Zarándokutak az egykori koncentrációs táborok helyszíneire az 1960-as években

A holokauszt emlékezete a 60-as évek Magyarországán

Az utóbbi évtizedben jelentős ismeretekkel gyarapodott a történeti tudásunk arról, hogy az 1956-as forradalmat követően az ország pártállami vezetése, valamint az ország geopolitikai helyzete miképpen befolyásolták a holokausztra való emlékezést. Ugyanakkor azzal kapcsolatban is egyre gazdagabb ismeretek állnak rendelkezésre, hogy a fentiekkel részben összefüggésben a társadalom és benne a zsidó lakosság milyen legális vagy zárt csatornákon emlékezett-emlékezhetett meg a vészkorszakról. A holokauszt utóéletének roppant összetett, ellentmondásokkal terhelt és szövevényes hálója azt engedi láttatni, hogy a társadalom különféle csoportjaiban eltérő módon, de lényegében a második világháború befejezése óta jelen volt a holokausztról szóló beszédmód.

Azaz – szemben az utóbbi évekig mainstream állítással – a vészkorszak emlékezetét az államszocialista hatalom politikai okokból hiába akarta tabusítani, az sosem valósult meg igazán.

*

Jóllehet politikai jellegű tabusításról nem beszélhetünk, a vészkorszakkal való egyéni-családi viszonyt a zsidóságon belül az elkendőzés jellemezte voltaképpen a Kádár-rendszer egészében. Az újabb analitikus pszichológiai szakirodalom által transzgenerációs atmoszférának nevezett állapot egyik ismérve az, hogy a trauma nyílt sebként jelen maradt az egyéni-családi szinteken addig, amíg a társadalmi-politikai környezet nem ad keretet annak, hogy lehetővé tegye a trauma egyéni, belső feldolgozását, nyílt kibeszélését, majd pedig lezárását. Az üldöztetés traumája éppen ebben az állapotban rekedt. Az élmény időbeni közelsége miatt a holokauszt túlélőinek tízezrei hordozták magukban lelki sérüléseiket, a genocídium szörnyűségei ezért sem válhattak az assmanni értelemben vett „hideg emlékezetté.”

Az 1960-as években a holokauszt-emlékezetet a magyar párt- és állami vezetés politikai célokra hasznosította. Az újságokban, rádióműsorokban, az ekkor létesült auschwitzi magyar történeti tárlatokon (1960 és 1965) a zsidóüldözés témája sosem pusztán önmaga történetiségében jelent meg, de úgynevezett „antifasiszta” narratívában jelentkezett. Azaz a kapitalista országokat fasisztának bélyegezve párhuzamba állították a hitleri Németország „háborús uszításával”, az adenaueri Nyugat-Németországot pedig egyenesen a nácizmus örököseiként lehetett csak megjeleníteni. Ezzel szemben a szocialista blokk országai antifasiszta államokként ábrázolták, a hitlerivel összekapcsolt „reakciósnak” nevezett nyugat-német szellem elleni közdelem letéteményeseiként. A magyarországi zsidóüldözést, a genocídiumot pedig kizárólag e politikai narratíva keretében lehetett – ekkor még – interpretálni.

A NÜB

Az államapparátus ezt az ambivalens és kényes viszonyt és a vészkorszakra való emlékezést igyekezett intézményes keretbe csatornázni. Ezért létesült a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága (NÜB), amelynek léte ebben az időszakban szorosan kapcsolódott a Magyar Partizán Szövetséghez (MPSZ). A Partizán Szövetség egy 1945-ben alakult társadalmi szervezet volt, amely többszöri átalakulás után 1957. július 9-én hivatalosan függetlenedett, valójában azonban az MSZMP KB felügyelete alá került. A Partizán Szövetség létrehozása összefüggött Kádárék tevével, amely szerint a szervezetet be kívánták illeszteni a Nyugat-Európa más országaiban is létező partizán szövetségek közé annak érdekében, hogy egyfajta csatornája lehessen a kádári konszolidációs külpolitikai törekvéseknek.

Az MPSZ Gábor György főtitkár vezetése alatt létesített tagozatot Deportáltak Antifasiszta Bizottsága néven, amely még 1957-ben önálló szervezeti és működési szabályzattal működő alegyesületté alakult. Felvette a Nácizmus Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete nevet, amelyet az 1960-as években Nácizmus Üldözötteinek Bizottságára (NÜB) változtattak. A NÜB (illetve névelődje) azonban sokkal fontosabb szerepet töltött be, mint egy tagozat: azzal a céllal alakult meg, hogy a Partizán Szövetség “zsidóügyekre” szakosodott alszervezete legyen. A Partizánszövetség és NÜB egyrészt össze kívánta fogni a Magyarországon élő háborús „mártírokat”, hogy hatékonyan képviseljék az üldöztetésük emlékét itthon és külföldön. A korabeli közbeszédben és pártiratokban egyaránt többnyire mártírok, bajtársak, fasiszta üldözöttek, áldozatok kifejezésekkel illették a holokauszt túlélőit, hiszen az antifasiszta paradigma ennél többet nem tett lehetővé, vagy csak igen ritkán, és akkor is egybemosva a zsidókat a kommunista vagy szakszervezeti múltjuk okán elhurcoltakkal. Másrészt elő akarták mozdítani azt, hogy a túlélők a nyugat-német államtól kárpótlást kapjanak és ez a folyamat a NÜB-ön keresztül valósuljon meg.

