Völgységpataki végjáték – Endlösung

1944 július közepén már nincsenek zsidók Bonyhádon, legtöbbjük már nem is él.

Bonyhád a Völgységi tájegység központja. Az első zsidó betelepülők 1740 táján érkeztek ide, hogy aztán az ország egyik legjelentősebb zsidó közösségeként mezővárossá fejlesszék az elmaradott kis községet.

A táj szíve a Völgységpatak vízvidéke. Ahogy nagy folyó, úgy igazi hegy sincsen Bonyhádon. A Mecsek lankákká, egymásra hullámzó dombokká szelídül itt már. A napsimogatott domboldalakon már áprilisban mutogatja felül hegyes, bíbor sarkantyúkba csavarodó virágfejét a tarka kosbor. Szüksége is van a megmutatkozásra, hiszen alacsony növény, aki szerényen szól: hahó, én egy orchidea vagyok. Májusban, a legelők újabb orchideája, a lila agár kosbor lengedezik a fűben. Júniusban a nagytermetű bíboros kosbor bordó-fehér, füzéres virága hármas mézajkaival szédíti a méheket. Júniustól aztán egészen nyáron, végig az utak mentén, a réteken sárgállik magányos-fészek fejével a pompás örménygyökér. 1944 nyarán a nap heve elől az út menti eperfák nyújtottak védelmet, mézédes fehér és fekete gyümölcsük édes létől duzzadt.

1944 nyarán, július 9-én, vasárnap délelőtt a bonyhádi zsidók megérkeztek Auschwitzba. Döntő többségük, idős nők és férfiak, valamennyi kisgyermek néhány órán belül a gázkamrák áldozatává vált.

Bonyhád kisváros zsidó gyermekáldozatai:

Csecsemők:

Warum Ibolya 7 hónapos, Klein Miklós 5 hónapos, Lőwi Eszter 9 hónapos, Lőwy Ágnes 4 hónapos

1 évesek:

Lőwy György, Eisner Ildikó , Englmann Zsuzsa, Kohn Gusztáv, Glattstein Judit, Glattstein Pál, Litzmann Marianna, Guttmann Róbert, Stern Iván

2 évesek:

Bárány Judit, Guttmann Ervin, Lőwi Gabriella, Goldberger József

3 évesek:

Chlebovics András, Klein Sándor, Goldberger György

4 évesek:

Goldberger Hugó, Schwarz Irén, Ullmann Jenő, Mezei Alfréd

5 évesek:

Kohn Andor , Zeif Ágnes, Deutsch Ibolya , Redenstein Erika, Klein Judit, Ullmann Miklós, Mezei Jenő, Galandauer Jenő

6 évesek:

Sugár László, Sajó Endre, Freund Miklós , Márkusz Sándor

7 évesek:

Englmann Gertrud , Reich István, Kohn Szerén , Erdős Pál , Freund Judit, Klinnenberg Berta , Blum Rózsa, Galandauer Salamon, Galandauer Jutka

8 évesek:

Halász Ödön, Singer Edvin, Fuks Judit, Weisz Aranka, Schwarcz Iván, Süsz Helga, Fischer Ferenc, Weber János, Blum Lívia , Fischer László, Zeif Ibolya, Schwarz Sarolta, Weisz Jenő

9 évesek:

Eisner András, Englmann Rózsi, Zeif Alfréd, Sajó Judit, Königsbaum Mária, Fischer Szidónia, Rosenfeld Judit, Litzmann Gyöngyi, Brick Márta , Pollák Sarolta, Galandauer Simon

10 évesek:

Englmann Györgyi, Chlebovics Alfréd, Süsz Edit, Schwarcz Róbert, Sonnenschein Lóránd, Galandauer Klára

11 évesek:

Sugár István, Schönberger Margit, Schwarz Sára, Lőwy Zsuzsa, Sonnenschein Klára, Klinnenberg Éva, Frőlich Ferenc, Zeif Judit, Brick Tibor, Weisz Hugó, Galandauer Rózsi

12 évesek:

Englmann Ervin, Zeif Irén, Fuks Jenő, Königsbaum Tamás ,Engel Alíz,

Bermann Márta, Litzmann Bella, Blum Olga, Fischer Piroska,

13 évesek:

Krausz Hedvig, Krausz György, Singer Olga, Singer Kornélia,

Chlebovics Judit, Weisz György, Fischer Borbála, Zeif Tibor ,Schwarz Janka, Sterk Zsuzsa, Weisz Edit, Galandauer Ármin

14 évesek:

Reich Tibor, Duschenszky Péter, Schwarcz Sarolta, Bermann Miklós,

Lőwy Iván, Klinnenberg Etelka, Blum Frida, Rónai Tamás.

