Zsidó árvaházak Magyarországon 1945 után

Az alábbiakban részletet közlünk Bányai Viktória – Frojimovics Kinga – Gombocz Eszter: A vészkorszak árvái c. kötetéből, amely egy átfogó történeti tanulmány kíséretében a holokauszt számos elárvult gyermektúlélőjének visszaemlékezéseit gyűjti össze. 

 

Hitközségi intézmények Budapesten és vidéken

A Pesti Izraelita Hitközség árvaházai a háború után is folytatták munkájukat. A fasori fiúárvaház háborús sérüléseinek helyreállítása, átépítése Hajós Alfréd terve szerint készült el, miközben az épületet folyamatosan használták. A zsinagóga újjáavatására 1949 szeptemberében került sor. A leányárvaház növendékei a háború után Nagyváradra, majd Békéscsabára kerültek, részben a Hungária körúti épület sérülései, részben a főváros ellátási nehézségei miatt. Új otthont végül a Délibáb utca 35-ben kaptak: az avatásra 1949 nyarán kerülhetett sor.

A nagy múltú intézmények helyreállítása, továbbműködtetése mellett új kezdeményezések is megjelentek egyes vidéki hitközségek részéről a háborút közvetlenül követő időszakban.

Groszberg Ervin az Aguda gyerekügyeinek vezetőjének, az otthonok egyik szervezőjének visszaemlékezéséből idézünk:

“Negyvenöt kora őszén Mezőkovácsházáról kiindult egy kezdeményezés: egypáran visszajöttek a munkaszolgálatból, de a gyerekeiket elpusztították, vágyódtak a gyerekhangok után, ráadásul voltak használaton kívüli helyiségeik, ezért hozzánk fordultak, hogy létesítsünk ott gyermekotthont hajdúsági és budapesti árvák részére.”
[Forrás: Bacskai Sándor, Egy lépés Jeruzsálem felé (Budapest: Múlt és Jövő Kiadó, 1997), p. 39.]

A munkaszolgálatból már visszatért, deportált családtagjaikat visszaváró férfiak 1944 végén – 1945 tavaszán több helyen kollektívát hoztak létre, közkonyhát üzemeltettek, közösségi megoldásokkal pótoltak családi funkciókat. Ezek folytatásaként, 1945–46 folyamán részint a súlyos budapesti élelmiszerhiány, részint a vidéki hitközségek fogadókészsége, gyerekek utáni vágya miatt több helyen is szerveződtek – az egyre szaporodó cionista gyerekotthonok mellett – hitközségi keretben is gyerekotthonok. Finanszírozást, ellátást ezeknek is a Joint adott. Gyermekek nélkül maradt például a pécsi zsidó közösség, ahol a 14 év alattiakból csak egyetlen ikerpár élte túl a deportálást. A befogadott gyerekotthonnak köszönhetően 1946 januárjában mégis újraindíthatták a zsidó elemi iskolát 30 tanulóval, akik között csak egyetlen pécsi születésű volt. A legtöbben Budapesten születtek, Törökszentmiklósról, Kalocsáról, Zágrábból is kerültek oda.

Schweitzer József 1947-től fiatal rabbiként élt Pécsett, de tanította és nevelte a gyermekotthoniakat is:

„Tanítottam a kis zsidó iskolában, és külön foglalkoztam a szüleiket elveszített gyerekekkel. Egy tömbben volt a templom, az iskola, a hitközség és a székház. Délután egy rossz nadrágban még fociztam is velük az udvaron. A hívek ezt nem vették valami jó néven, azt mondták, egy pécsi főrabbi nem állhat le gyerekekkel focizni. Mondtam nekik: »Nézzétek, megváltozott a világ, demokratizálódott. Ezek elhagyott, apátlan, anyátlan gyerekek, minden felnőtt közeledése és törődése jólesik nekik. Ha ilyen jó viszonyban vagyok velük, akkor a templomba is szívesebben fognak eljönni.«”          
[Forrás: Schweitzer József, „Nehéz zsidónak lenni” in: Kertész Péter, szerk., Nehéz zsidónak lenni (Budapest, 2003), p.110.]