 

Delegációk a volt náci táborokba

Az 1960-as éveket, amelyet a „lázadás évtizedeként” szokás aposztrofálni, témánk vonatkozásában is egyfajta újszerűséget hozott. A holokauszt túlélői és családjuk már viszonylag messze voltak a fájó eseményektől, így sokuknak sikerült egyfajta más viszonyulást alakítani ki az 1944-1945-ben lezajlott genocídiumhoz, mint az előző évek során. A politikai erjedés ugyancsak kedvezően hatott erre a természetes folyamatra. A Partizánszövetség még a forradalom előtti időszakban felvette a kapcsolatot a FIR-rel (Fédération Internationale des Résistants), a nyugati és szocialista országok delegáltjaiból álló nemzetközi partizánszövetséggel annak érdekében, hogy könnyebbé tegye a testvérszervezetekkel való együttműködést és újabb csatornát nyisson a kádári Magyarországnak nyugat felé.

E kapcsolatok szorosabbá válása 1960-ra datálható, Gáti Ödön főtitkár volt az, aki motorjává vált a NÜB nemzetközi kapcsolatai fejlesztésének. Gáti maga már az 50-es évektől rendszeresen járt külföldre, ahol részt vett a FIR emlékünnepségein. Ebben az időszakban alakultak meg az első, mai szemmel nézve szerény emlékhelyek a volt lágerek területén, s Gáti ezeket az emlékhelyeket emlékünnepségek keretében évről-évre sorra felkereste. E rendezvények a táborok felszabadításának évfordulóihoz kötődtek, azaz ezek a kiutazások, Auschwitz kivételével jobbára április-májusban zajlottak. Mindez alkalmat adott arra is, hogy a szocialista blokk partizántömörülései e megemlékező ünnepségeken a náci múltat „antifasiszta keretbe” helyezzék, azaz a felszabadítást összekössék a Szovjetunió éltetésével, valamint a nyugat-német kormányt a náci állam utódjának állítsák be. E politikai szándékhoz gyúanyagot nyújtott az 1960-1961 fordulóján tetőző Globke-ügy, amelynek során az Adenauer-kormány államminiszterének tényleges és sötét náci múltját a szocialista blokk sajtójában nyugat-német ellenes propaganda termékké fejlesztették. Lévai Jenő újságíró ennek nyomán kezdte meg magyar és kelet-német állami szervek háttértámogatásával több országra kiterjedő kutatómunkáját, amelynek végső célja Eichmann 1944-es tevékenységének Globkéval való szoros összekapcsolása volt.

A PSZ és NÜB delegáltjai a FIR-en túlmenően az 50-es évek végétől igen aktívan képviseltették magukat az egyes „lágerkomiték” munkájában és értekezletein. Az egyes volt koncentrációs táborok helyszínein összegyűlő nemzetek feletti bizottságok Nyugat-Európában olyan, államok delegáltjaiból álló civil szervezetek voltak, amelyek fő célja a láger túlélőinek érdekképviselete volt és emellett igyekeztek számukra anyagi kárpótlást igyekeztek számukra kieszközölni, illetve érdekükben propagandatevékenységet is folytattak. E bizottságokban persze folyamatos gondot jelentett a szocialista országok delegáltjainak politikai küldetése, ugyanakkor a komiték olyan helyek is voltak, amelyek bizonyos értelemben szétfeszítették a vasfüggöny adta emlékezeti kereteket, s értelmes célok melletti párbeszédre is lehetőséget adtak. A NÜB különösen az auschwitzi, dachaui, buchenwaldi és mauthauseni jelenlétét tartotta fontosnak a lágerbizottságok értekezletein, propagandaakcióin.