15 évesek:

Krausz Sándor, Lőwenbein Pál, Weisz Ernő

16 évesek:

Krausz Rózsi, Schwarcz Benő, Zeif Rózsa, Rónai Károly

1944 július közepe. Zsidók már nincsenek Bonyhádon, legtöbbjük már nem is él.

 „…elveszem, amit le nem tettem, és learatom, amit nem vetettem.”

1944.július 26.: Rendelkezés jelenik meg a zsidó ingóságok kezelésére és értékesítésére.

1944.augusztus 29.: Kimutatás készült a „Bonyhád községben a zsidók által elhagyott, vagy a zsidó háztulajdonos kezelése, gondozása alól kikerült házakról, összesen 133 házról.”

1944. szeptember 7.: A M. Kir. pécsi IV. csendőrkerület szekszárdi osztályának jelentéséből: „ A Dombóvári, Bonyhádi, Tamási, Pincehelyi és Hőgyészi gettóba telepített zsidók június és július hónapokban a szárny legénységének közreműködésével német katonaság által ismeretlen helyre elszállíttattak. A zsidók elszállításuk előtt pénzük, ékszerek és értéktárgyaik egy részét nem zsidó egyéneknek elrejtés végett átadták, részben pedig maguk elrejtették. Azonban az így elrejtett vagyont az elrejtők a pénzügyőri hatóságoknak jelentették be. Az őrsök az ügyben széleskörű nyomozást indítottak, legeredményesebben a dombóvári és bonyhádi őrsök működtek, mert mindegyik őrs 1-1 millió pengő értékű elrejtett pénzt, ékszert és egyéb tárgyat vett őrizetbe. A nyomozás még folyik. A dombóvári őrs 270 és a bonyhádi őrs 479 egyént jelentett fel eddig zsidóvagyon rejtegetés miatt.”

1944. szeptember 13.: „Zsidó ingóságok értékesítése: A zsidó üzletek árukészletének hasznosítását és értékesítését még ebben a hónapban el kell végezni. A zsidó magánlakások ingóságait bizottság fogja értékesíteni. Ekkor kerül sor a már korábban megőrzésre kiadott zongorák megvételére is.”

1944. szeptember 30.: Hirdetmény! A völgységi járás zsidó üzleteket értékesítő bizottságától: „A völgységi járás területén lévő zsidó üzletek értékesítésére alakult bizottság közhírré teszi, hogy az alább felsorolt zsidó üzletekben lévő áru- és anyagkészlet, valamint ezen üzleteknek berendezési és felszerelési tárgyai értékesítésre kerülnek. A bizottság értékesíteni kizárólag szakmabeli kereskedőknek, vagy iparosoknak fog. A vételi szándékot legkésőbb 1944. október 5. déli 12. óráig kell bejelenteni a M. Kir. Adóhivatal bonyhádi helységében.”

Bevégeztetett!

2015: Dr. Vidor György és felesége Lőwy Magdi így emlékezett:

Magdit Szegedről deportálták 1944. június végén. ’45 május első napjaiban az Auschwitz melletti Altenburg fegyvergyárából, illetve a táborból sorstársaival együtt az SS katonák elindították a közeli erdő felé. Aztán csak azt vették észre, hogy az őrök egyre fogyatkoztak, majd amerikai katonák jelentek meg. Magdi az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció buszával érkezett Pestre. A Bethlen téren, a Deportáltak Gondozó Bizottsága 1945 júliustól októberig 5 alkalommal jelentette meg, függesztette ki „Hírek az elhurcoltokról” névsorait. Magdi állt a központ falai előtt és kereste a családtagjait. Gabonakereskedő édesapját a munkaszolgálatból Dachauba hurcolták, ahonnan nem tért vissza, csak a zsebében őrzött újságkivágást hozta haza egy fogolytárs. Magdi ma is őrzi a szakadozott újságdarabkákat, rajta Horthy kormányzó 1944. október 15.-i proklamációjával a fegyverszünetről és a háborúból való kilépésről. Magdi hát kereste a nevelőanyját, és több mint negyven családtagját. Hiába. Később kiderült, hogy kívüle csak két nagybácsi élte túl a soát.

