries of Theodor Herzl. 4. köt. (New York: Herzl Books, 1960), 1525.