XXI. század: zsidóvita

Írta: Vágvölgyi B. András - Rovat: Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Fotó Kollányi Péter MTI

Minden tiszteletem a Huszadik Századé, a folyóiraté, mely meghonosította a társadalomtudományos gondolkodást és a polgári radikalizmust Magyarországon. Jászi Oszkár hősöm, és öröm számomra, hogy jó negyedszázada Bostonban találkozhattam hajdani fiatal titkárával, Borsody Istvánnal és ismerhettem Litván Györgyöt, Jászi és a polgári radikalizmus fő rehabilitátorát. A Huszadik Század zsidókérdés-vitája más helyzetben találta a magyar zsidóságot és az egész országot. A reformkor előtt már egyértelmű volt, hogy a Birodalom részét képező történelmi országterület, még a viszonylagos autonómiájú Horvátországot leszámítva is fele-fele arányban magyar, illetve nemzetiségi, az országon belüli erőviszonyok szempontjából

nagyon nem volt mindegy, hová áll egymilliónyi zsidó.

Az ajánlat megtétetett és javarészt elfogadtatott. A magyarországi zsidóság döntő többsége a XIX. század folyamán nyelvet és identitást váltott, elfogadta a „mózeshitű magyar” koncepcióját. Az év fő irodalmi olvasmányában, Nádas Világló részletekjében olvashatunk a szerző felmenőiről, a szabadelvű Mezei Mórról és a függetlenségi Mezei Ernőről, főleg utóbbi „a magyar zsidó patriotizmus” mellett tört lándzsát. (Keresgélés közben olvastam minap a Hatikvában, „a dél-amerikai magyar ajkú zsidóság lapjának” egy negyvenes évek végi számában Mezei Mórt támadó, az anticionista gáncsoskodásban az ő „bűnös közreműködését” vádló írást.) A kor európai botrányai (Disraeli miniszterelnök elfogadatlansági anomáliái Nagy-Britanniában; Dreyfus-per Franciaországban; lásd erről Hannah Arendt munkásságát) és magyarországi akadályai (Tiszaeszlár, Istóczy és Verhovay aknamunkája és a meggyfaszipkás pipaszó mellett az ámbiton zsidózás szolgabírói attitűdje) ellenére a század második felében, a kiegyezés utáni Gründerzeit eredményezte a felemás, de mégiscsak virágzó kapitalizmus kialakulását és Magyarország mindmáig legnagyobb történelmi teljesítményét, Budapest létrehozását. Ez volt Ady korroborija, a Hassliebe-ben izzadó, szenvedő és szenvelgő ausztrál aboriginál tánca, ahol a táncosok fogcsikorgatva bár, de táncolnak, együtt táncolnak. 1918-tól minden megváltozott: Trianon elvette a többség részéről a „mózeshitű magyar” érdekalapját. Az ámbiton kedélyesen zsidózónak ébredő magyar fia lett, később keretlegény, Duna-parti nyilas. Trianon is vitt a Holocausthoz, mely nem magyar találmány, de kétségtelen és mohó lelkesedéssel történt a rácsatlakozás. (Nemrég tudtam meg, hogy a románok 1944. augusztus 23-i szövetségváltása után a néhány napig ellentámadó magyar csapatok Dél-Erdélyben is a hirtelen zsidótlanítást érezték elsőrendű feladatuknak. Hihetetlen.)

Hogy ma mi van, azt látjuk.

Hogy merre mehetnek a dolgok, azt is csak a közelmúlt eszmetörténeti értelmezéséből hüvelyezhetjük. Beszéljünk harminc évről, ha már vallásháború. A nemrég elhunyt Varga László történész elméletét hallgattam formatív koromban, a magyarországi zsidóság ott volt különleges, hogy társadalmi proporciója keletiesen magas, mint Lengyel-, és Oroszországban, Romániában, társadalmi integrációja, asszimilációja viszont nyugati jellegű, mint Francia-, és Németországban, Angliában. A nyolcvanas években Bibó-reneszánsz volt, mindenki olvasta, mármint kritikai értelmiségi, így elsődleges olvasmány volt a Zsidókérdés Magyarországon 1945 után is. Bibó a haláltáborból visszatértek elleni antiszemitizmust is elemzi, a miskolci és kunmadarasi pogromokat, mely ugyan nem egyedülálló, hiszen a lengyelországi Kielcében is történt hasonló 1946-ban. A sztálinizmus alatt szőnyeg alá söpört antiszemitizmus „búvópatakként” továbbélt a jobboldali gondolkodásban, a Rákosi-rendszer „zsidóbosszúként” való felfogása bizonyíték erre, viszont szinte senki nem tudott arról, hogy

véletlen szerencse (Sztálin halála) miatt maradt el egy Holocaust-nagyságrendű újabb zsidóirtás.