Gyuri: Mi nem beszéltünk. Valami gátlás egyszerűen megakadályozott. Később aztán készültek velünk emlékezések, filmek…

Magdi: Csak egyet. Számomra talán a legnehezebbet, pedig sok minden történt velem. Az esti számlálásokkor ötös sorokban kellett állnunk az udvaron, ami egy kis magaslaton volt. Innen ki lehetett látni a szöges drótkerítésen túl, el a közeli, sötétedő erdőig, az erdő szélén lévő házakig. Mi álltunk, a házakban pedig egymás után gyulladtak fel a lámpák. Elképzeltem, ahogy a családok a vacsora asztalhoz ülnek, és eszembe jutott az otthonom, és a családom. Vajon hol lehetnek? Ez volt nekem a legnehezebb Auschwitzban, minden este.

Gyuri: Szegény Terka néni a férjével és a fiával az Anschluss-ig Bécsben élt, akkor visszaköltöztek Pestre.1944 novemberében kapta az utolsó levelező lapot munkaszolgálatos fiától. Még ugyanabban a hónapban a férje elment valami szobát keresni egy csillagos házban, mert a lakásukból menniük kellett. Az utcákon nyilasok őrjöngtek, Illés bácsi nem tért vissza. Terka néném egyedül maradt, és a pesti gettóban sikerült életben maradnia. Aztán a Rákosi kitelepítéstől úgy menekült meg, hogy felelősséget vállaltunk, hogy befogadjuk idős kora és betegsége miatt. Úgy engedélyezték a befogadást, hogy 1953-ig nem utazhatott sehova.

Bonyhád, 1954.

A Kassa utca cipőgyár felőli végében élt egy ortodox zsidó család. Goldring Imre, a családfő magas, fekete ember volt, fekete kalapban és általában fekete ruhában járt. Gyászolta a Goldringok húsz meggyilkolt áldozatát. Ő is megjárta a munkaszolgálatot, de túlélte és aztán visszajött Bonyhádra szappant főzni. Ebből tartotta fent feleségét, Pötyit és négy gyermeküket. Két kislányuk Séfi és Babszi, valamint két kisfiúk Jingi és Motti voltak. Pötyin szinte nem látszott semmi a deportálás nyomaiból, legalábbis külsőleg. Sudár magas, fehérbőrű, szép nő volt, fején turbánra kötött kendőt viselt, ajkát mindig cseresznye pirosra rúzsozta. Goldringék ünnepei közül a leglátványosabb az őszi sátoros ünnep volt. Házukat az utcafrontról mogyoró bokrok védték. Ide jártak a szomszéd gyerekek megdézsmálni a finom, piros bőrű kis mogyorót. Szukkot ünnepén nagy, fehér, lakószobányi sátrat állítottak fel az udvaron. A sátorba kivezették a villanyt, színes lámpákkal. A ponyva mennyezetről szőlőfürtök csüngtek, középen pedig egy nagy, tiszta abrosszal leterített asztalnál ült, imádkozott, evett és bort ivott a család. A nagyobbik fiút Jinginek hívták. Talán 8 éves lehetett. Ortodox oktatást kapott az akkor még működő zsidó iskolában. Mindig sapkát hordott, még a legnagyobb nyári melegben is, utcai viselete alatt pedig táleszt, négy sarkán cicesszel. Ment az utcán, nem törődött a többi gyerekkel, héberül gajdolt magában, közben előre-hátra hajlongott. Sapkája alól, mindkét oldalon hosszú pajeszok göndörödtek a válláig. Többen csúfolták, kevesen sajnálták. Jingi nem élt gyermekként. Foglya volt saját misztikus világának.

A családot aztán 1956-ban a múlt, az ismét feltámadó antiszemitizmus rájuk törő félelme átröpítette az óceánon. Barátságos emberek voltak. A kis utcához tartoztak, hiányukat évekig érezték a szomszédok. Mára már csak kevés idős emlékezete őrzi alakjukat.