Vérvegyülés és beolvadás

Vegyes házasság és asszimilációs remények a 19. században.

Mi történjék a zsidókkal? Ez a kérdés a születőben lévő modern sajtó révén éppen kialakuló magyar közvélemény előtt első ízben az 1839/40-es diéta idején merült fel. Az országgyűlés a reformkor időszakának páratlanul liberális fellelkesülésében kis híján emancipálta a zsidókat, vagyis egyenjogúsította őket az ország nem nemes lakosaival, ami az 1848-as forradalom által elsöpört rendi Magyarországon a legtöbb volt, mi adható. A törekvés a felsőtábla ellenkezésén megbukott, de a kérdés, vajon mit kellene tenni a zsidókkal, ettől kezdve a politikai élet visszatérő, az országgyűlésen és a sajtóban rendszeresen tárgyalt kérdésévé vált.

A kérdés ekkortól igényelt választ, mert ekkortól vált problémává. Amíg a zsidók nem lépték át azt a jogi, társadalmi és kulturális keretet, azt a konkrét és szimbolikus gettót, amelyben jogfosztottságuk bezárva tartotta őket, az ország politikai és kulturális elitjét sem érdekelték különösebben. Az emberiség – de legalábbis az európai fehér ember – egyetemes azonosságát hirdető felvilágosodás viszont felszínre hozta a kérdést, amelyre azután a reformkorban kialakuló, a dualizmus idején a magyar politikai elit körében mindvégig domináns liberális nacionalizmusnak választ kellett adnia: miként éljenek együtt a zsidók és a keresztény magyarok?

A válaszadók a zsidókra hárították a teendők javát. Zömében azt taglalták, miként alakuljon át a zsidó, hogy az együttélés lehetségessé váljék, mit tegyen annak érdekében, hogy a többségi keresztény társadalom elfogadja őt egyenjogú állampolgárnak és egyenlő értékű magyarnak. A zsidókkal szemben felállított elvárások – folyamatosan alakuló – halmaza azonban a problémakörnek értelemszerűen csak egyik, a zsidókat illető felére adhatott választ. Maradt a kérdés, vajon kellő transzformációjuk – magyarosodásuk, polgárosodásuk – esetén miként viszonyuljanak hozzájuk a keresztény magyarok? A liberális nacionalizmus szemszögéből a válasz egyértelmű volt: a zsidókat sújtó jogkorlátozottság fokozatos felszámolása, majd az 1867 decemberében törvénybe iktatott egyenjogúsításuk az igazságosság elvének megfelelésén túl társadalmilag és nemzetpolitikailag egyaránt csak azáltal nyerhette el értelmét, ha elősegítette a végső célt: a két réteg összeolvadását. Ez pedig óhatatlanul felvetette az együttélés legintimebb fokának, vagyis a vegyes házasságnak a kérdését, amely az 1840-es évektől, tehát az emancipációs-asszimilációs vitákkal egyidejűleg az országgyűlési ülések és a sajtócikkek visszatérő témája lett.

Történetünk e kezdetén, a reformkorban, polgári házasság nem létezett, csak egyházi. A házasságokat a különféle felekezeti jogok szabályozták. Mivel a keresztények nem térhettek át a zsidó vallásra, zsidók és keresztények csak oly módon kelhettek egybe, hogy a zsidó elhagyta vallását és megkeresztelkedett. A keresztény-zsidó vegyes házasság tehát egy tágabb kérdésnek, a polgári házasság honi bevezetése körüli küzdelmek és viták történetének a része. Mivel engem e cikkben az asszimilációs elvárásoknak a keresztény-zsidó vegyes házasságról vallott nézetek révén feltárható dimenziója érdekel, a polgári házasság körüli általános vitákat mellőzve a keresztény-zsidó házasság engedélyezésének rögös jogi-politikai útját is csak sommásan összegzem.

A keresztények és zsidók közötti vegyes házasságot egy 1848. március 21-én az alsótábla által sebtében elkészített, majd szinte azonnal feledésbe merült, az országgyűlés által nem is tárgyalt törvénytervezet meglepő módon még a zsidók egyenjogúsítását megelőzően engedélyezte volna.[1] A szegedi nemzetgyűlés utolsó ülésnapjának utolsó tárgyaként 1849. július 28-án megszavazott, a tizenhat nappal későbbi világosi fegyverletétel miatt érvénybe nem lépett emancipációs törvény minden megkötés nélkül engedélyezte a „keresztény és mózesvallású” lakosok polgári házasságát.[2] Ezt követte az a részleges, a polgári házasságról kizárólag a keresztény-zsidó vegyes párok esetében rendelkező, Tisza Kálmán kormánya által a képviselőház elé 1881-ben beterjesztett törvényjavaslat, amely a főrendiház kétszeri leszavazását követően 1884-ben a kormány meghátrálása miatt lekerült a napirendről.[3] Az ország zsidó és keresztény lakosai végül 1895. október 1-étől kelhettek egybe polgárilag, ekkor lépett hatályba az általános és kötelező polgári házasságot bevezető, az egyházpolitikai reformok keretében egy évvel korábban kihirdetett 1894. évi XXXI. törvénycikk.[4]