Győr is azon hitközségek között volt, amely fogadott be ellátásra szoruló pesti gyerekeket. Az otthon a Szent Imre herceg úton, egy háromszobás lakásban működött. A győri hitközség – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – 1947 novemberétől folyamatos küzdelmet folytatott azért, hogy a gyerekek, az otthon a városban maradjanak. „Hitközségünk azon szomorú tényből kiindulva, hogy a győri gyermekek a fasizmus következtében elpusztultak, azon fáradozott, hogy meggyőzze a Joint legfelsőbb vezetőségét az irányban, hogy a gyerekotthon Győrben hagyására szükség van.” 1948 tavaszán – lényegesen a hitközség valós anyagi erején felül – még az otthon teljes fenntartására is vállalkoztak egy időre, csak ne vigyék el a húsz gyereket.

Hitközségi intézményként említhetjük a Szt. Domonkos (ma Cházár András) u. 9. alatti orthodox gyermekotthont is, bár 1944 őszén nem hitközségi keretben, hanem a Svéd Vöröskereszt támogatásával, más cionista vezetésű otthonokhoz hasonlóan hozták létre. A háború után azonban hitközségi vallási felügyelet állt mind a kóser étkeztetés, mind a gyerekek vallási nevelése tekintetében. A kisebb fiúknak héder, a nagyobbaknak kis jesiva működött az otthonban már 1945 májusától. A jesiva vezetője Katz Elija rabbi volt, majd 1946-tól az egri rabbi, Johanan Szófér, aki hetente ingázott Eger és Budapest között. A háború utáni időszakban több szomszédos épületet is használt az otthon, külön épületben laktak a fiúk Knöpler Kálmán, és a lányok Steiner Rózsi vezetése alatt.

 

A cionista szervezetek által működtetett gyermekotthonok

A cionista szervezetek 1945. februártól–áprilistól szerveztek gyermek- és ifjúsági otthonokat. A legelsők között volt a Hasomer hacair békéscsabai, a Hanoar hacioni debreceni, a Dror habonim és a Makkabi hacair szegedi otthonai. Hálózataik, amelyekbe a gyermekotthonokon kívül napközik, mezőgazdasági és ipari hakhsarák (kivándorlásra felkészítő csoportok, tanfolyamok) is tartoztak, 1945–46 során folyamatosan épültek ki, bővültek.

Az említetteken kívül az orthodoxiához kötődő Mizrahi, Bné Akiba és Agudat Jiszrael voltak a legfontosabb szervezetek, amelyek otthonokat üzemeltettek. A legnagyobb létszámú, legismertebb orthodox cionista gyermekotthon Deszken működött, az egykori Gerliczy kastélyban. A Kfar hanoar hadati bagola / Vallásos ifjúság falva a galutban elnevezés nemcsak a méretet tükrözi, hanem azt a pedagógiai programot is, ami az önigazgatás bizonyos elemeit a gyerekek és fiatalok kezébe adta. A helyben működő iskola héber oktatási nyelvű volt, tantervében hangsúlyosan szerepeltek a vallási ismeretek, a zsidó hagyomány, de mezőgazdasági ismereteket is oktatottak, alijázásra készítve a növendékeket.

Bársony Éva 1945 nyarán táborozott Deszken.

„Deszk nekem egy egészen új világ volt. Ma már tudom, hogy cionista gyerektábor volt valójában, de akkor fogalmam sem volt arról, mi a cionizmus, mit jelent alijázni. Együtt voltam egy rakás gyerekkel, árva és félárva kiskölyökkel, s maga volt a csoda, hogy a kamaszkoron alig túllépett fiatal lányok és fiúk voltak a felügyelőink. Csupa lendületes, vidám emberek, akik egészen mások voltak, mint a felnőttek, akiket addig ismertem. Fütyültek a formalitásokra, egyetlen dolgot vettek komolyan. A közösségépítést. A közös mozdulást. A gyerekek aktivitásának beindítását. […] Ott tanultam meg, hogy kell járni a hórát, amihez a barátságtalanul kopár udvaron képeztünk szép, nagy kört és lelkesen figyeltük, hogy ne tévesszük az előtte-mögötte pozíciót a lépésekben. Egy erős belső fegyelem kiépülésén dolgoztak, miközben szabadnak éreztük magunkat. […] Az meg egyenesen kebeldagasztó boldogság volt nekem, a legkisebbek közé tartozónak, hogy Éva helyett a Hava nevet kaptam mindjárt a megérkezésem után.”          
[Részlet Bársony Évának a kötetben szereplő emlékezéséből]

