Változó helyünk a holokauszt történetírásában

Több mint egy évtizede jelent meg Gyáni Gábor „Helyünk a holokauszt történetírásában” című, komoly vitát kiváltó írása (Kommentár, 2008/3), melynek lapjain a neves történész a magyar kutatások módszertani gyengeségeire, továbbá nemzetközi jelenlétének meglepően alacsony fokára kívánta felhívni a figyelmet. Gyáni állításait többen – így például Karsai László és Frojimovics Kinga – is vitatták és helyenként tovább finomították, megítélésem szerint azonban nem sikerült érdemben cáfolniuk a szerző innovációs hiányra és mérsékelt nemzetközi hatásra vonatkozó kritikus beállítását.

Gyáninak a magyar történészek domináns módszertani alapállását illető kritikája nagyon is összhangban volt azon nemzetközi (Dan Stone londoni egyetemi professor által azonosított) paradoxonnal, hogy míg a holokauszt a lehető legszélsőségesebb emberi tapasztalat volt, melynek történeti kutatásában emiatt az elméleti reflexió és a módszertani újítás központi szerepet kaphatott volna, a holokauszt fősodrú történetírását épp az ellenkezője – módszertani konzervativizmus, sőt helyenként markáns faktológiai elköteleződés – jellemzi. E tekintetben tehát a Gyáni által (jogosan) megkérdőjelezett magyar alaptendencia korántsem nevezhető kivételesnek – se pozitív, se negatív értelemben.

Jelen írásommal emiatt inkább Gyáni Gábor kritikájának másik felére kívánok reflektálni az azóta eltelt évtized fejleményeinek fényében. Mi állja meg még ma is a helyét Gyáni a nemzetközi részvétel és láthatóság mértékére vonatkozó kritikai megjegyzéseiből, illetve mennyiben lehet javulásokról beszámolni? Meglátásaimat öt kérdés köré fogom csoportosítani. A legfőbb eredmények és legkomolyabb hiányosságok felvázolásával kezdeném, majd a holokauszt kutatásának önállóságával és nemzeti történetírói mainstreamhez való viszonyáról tennék néhány kritikai megjegyzést. Írásomat a magyar holokauszt-kutatók kortárs nemzetközi jelenlétének vizsgálatával, tehát Gyáni egyik központi kérdésének újratárgyalásával folytatom majd. E téren több pozitív fejleményre is szeretném felhívni a figyelmet, ugyanakkor – negyedik pontként és mégoly röviden – számba veszem majd a kiaknázatlan nemzetközi lehetőségeket is. Végezetül a holokauszt kutatásának jövőjével kapcsolatban fogalmaznék meg pár prognózist és tennék néhány szerény javaslatot.

Fontos röviden tisztáznom, hogy a holokauszt kutatása a holokauszt bekövetkeztének okaival, konkrét megvalósításával és traumatikus tapasztalatával, továbbá következményeivel egyaránt foglalkozik. Szűken véve az 1941 és 1945 közti éveket – a zsidóellenes népirtás elkövetésének éveit – vizsgálja, ugyanakkor időben visszafelé és előrefelé is tág, pontosan nem is meghatározható időkorlátokkal rendelkezik. A holokauszt kutatása eközben számos szakterület, így többek között a történettudomány, a szociológia, az antropológia, a pszichológia, az irodalomtudomány, a filozófia vagy a vallástudomány megközelítésmódját integrálja. Ezen inter- és multidiszciplinaritás kortárs gyakorlata, akárcsak jelenlegi korlátai akár önálló írás tárgyául is szolgálhatnának. Lentebbi soraim azonban kifejezetten a történettudományra fókuszálnak, mely a téma kutatásának korántsem domináns, de összességében mégiscsak elsődleges szakága.

Az elmúlt évtized legkomolyabb eredményeire térve: mindenképpen ezek közé sorolandó Kádár Gábor, Vági Zoltán és Csősz László komoly presztízsű – a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum által jegyzett – sorozatban megjelent könyve, a Holocaust in Hungary: Evolution of a Genocide (2013). Elsődleges források fordításán és kontextualizációján túl e kötet a magyar holokauszttal kapcsolatos aktuális tudásszintet is kiválóan érzékelteti és alighanem a témában Randolph L. Braham eredetileg 1981-ben kiadott nagymonográfiája (The Politics of Genocide) óta megjelent legfontosabb angol nyelvű kiadványnak nevezhető. Idehaza eközben komoly hatása volt Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege című, 2016-ban átdolgozott kiadásban (és némileg megváltoztatott) címmel napvilágot látott könyvének, mely az antiszemita radikalizáció politikai támogatottságáról és társadalmi beágyazódottságáról fest ugyancsak letaglózó, ha nem is teljesen ellentmondásmentes képet. Markáns téziseivel Ungváry a korszakra vonatkozó magyar történetírást érdemben közelítette a német történetírás egyik legfőbb, leginkább talán a magyar fordításban is olvasható Götz Aly nevével fémjelezhető trendjéhez.