Ezek a jogi stációk alkotják az eseménytörténeti keretét annak a kérdésnek, amelyre az alábbiakban keresem a választ: a liberális nacionalizmus azon képviselői, azok a politikusok és értelmiségiek, akik az 1840-es évek és a polgári házasság 1895-ös bevezetése között szorgalmazták a keresztény-zsidó vegyes házasság legalizálását, ezt milyen célból, milyen szándékból tették? A kérdést azért gondolom felvetésre érdemesnek, mivel az asszimilációs elvárások feltérképezésével szemben, ahol a kérdésre, vajon mit tegyenek a zsidók, a válasz teljes őszinteségét a liberális nacionalizmus politikai korrektsége erősen korlátozta, a vegyes házasságról nyilatkozók arra a kérdésre adtak választ, vajon mi történjék a zsidókkal? E téren pedig könnyebben kifejezésre juthatott, és kifejezésre is jutott a liberális nacionalizmusnak a honi zsidóság jövőjét illető alapvető óhaja, nevezetesen, hogy a zsidóság olyképpen olvadjék be a magyar társadalomba, hogy másságának idővel minden jele sorvadjon el, vagyis szűnjön meg zsidónak lenni.

Elöljáróban és mintegy mellékes megjegyzésként: a liberális táboron kívül természetesen sokan ellenezték, hogy a zsidók vallásuk fenntartása mellett házasságra léphessenek az ország keresztény lakosaival. A eszméért nem rajongtak sem a katolikus egyház képviselői, sem az antiszemiták. Az előbbiek egyrészt zsidóellenes előítéleteik miatt, másrészt mivel a polgári házasság bevezetése csorbát ejtett az egyháznak a társadalomra gyakorolt hatalmán, végül mert a polgári házasság eszméje, mint olyan, „homlokegyenest” ellenkezett a katolikus egyház hitelveivel, ahogyan ezt Vaszary Kolos bíboros hercegprímás a polgári házasságról szóló törvényjavaslat első, 1894. májusi főrendiházi vitáján kijelentette.[5] A modern antiszemitizmus képviselői számára pedig a vegyes házasság kívánalma tökéletes illusztrációja volt a liberálisok azon naiv hitének, Istóczy Győző szavaival annak a „nevetséges utópiá”-nak, hogy a zsidó faj „beolvasztása” bármiféle módon elérhető.[6]

Ami a vegyes házasság híveit illeti, az indokok között több olyat is találunk, amelynek nem volt köze a szerzők kimondott-kimondatlan asszimilációs reményeihez. A vegyes házasság mellett egyesek tisztán elvi okból léptek fel, úgy ítélvén, hogy ennek bevezetése nélkül a zsidók jogegyenlősége is csorba marad. Az emancipációs törvénynek, „hogy az teljes legyen”, jelentette ki Toldy István egy 1865 körül tartott előadásában, a polgári házasságot is ki kell mondania, amely a zsidók egyenjogúsításának „szükséges alkatrésze”.[7] A vegyes házasságot mások gazdasági-társadalmi okból szorgalmazták, mivel reményeik szerint ez utat nyithatott annak, hogy a zsidó kézre került nemesi birtokok a zsidó földbirtokosok és elszegényedett dzsentri sarjak egybekelése révén visszavándoroljanak eredeti tulajdonosaikhoz.[8] Az 1880-as évek első felének a tiszaeszlári vérváddal kulmináló antiszemita válsága idején az az érv is ismételten felmerült, miszerint a vegyes házasság jelentette a „zsidókérdés” megoldását, vagyis az antiszemitizmus gyógyírját, feszültségoldó hidakat emelvén a keresztény középosztály és a zsidó polgárság egymástól elsáncolt táborai közé.[9] Végül, de nem utolsósorban, a hagyományos nemesi elit polgárosodását sürgetők között többen a zsidókkal kötött vegyes házasságokban vélték megtalálni az ideális eszközt e réteg mentalitásának modernizációjára. Ilyeténképpen, vélte egy 1860-ban megjelent röpirat szerzője, „a zsidó jó tulajdonai nemcsak nyilvánulás, hanem a legtermészetesebb procedúra, a vérvegyülés által átszármaznak a magyarba”.[10] Két évvel később Ivánka Imre, a Határozati Párt prominens személyisége, szintén azért tartotta szükségesnek a zsidó-keresztény házasságok engedélyezését, mivel, amint írta, „csak hasznunkra válhatik, ha a polgárisodott világ anyagias irányát tekintjük, ha élelmesebbek és jobb számítók tanulunk lenni”.[11]