A cionista közegben mindenki kapott saját héber nevet, ami a közösségi újjászületés, a magabiztos, szabad identitás védjegyévé vált. Évához hasonlóan szinte mindenki, aki egykor cionista otthonban lakott, büszkén említi újonnan kapott héber nevét, és sokszor egymást emlegetve is a héber név idéződik föl bennük először.

A középiskolás korú fiatalok többsége autonóm módon gondolkodó felnőtté vált a cionista szellem hatására. Kötetünk 90-ik évét betöltő emlékezője, Mezeiné Gyémánt Erzsébet az egykori Zsidó Leányárvaház épületébe, a Hungária krt. 149. szám alatti Hasomer hacair otthonba került, ahol a vele egykorú, illetve nagyobb lányokkal végre szabadnak érezhette magát. Nyáron azonban kemény mezőgazdasági munkát kellett végezniük, aminek nehézségét megtapasztalva életre szóló döntést hozott: a keserves fizikai munka helyett szakmát fog tanulni. Elhatározását meg is valósította dacára annak, hogy szélütést szenvedett nagymamájáról is gondoskodnia kellett. A másokért szolidaritást vállalás feltétlen parancsát Erzsébet szintén cionista nevelőitől sajátította el életre szólóan.

„Teljes szabadság volt. Mi az első emeleten voltunk, és fönt az emeleten volt a plúga, ahol már a 15-16 éven felüliek, a nekünk felnőttek voltak, 18-20 évesek. Velük nem volt különösebb kapcsolódásunk, de velünk nagyon rendesek voltak. Amikor jött a tavasz, és elvittek minket Szilvásváradra, akkor voltam először olyan helyen, a Bükkben, hogy életem legszebb élménye volt. Jöttek oda a plúgások is, nagy tüzet csináltunk, és énekeltük azokat a zsidó dallamokat, amiket ott megtanultam héberül….Izrael és az alijázás volt a megoldás[nekünk] mint gyerekeknek. Ez volt az elképzelésünk.”      
[Részlet Mezeiné Gyémánt Erzsébetnek a kötetben szereplő emlékezéséből]

Az 1945–47 közötti növekvő, kiépülő időszak, majd az 1947 végétől zajló összevonások, racionalizálások a cionista működtetésű intézményekben élő gyerekek életét sokkal inkább érintette, mint a hitközségi árvaházak lakóit. Ez azt eredményezte, hogy folyamatosan, tanévről-tanévre, de időnként még év közben is költöztek, és vándoroltak az iskolák között. Egy-egy gyerek hat-hét különböző otthon és iskola növendéke is lehetett a néhány év során, ahogy ezt Husz Márta vagy Lőwy Mária elmondta. Kötetünkben Kertész Péter tanulmányi útja mutatja a legszembeötlőbben ezt a jelenséget, ő minden tanévet más iskolában végzett el.

Kertész Péter 1945 májusától a töredék tanévet (2. osztály) a karcagi zárda iskolájában, az 1945/46-os tanévet az újraindult karcagi zsidó iskolában végezte. Az 1946/47-es tanévben Budapesten a Tarbut Héber Általános Iskolában tanult, és a Dror ha-bonim egyik otthonában lakott, az 1947/48-as tanévben (5. osztály) a szegedi hitközségi iskolát látogatta egy ottani gyermekotthonból, majd az 1948/49-es tanévben a Rökk Szilárd utcai (már államosított) általános iskolában tanult, és a Tárogató úti gyermekotthonban lakott. 1949/50-ben maradt a Tárogató úti otthonban, de körzeti alapon a Labanc úti iskolába járt, végül 1950/51-ben (8. osztály) a Vilma királynő úti fiúárvaházba került, és onnan a Rottenbiller utcai iskolát látogatta. „Igaziból nem tudom, miért mentünk egyik helyről a másikra. Voltak ilyen átcsoportosítások. Nem működött az a helyszín, ahol addig voltam? Nem tudom. De ezek kellemetes dolgok voltak, mert a szabadidős foglalkozások mind olyanok voltak, amik a jóízű táborozásokra jellemzőek. Tábortűz volt, azt körbetáncoltuk valahogy, horgásztunk, meg nem tudom, mit csináltunk.”