„Mártírutak”

A fentieken túl a NÜB éves munkaterveibe 1960-tól már rendre helyett kaptak a korabeli szóhasználattal évfordulós „mártírutazások” is, vagyis olyan külföldi események, ahol az egykori koncentrációs táborok területére látogató magyarországi csoportok a holokauszt és a „náci fasizmus” egyéb áldozatai csoportjairól emlékeztek meg. A NÜB mint szervezet 1958-tól a különféle náci lágerek túlélőiből verbuválódó táborcsoportokat tömörített, ennélfogva mindig egy-egy ilyen táborcsoport feladata volt, hogy az adott lágerhelyszínekre a szóba jöhető utasokat összegyűjtse, az utazást kézben tartsa. A zarándokutak, a FIR emlékünnepségeihez hasonlóan, jellemzően a táborok felszabadulásának évfordulóihoz, illetve (ezekkel rendszerint összefüggő) emlékműállításokhoz kötődtek. Az utazások lebonyolítását a NÜB az Expressz Utazási Irodán, illetve az IBUSZ-on keresztül valósította meg. Mindennek volt némi előzménye is, hiszen 1947-ben már a Magyar Izraeliták Országos Irodája is az IBUSZ-on keresztül szervezte a túlélők és gyászoló rokonaik emlékutazását Auschwitzba, az utazásokat azonban Rákosiék alatt már nem lehetett folytatni.

Mivel a Partizán Szövetség az MSZMP KB Titkársága felügyelete alá tartozott (az évtized végétől a párt Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának szervezetében), az utaztatások kapcsán is ennek a pártszervnek tartoztak el- és beszámolási kötelezettséggel.  A Titkárság a kiutazások propaganda-értékét jobbára megpróbálta lefölözni, miközben minduntalan igyekezett visszanyesni a delegációk létszámát. 1960 májusában a Titkárság például nem járult hozzá, hogy a NÜB 41 főt delegáljon a mauthauseni ünnepségekre, csupán öt főt engedélyeztek, de azt elvárták, hogy a szerény küldöttség minél több sajtónyilatkozatot adjon ki az üldöztetésük emlékéről és a mauthauseni kommunista mártírok szenvedéseiről.

A kiutaztatásokban tehát megnyilvánult a genocídium áldozatai ügyének őszinte képviselete, egyszersmind a politikai cél is. A NÜB egyrészt kegyeleti okokból arra törekedett, hogy jelentős számban képviseltessék magukat a túlélők és családtagjaik. Másrészt, „politikai vezető” irányítása mellett kizárólag megbízható személyeket, jobbára párttagokat engedtek a buszos utazásokra – számukra egyfajta jutalomként kínálva fel ezeket az alkalmakat. A résztvevők listáját – függetlenül a státuszuktól – a NÜB vezetőségének felterjesztése után a Titkárságnak hagyta jóvá.

A zarándokutakra hivatalos NÜB-delegáció rendszerint a vezetőkből állt, akiket túlélők és családtagjaik egészítettek ki. A törzsmag mellett meghívott párt- és állami delegáltak, illetve ifjúság képviselői kaptak helyet. A vezetők kivételével mindannyian valamilyen mértékű anyagi hozzájárulást fizettek. Rajtuk kívül szinte bárki jelentkezhetett az ibuszos emlékünnepségekre, ők azonban önköltségen utaztak. A NÜB a zarándokutak társadalmi visszacsatolására is gondot fordított: a delegáció tagjai sok esetben „felvilágosító előadást” tartottak, s ezeket „antifasiszta filmek” vetítésével kötötték egybe.

Az Expressz Utazási Iroda – mint a KISZ idegenforgalmi vállalata – bevonása pedig arra enged következtetni, hogy jelentős számban számítottak az állampárttal szimpatizáló ifjúságra is. A MPSZ 1960. áprilisi jelentése szerint „[a] bergen-belseni és terezíni csoport 1960. szeptember elején az Express Irodán keresztül 70 főnyi csoportos utazást kíván Terezínbe szervezni. Itt megkoszorúzzák a tavaly elhelyezett emléktáblát. Az utazás, annak érdekében, hogy az ifjúság körében minél szélesebb antifasiszta felvilágosító munkát fejtsen ki, a fasizmus megismertetése érdekében, bevonnánk 15 vállalat KISZ-bizottságát, amely két-két fővel képviseltetné magát, akik hazatérésük után kisebb kiállítással egybekötve, üzemeikben előadást tartanának élményeikről. A csoport politikai vezetőjéül Gáti Ödön elvtársat javasoljuk.” A fiatalok bevonása nemcsak a zarándokutakban öltött testet. Az 1960-as években fokozatosan színesedett a NÜB tevékenysége: belföldi emlékünnepeken koszorúzások, művelődési házakban szervezett klubdélutánok, iskolákban való felvilágosító előadások, sőt, úttörőtáborokban és KISZ-es építőtáborokban tartott propaganda-rendezvények és tablókiállítások szegélyezik színes aktivitásukat. Mindemellett 1961-től a NÜB elsőként kezdte el gyűjteni a vészkorszak túlélői tárgyi és iratanyagát is. A zarándokutakon – szintén egyfajta jutalomként – olyan úttörők és KISZ-tagok is részt vettek, akik különösen aktívnak bizonyultak az említett, hazai közösségi tevékenységekben is. A NÜB gondot fordított arra is, hogy más szervezetek – például a Nőtanács, a Hazafias Népfront vagy a Szakszervezetek Országos Tanácsa – 1-2 delegálttal mindig képviseltetve legyenek. Sőt, bizonyos alkalmakkor nemzsidó egyházi delegáltak is jelen voltak, hiszen a békepapok jelenléte jól mutatott a nemzetközi színtéren.