E rövid körkép után lássuk azokat a nézeteket, amelyek a vegyes házasságot mindenekelőtt a zsidók és keresztények közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése érdekében sürgették. A polgári, és ennek remélt folyományaként a vegyes házasság sürgetésével többen csupán a korabeli kifejezéssel élve társadalmi válaszfalak lebontását, a keresztények és zsidók társadalmi közeledését kívánták elősegíteni, a zsidóknak egy olyasfajta integrációját a többségi társadalomba, amelynek óhaja mögött nem érzem meghúzódni a honi zsidóság közép-hosszútávú felszámolásának a vágyát. Ezt a fajta liberális-integrációs óhajt olvasom ki Toldy István már említett 1865-ös előadásából, amint két évvel később megjelent röpiratából is, amelyben azért tekintette értelmetlennek a vegyes házasság engedélyezése nélküli egyenjogúsítást, mivel utóbbi célját éppen abban látta, hogy a zsidó „közeledhessék hozzánk, hogy egyesüljön velünk a közös haza szeretetében”.[12] Hasonló indíték mozgathatta Keleti Károlyt, aki 1871-ben azért sürgette a polgári házasság bevezetését, mert, mint írta, amíg a zsidó és keresztény nem házasodhat össze, addig sem az előbbi nem fogja magát „egyenlő fiául érezhetni a közös hazának”, sem a keresztény nem fogja „testvérének fogadhatni a zsidót”.[13] Pulszky Ferencnél is inkább csak a befogadáson, és nem a vegyes házasságok remélten felszívó hatásán volt a hangsúly abban az 1880-as cikkben, amelyben hangsúlyozta, hogy amíg „a törvény tiltja a házasságot keresztény és zsidó közt”, addig a zsidó is „elkülönzött népfaj” marad: „szomszédunk, néha barátunk, de nem testvérünk, s atyánkfia”.[14]

Az efféle megnyilvánulásokhoz képest jóval többen voltak azonban azok, amelyek esetében a vegyes házasság révén vizionált összeolvadásban már csak azon okból is a zsidóság felszámolásának a reményét olvashatjuk ki, mivel egyetlen szerző sem akadt, aki akár egy félmondatot szánt volna a gyermekek vallási nevelése kérdésének, a vegyes házasságokból származó gyermekek identitása – márpedig lényeges – problémájának. Egyetlenegy, a vegyes házasságokról nyilatkozó keresztény szerzőt nem találtam, aki kifejezte volna óhaját, hogy e gyermekek legalább egy része tovább viszi majd zsidó szülője vallási-kulturális örökségét. Nyilvánvaló, hogy valaminek a nem kimondását nem lehet egy tézis empirikus bizonyítékaként tálalni, mindazonáltal a teljes hallgatást e lényeges kérdésről sokatmondónak tartom.

Hosszan lehetne sorolni azokat az 1840-es és az 1890-es évek közepe között nyilatkozó politikusokat és értelmiségieket, akiknél a vegyes házasságok sommás sürgetése egy olyan jövőképet sugallt, amelyben a zsidóság megszűnik külön entitáskánt létezni. Az 1844-es diétán Pázmándy Dénes csak azzal a feltétellel kívánta emancipálni a zsidókat, „ha hozzánk simulnak, ha házasság által amalgamisáltatnak”.[15] Kecskeméthy Aurél 1867-ben arra figyelmeztetett, hogy az egyenjogúsításától függetlenül a zsidóság mindaddig külön „cast” marad, míg „a kereszténységgel családilag össze nem olvad”.[16] Vajda János 1874-ben a kötelező polgári házasság bevezetésétől, keresztények és zsidók „múlhatatlanul szükséges összeelegyítése” lehetővé tételétől „a zsidóság gyors beolvadását” remélte, beolvasztását a „nemzettestbe”.[17] Herman Ottó 1881-ben a vegyes házasságoknak utat nyitó polgári házasság törvénybe iktatásában a kívánatos „amalgamációt” felgyorsító „fajvegyülés” eszközét üdvözölte.[18] Ugyanebben az évben Vécsey Tamás akadémikus jogtudós és szabadelvű párti képviselő a keresztények és izraeliták közötti polgári házasságról szóló törvényjavaslat célját abban látta, hogy az „a zsidót bekebelezi, beolvasztja, elkülönzöttségét megszünteti”.[19]