Bár 1945–47 folyamán a gyermekotthonok hálózatában elsősorban budapesti gyerekek kerültek átmenetileg vidékre, akad példa a fordítottjára is. A szórványban élő orthodox zsidó gyerekek a tanulási lehetőségek miatt kerültek vidékről budapesti intézményekbe. Az 1946. február – márciusi vidéki zsidóellenes atrocitások nyomán sok szülő biztonságosabbnak látta Budapestre küldeni a gyerekét. Csak a Mizrahi hálózatába – tehát orthodox közösségekből – 100 gyermek érkezett ekkor, az ő elhelyezésükre a Nagymező utca 30. alatt új otthon felállítását kezdeményezte a szervezet.

A visszaemlékező egykori gyerekek többsége a cionista otthonok és táborok fiatal vezetőinek empátiáját, figyelmét, életigenlését, az intenzív közösségi együttlét pozitív hatását emeli ki, alig tudomást véve ellátási vagy felszereltségi problémákról. A kortárs kívülállók annál inkább szóvá tették a hiányosságokat – például a bögre hiányában tányérból ivott reggeli kávét, törülköző- és lepedőhiány miatti rühességet, fertőző bőrkiütéseket, az egyoldalú vagy hiányos táplálást –, a szervezési „anomáliákat” és a pedagógiailag felkészületlen, nem kellően felelősségteljes vezetőket. Utóbbi panaszokat a generációs különbségek és a világnézeti ellentétek is táplálták: a bizonylati fegyelem lazaságát, a koedukáltságot vagy a zsidó vallási hagyományok elhanyagolását nem lehet ugyanolyan objektív problémának tekinteni, mint a higiéniai hiányosságokat. Épp ezért ezek az ellentétek nem is oldódtak fel: végigkísérték az otthonok működését.

Visszatérő vád volt a cionista otthonokkal kapcsolatban, hogy a szülők tudta és akarata ellenére – és az OZSSB beutalása nélkül – is fogadnak be kamaszokat, akiket beszerveznek a mozgalomba, sőt, akár illegális kivándorlásra is ösztönzik őket. A jelenség valóban létezett, de a serdülők szemszögéből nézve egészen más volt az olvasata: ők a közösségi együttélés valamely formáját választották, elhagyva vagy nem visszailleszkedve abba a közegbe, amely nem tudta őket megvédeni az üldözésektől, kényszerűen magára hagyva a fiatalokat a felnőttek számára is elviselhetetlen súlyú döntésekben, helyzetekben. A közösségi élet, az élményszerűség, a másokért való tevékenység terápiás hatású volt, sőt, a közösségben családi kapcsolatokat pótló kötődésekre is találtak. A teljesen új alapokon álló ereci élet lehetősége célt adott számukra, az ifjúsági alija pedig az egykori család és közösség értékrendje elleni lázadást is jelentette.

Noha az önállósulás, szuverenitás gyógyírt jelentett, illetve jelenthetett volna több traumát megért fiatal számára, gyakran előfordult, hogy az életben maradt családtagok vagy más hozzátartozók megakadályozták a már döntésképes, ám még kiskorúnak számító fiatalok jövőre vonatkozó terveit. Központi kérdéssé vált például a háború utáni kivándorlás lehetősége, amely azonban szülői, nevelői engedélyhez kötődött. Az özvegyen maradt szülők, rokonok számára pedig számos esetben a gondozandó gyerek jelentette az élet egyetlen reményét. Ők, ha anyagi helyzetük kétségbe ejtő volta miatt, vagy pszichikai, fizikai állapotuk súlyossága folytán beleegyeztek is a gondozásba vett gyerek intézménybe kerülésébe, kivándorlását már semmiképpen nem akarták támogatni. Több emlékező is utal arra, hogy ez csalódást, elkeseredést okozott számukra.

A könyvből közölt első részlet: Gyerekmentés Budapesten 1944-45 itt olvasható.