Alapélményem Ember Judit Hagyd beszélni a Kutruczot c. dokumentumfilmje, videó szamizdatként láttam még a nyolcvanas években. A történet, hogy Péter Gábor (ÁVH) felhasználja Bosnyák Zoltánt a szálasista Zsidóságkutató Intézet alapítóját a Kreml zsidó orvosainak pere nyomán készülő hazai oroszos Endlösung megtervezésére, nemcsak a cinizmus magasiskolája, de cáfolata is az arról a rezsimről való jobber gondolkodásnak. A nyolcvanas évek és a rendszerváltás témánkkal kapcsolatban is a többlettudás megszerzésének és a szabad beszéd kezdeteinek kora volt. A szabad beszéd lehetősége eltüntette a kádári zsidótabut is, a korábban csak a Szigligeten részegen zsidózó Böhönye talált rá gyermek-, és ifjúkora nyelvére és témáira. Csurka régi vágású volt, pipa, ámbit, ha tetszik, a régi „keresztény középosztály” – mely szókapcsolatban a „keresztény” nem ferencpápa, hanem fosztóképző: nem zsidó – hangját és logikáját nosztalgizálta a kilencvenes évekbe. A nálánál józanabbnak, középutasabbnak gondolt Csoóri „parlamenti ugródeszkája” több biztosítékot vert ki, a polgári radikálisok és az úri világ, majd a Horthy-kor dzsentri-vircsaftjának két ellenzéke (népi és urbánus) által átvett idestova száz éves „hideg polgárháború” (Kis János szava) a rendszerváltás után langyosodni kezdett. Az akkori új politikai generáció sem volt ettől ment, alapélményem ’89 nyarán egy londoni étteremben ebédközbeni nem zsidó-, hanem szabadságtémájú hosszabb eszmefuttatásom után egy mai fideszes államtitkár erős hangsúllyal, szúrós tekintettel kérdezte meg, hogy „te zsidó vagy, András?”. Vagy az akkori jó színvonalú társadalomtudományos folyóirat, az azóta elkoptatott nevű Századvég hasonló körkérdést készített, mint most a Szombat, csak „népi-urbánus vitának” eufemizálták, mikor hozzászólásom gépiratát vittem valamilyen helyszínre, akkor az egyik szerkesztő, mai házelnök, úgy ugrott rá „na most megfoglak” arckifejezéssel, hogy öröm volt nézni. Nem is pont értettem az akkoriban használt „elvált szülők gyermeke”-dumát politice.

Nem megyek végig az azóta eltelt négyszer hét év minden nüanszán, nem is lehet. Ha államférfinak „kismagyarönépíti” magát Orbán Viktor és nem kleptomániás basaparasztnak, akkor háromszori lehetőségében tett volna a modernizáció, újpolgárosítás mellett a meglévő antiszemitizmus (és a rasszizmus, a neonfényű árvalányhaj-nacionalizmus, az egész archaikus etnicizmus) ellen is. Viszont nem annak önépített, így nem tesz sem a modernizáció mellett, sem az antiszemitizmus ellen, utóbbit növeli, hiszen használja. Hogy mi a személyes meggyőződése, ha van neki, az praktikusan mindegy. Jobbá nem tudta és tudja tenni az országot, rosszabbá igen, teszi is, és a hatalom és a személyi, kiválasztotti gyarapodás a legfontosabb.

A mai kormány a „látható zsidót”, a visible minorityt szereti,

a hozzá, csakis őhozzá asszimilálódó disszimilánst – ha a kormány által vizionált-szerveződő zavargások elkövetkeznek, akkor persze a látható zsidó kitettsége nagyobb –, míg a korábban asszimilált, elkeveredett és gondolkodásában polgári; radikális, liberális vagy alternatív zsidót nem kedveli, mert az a maga lipótvárosi agyával gondolkodik szabadságról és egyenlőségről, horribile dictu még testvériségről is, amit ő nem hajlandó elfogadni. A mai kormány azt szeretné, ha az asszimiláns, a „magyar zsidó patrióta” disszimilálódna a kivándorlásig, az alijáig, és nem zavarna be az ő kolbásztöltő-birkapörköltes belpolitikájába. Amire lehet ilyen, meg olyan válaszokat is adni. Alijázni lehet, zöldkártyalottózni is lehet last exit Brooklyn jeligére, Londonba, Berlinbe is sokan elmentek, a folyamat régóta tart és személyes döntésen alapulhat csak. Ez a fű alatti lakosságcsere – helyükre hozni „egészséges vidéki srácokat”, határon túli magyar szavazókat – épphogy nincs a kormány ellenére.

Magyarországon zsidó identitást ezer és egyféleképpen lehet megélni, ahogy ezt mondani szokás. Etnikailag, vallásilag, tudományosan és politikailag, hogy a kulturális megélhetőségről ne is beszéljünk. Meg lehet ítélni az Izraelhez fűződő viszony alapján is. Az éleslátást ne homályosítsák vágyak: az idei mosolydiplomácia nem Izraelnek magának, hanem Netanjahunak szólt, hasonszőr és közös barátok okán, Rabin vagy akár Peresz Izraeljének nem járt volna; első uralmi ciklusában Orbán járt Izraelben, Saronnal való találkozását úgy mondta egy tévéközvetítés tanúsága szerint a reptéren őt fogadónak, ahogy Stanley vethette oda Livingstone-nak a Kongó felső folyása mentén az 1860-as években antropológiai tapasztalatait megosztva: „ja, találkoztam a főnökükkel”. Mindenki tudja, hogy ő kettős beszédben jó, majdnem mindenki tudja, amit csinál, az az országnak rossz, a náci előképű Soros-plakátkampány az elkövetkező időszakban fokozódni fog, viszont lesznek gesztusok, mert ő is tudja, a nem iszlámalapú antiszemitákra neandervölgyiként tekint a világ; bár, sajnos, ez is változóban van. A kor dilemmája: a Mezeiekhez hasonlatosan magyar zsidó patriótának maradni mindennek ellenére, vagy a kivándorlásig, alijáig disszimilálódni. Ahogy mondtam, a döntés csak személyes lehet. De az első opciót választóknak tenni kell, mert a szabad akarat erősebb a determinációnál.

támogatás

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017