Az effajta megállapításokkal párhuzamosan számos olyan vélemény is elhangzott, amelyekből már egyértelműen kiviláglik a szerzők óhaja, hogy a honi zsidóság, vagy legalábbis annak elmagyarosodott és polgárosult része a vegyes házasságok révén idővel maradéktalanul feloszoljon és beolvadjon a keresztény magyar társadalomba. Helyszűke miatt itt is csak néhány példát említek. A Pesti Hírlapban a zsidók emancipációjáról 1844 májusában közölt cikkében az író és műfordító Fábián Gábor, az Akadémia rendes tagja elsőként emelt szót „a zsidó és keresztény közti házasság felszabadítása” érdekében, mivel szerinte egyedül a „zsidó és keresztény vér” elegyedése biztosíthatta „az óhajtott assimilatiót”, ami alatt azt értette, hogy idővel „a nagyobb elem végkép elnyeli és felolvasztja magában a kisebbet”.[20] A cikkhez szerkesztői minőségében Kossuth Lajos több lapalji, részben kritikus megjegyzést fűzött, de Fábiánnak a vegyes házasságokra vonatkozó véleményében nem látott kivetnivalót.[21] Az országgyűlés alsótáblája által 1848. március 21-én készített, már említett törvényjavaslat oly módon engedélyezte volna a vegyes házasságokat, hogy az abból származó gyermekeket szüleik csakis „a keresztyén szülő hitvallásában” nevelhették volna fel, ami persze egy nemzedék elteltével ugyanoda vezetett volna, mintha a zsidó szülők eleve áttértek volna házastársaik keresztény vallására.[22] A részleges polgári házasság törvényjavaslatának 1883 novemberi képviselőházi vitáján Horvát Boldizsár volt igazságügy-miniszter a vegyes házasságokban látta a legalkalmasabb eszközt azon cél elérésére, hogy a zsidóság „lassanként elvesztvén faji jellegét és jelentőségét, a társadalomba mint homogén elem végkép beolvadjon”.[23] Az egyházpolitikai küzdelmek hajnalán, 1891-ben megjelent könyvében, Beksics Gusztáv, a dualizmus kori liberális nacionalizmus egyik legjelentősebb ideológusa az „összeolvadás” egyetlen biztos eszközének titulált vegyes házasságról úgy ítélte, hogy az „okvetlenül” magával vonja „a zsidók beolvadását”, oly annyira, hogy nem is értette, vajon miért nem a zsidók mássága iránt köztudottan nem repeső antiszemiták sürgették azt legjobban. Az antiszemitizmus minden formáját élesen elítélő Beksics az antiszemitákon akart ironizálni, de az irónia mögött azon reménye is egyértelműen kifejezésre jutott, hogy a vegyes házasság révén a zsidók idővel felolvadnak a többségi társadalomban.[24]

1895. október 1-én hatályba lépett az általános és kötelező polgári házasságot bevezető törvény. A viták ideje lezárult, jött a törvények által kiváltott társadalmi változások értékelésének a korszaka. Említsük e téren és mintegy záróakkordként Jekelfalussy József akadémikust, a központi statisztikai hivatal igazgatóját, aki az egyházpolitikai törvények hatásáról a Közgazdasági Szemle 1898. decemberi számában közölt cikkében a keresztény-zsidó vegyes házasságokat félreérthetetlen nyíltsággal a zsidóknak a keresztény vallásra való áttérésével állította közvetlen párhuzamba, mint olyan, „nemzeti szempontból” egyaránt üdvös jelenségeket, amelyek következtében a zsidóság „fajilag is mindjobban egyesül a magyarsággal”.[25]

Cikkemben azt kívántam bizonytani, hogy a reformkortól a dualizmus végéig tartó időszakban a liberális nacionalizmus, noha asszimilációs elvárásrendszere részben homályos, a következményeket tekintve világosan ki nem fejtett gondolatfoszlányokra épült, valójában a zsidóknak a „magyarságban” való felolvadását remélte, hosszú távon a zsidóság, mint különbözőségében körülhatárolható csoport önfelszámolását.

Jegyzetek

[1] Konrád Miklós: Egyenjogúsítás feltételekkel. A feltételes zsidóemancipáció eszméjének diadala és bukása. Múlt és Jövő, 28. évf. 2017. 3. sz. 31.