„Felejthetetlen élmény volt […] szenvedéseink helyén a régi bajtársakkal találkozni és szabad emberként együtt végig járni a megaláztatások, megpróbáltatások, kínszenvedések ma már műemléknek számító színterét. Meglehetősen furcsa volt a kék-fehér stráfos rabruha helyett polgári öltözékben viszontlátni a régi bajtársakat, akik közül nem egy közben hazája társadalmában magas egyházi méltóságot és világi pozíciót ért el. Számos magasrangú katonatiszt, püspök, tudós, egyetemi tanár, közéleti személyiség vett részt a találkozón, de azért zömében a névtelen kisemberek jöttek el, családtagjaikkal együtt […].” – emlékezett Borsa Mihály egykori fogoly a Dachau felszabadulásának 20 éves jubileumára (1965. április 29.) rendezett utazáson.

Az átlagosan 3-4 napos kirándulások kezdeti fő célpontja Auschwitz volt, de a ’60-as években Mauthausen, Sachsehausen, Ravensbrück, Buchenwald, Terezín is a legfrekventáltabb célpontok között szerepelt. Hozzájuk csatakozott az évtized közepétől a jugoszláviai (szerbiai) Bor, illetve 1969 után Nyugat-Németország északi részén fekvő Bergen-Belsen. A táborokba átlagosan 40-80 fős delegációk „zarándokoltak”, de a Borba, különösen a nyugat-németországi Neuengamme és Bergen-Belsen emlékhelyeire jóval kisebb delegációk kaptak engedélyt. Ezeken kívül természetesen időről-időre más, kisebb táborok helyszíneire is zarándokoltak, ami az évtized derekától átlagosan évi 12-15 tábort ölelt fel. A kádári enyhülés jegyében a „mártírutak” megoszlottak a baráti országok valamint a kapitalista NSZK és Ausztria területén fekvő táborok között. Az esetek többségénél a külképviseletek segítséget nyújtottak az utak zökkenőmentes lebonyolításában.

A felszabadítási ünnepségeket rendszerint koszorúzással, emléktábla avatással, különleges esetben szoboravatásokkal társították. A 60-as évek egyik legjelentősebb zarándokeseményei az egykori tábori fogolycsoportoknak emléket állító „mártíremlékmű” leleplezéseihez kapcsolódnak. Mauthausen esetében már 1959-ben megkezdődtek az előkészületek, Makrisz Agamemnón szobrászművész monumentális alkotása azonban csak 1964-re készült el. Gáti jelentése szerint 1964. május 10-ére, „a mauthauseni magyar emlékmű avatásra és a mauthauseni felszabadulási ünnepségre hajóval 173 fő utazott. E csoportban volt mauthausenieken kívül részt vettek még a KISZ, a Nőtanács, a Hitközség és a Hazafias Népfront Bizottság képviselői.”  Ennél is nagyobb szabású volt az auschwitzi magyar emlékmű felavatása 1967. április 13-án. Ez alkalomból 200 fős magyar delegáció érkezett Gáti Ödön vezetésével. A zarándokúton a MIOK és a Magyar Auschwitz Bizottság, a varsói magyar nagykövet, sőt, a Magyar Népköztársaság hivatalos küldötte is részt vett. Az emlékműavatások révén a szélesebb közvéleményhez is eljutott a vészkorszak emléke a korabeli médiatudósítások révén.

A táborok felszabadításának 20. évfordulója és az azt övező médiafigyelem további társadalmi érdeklődést hozott és felélénkítette a túlélők hozzátartozóinak jelentkezését is. Innentől fogva a nagyobb táborhelyszínekre rendszerint 150-200 főt vitt ki a NÜB egy-egy zarándokútra buszos autóbuszokkal, Mauthausenbe pedig Budapestről Linzig hajóval. Ez utóbbi adja témáját Szemes Marianne Zarándokút 65 c. „antifasiszta” dokumentumfilmjének, amely egyszersmind az első Magyarországon készült dokumentumfilm az SS lágereiről. 1967 után a NÜB mellett a MIOK és a Budapesti Izraelita Hitközség is gyakorta társszervezőként lépett fel.

A zarándokutak igazán az 1970-es években teljesedtek ki, és váltak a hazai zsidóság közéletének szerves részeivé a vasfüggöny mögé szorított, liberális szocialista kádári „nyitott zárt országban”.