[2] A zsidó emanczipátió ügye az 1848/49-iki nemzetgyűlésen és egyéb egyházi kérdések. Magyar-Zsidó Szemle, 11. évf. 1894. 6–7. sz. 389.

[3] Prepuk Anikó: A neológ sajtó a zsidóság társadalmi befogadásáért a 19. század utolsó harmadában. Budapesti Negyed, 16. évf. 2008. 2. sz. 202–204.

[4] Schweitzer Gábor: Az izraelita felekezet és az egyházpolitikai törvények. Protestáns Szemle, 63. évf. 1996. 1. sz. 116–136.

[5] Az 1892. évi február hó 18-ára hirdetett országgyűlés főrendiházának naplója. III. Bp., 1894, 128.

[6] Lásd Istóczynak a képviselőházban 1875. április 8-án elhangzott első antiszemita beszédét. Istóczy Győző: Országgyűlési beszédei, indítványai és törvényjavaslatai 1872–1896. Bp., 1904, 5–6.

[7] Toldy István: A zsidók emancipációjáról. Országos Széchényi Könyvtár kézirattára, Quart. Hung. 1852.

[8] Tisza Kálmán: Pest, ápril 6. Magyarország, 1861. ápr. 7. [2–3]; Hermann Antal: A népesség ethnographiája. In: Az ezredéves magyar állam és népe. Szerk. Jekelfalussy József. Bp., 1896, 367.

[9] Matók Béla: A Zsidó Kérdés. Nro. 2. Bp., 1881, 123; Mocsáry Lajos és Irányi Dániel képviselőházi beszéde 1883. jan. 23-án: Az 1881. évi szeptember hó 24-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. IX. Bp., 1883, 168, 172–173; Darányi Ignácz képviselő beszámoló beszéde. Nemzet, 1883. szept. 10. [3.]

[10] Nagy J.: Viszhang Dr. Rokonstein Lipótnak, A magyar izraelita 1860-ban című röpiratára. Pest, 1860, 11.

[11] I. I.: Tegyünk! Ott, a hol lehet. IV. Magyar Sajtó, 8. évf. 1862. nov. 19. 266. sz. Idézi: Deák Ágnes: „…Hová jutottunk, midőn egy conservativ és kath. szerkesztőt ilyen zsidóügyi cikkért elítélnek.” Lonkay Antal és az Idők Tanúja sajtópere 1863-ban. In: Homályzonák. Felvilágosodás és Liberalizmus. Tanulmányok Kecskeméti Károly 80. születésnapjára. Szerk. Borsi-Kálmán Béla. Bp., 2013, 138.

[12] Toldy István: Az 1848-ki törvények és a katholikus egyház Magyarországon. Lipcse, 1868, 180. Noha a könyv címlapján az 1868-as dátum szerepel, megjelenéséről a korabeli lapok már 1867 novemberében beszámoltak.

[13] Keleti Károly: Hazánk és népe a közgazdaság és társadalmi statistika szempontjából. Pest, 1871, 355.

[14] Pulszky Ferencz: A zsidókról. Pesti Napló, 1880. júl. 25. [1.]

[15] Kovács Ferencz szerk.: Az 1843/44-ik évi magyar országgyűlési alsó tábla kerületi üléseinek naplója. VI. Bp., 1894, 14.

[16] Kecskeméthy Aurél: Parlamenti alkotmány és vármegyei reactió. Pest, 1867, 100.

[17] Vajda János: Polgári házasság. (Szózat, 1874. ápr. 30.) In: Vajda János válogatott politikai írásai. Bp., 1954, 156–157.

[18] Herman Ottó: A zsidóüldözés és a pszichiátria. (Egyetértés, 1881. okt. 1., és 2.) In: A pokol cséplője. Herman Ottó gyűjtőnaplói, vitacikkei, levelei. Bp., 1983, 235, 237.

[19] Az országgyűlés bizottságaiból. A Hon, 1881. máj. 17. [1]

[20] Fábián Gábor: Zsidó-emancipatió. Pesti Hírlap, 1844. máj. 5. 299–300.

[21] Uo. 300.

[22] Pozsony, márt. 21-én. Pesti Hírlap, 1848. márc. 24. 252.

[23] Az 1881. évi szeptember hó 24-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. XIII. Bp., 1883, 150.

[24] Febronius [Beksics Gusztáv]: Ultramontanismus és nemzeti állam. Bp., 1891, 97–98.

[25] Jekelfalussy József: Az egyházpolitikai törvények hatása. Közgazdasági Szemle, 22. évf. 1898. 12. sz. 811.