Az imént említett, kivétel nélkül az 1970-es években született szerzők érdemben hozzájárultak a náci táborok Magyarországról deportált foglyainak sorsával (lásd Kádár Gábor és Vági Zoltán: Táborok könyve), a magyar hadsereg szovjetunióbeli megszálló tevékenységével (Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944), akárcsak a holokauszt helyi-regionális dimenzióival kapcsolatos tudásunk bővüléséhez is (Csősz László: Konfliktusok és kölcsönhatások. Zsidók Jász-Nagykun-Szolnok megye történetében). Miközben kétségkívül felróható, hogy az elmúlt évtizedben releváns monográfiát csak meglehetősen kevés magyar történész jegyzett, az imént említett átfogóbb jellegű művek vagy kifejezetten újszerű kutatások megszületése komoly előrelépésnek nevezhető – és aligha puszta véletlen, hogy e téren épp a rendszerváltáskori nyitás éveinek fiataljai alkották a legmaradandóbbat.

Az elmúlt évtized hasonlóan fontos és örvendetes fejleménye volt, hogy immár a következő és váratlanul tág generációs kohort tagjai is porondra léptek. Azon 1980 körül vagy már azután született történészek soráról van szó, akik az elmúlt években releváns doktori disszertációkat védtek meg vagy állnak ehhez közel: e tekintetben Ádám István Pál, Bohus Kata, Gellért Ádám, Klacsmann Borbála, Margittai Linda, Tóth Csaba Tibor, Sulyok Izabella, Szécsényi András vagy Szegedi Gábor neve feltétlenül említendő (és más esetben akár a jelen sorok szerzője is itt lenne említhető). Az elmúlt évek német nyelven született magyar témájú publikációi közül kiemelendő – az amúgy az imént említett történészgeneráció tagjai közé is besorolható – Regina Fritz 2012-es Nach Krieg und Judenmord című könyve, mely többek között a népirtás 1945 utáni magyarországi értelmezéseinek célzatosságát domborítja ki.

Feltűnő ugyanakkor az is, hogy az elmúlt évek talán legizgalmasabb alterületeinek számító új kultúr- és eszmetörténet (melynek kiemelkedő példájaként Alon Confino: A World Without Jews című, 2014-es műve említhető) csak kevéssé honosodott meg Magyarországon, ahogy a tömeges erőszak hosszabb távú folyamataival és mikrotörténeteivel is csak viszonylag kevesen foglalkoznak (lásd például Omer Bartov méltán nagy sikerű Anatomy of a Genocide című új, 2018-ban kiadott könyvét). A legfontosabb hiányosságnak azonban így is az elkövetők korszerű kutatásának kiforratlansága tűnik: a holokauszt legfőbb magyar elkövetőiről, szocializációjukról és életpályáikról, azaz tettessé válásuk folyamatáról továbbra sincsenek alapos és szélesebb körben hozzáférhető elemzéseink. A népbíróságok kvantitatív elemzését illetően Pető Andrea és Barna Ildikó néhány éve fontos eredményekre jutott (lásd A politikai igazságszolgáltatás a II. világháború utáni Budapesten című könyvüket), azonban ezen, a holokauszt vizsgálata szempontjából is rendkívül jelentős források átfogóbb kvalitatív elemzése továbbra is várat magára.

Immár második főbb témámra térve, lehet arra panaszkodni – mint ahogy azt a közelmúltban Gellért Ádám tette – hogy a holokauszt kutatásának Magyarországon nincsen központi intézménye, habár az elmúlt években látott, a kutatás feletti állami kontroll növekedésével járó központosítások tükrében ezt akár szerencsésnek is tarthatjuk. A többpolusú kutatói szcéna fenntartásának éppenséggel lehetnének határozott előnyei (úgy mint egymástól függetlenül folyó kutatások és ezzel összefüggésben a párbeszéd- és vitakészség fejlődése). A jelenlegi intézményes alapprobléma nem annyira a központi intézmény hiányában keresendő, hanem a kutatások szétaprózódottságában (mely a sokszor példaként emlegetett Németországban amúgy éppenséggel szintén megfigyelhető)  és ezen intézmények egymással való kooperációjának meglehetősen mérsékelt fokában. A párhuzamosan működő intézmények száma az elmúlt években pedig csak tovább nőtt, olyan – önmagukban kifejezetten igéretes – kezdeményezések következtében, mint a Clio Intézet vagy a Magyar Zsidó Történeti Intézet létrehozása.

Érdemes megfontolnunk azt is, hogy a holokauszt-kutatás intézményes elkülönítésének milyen várható következményei lennének a téma nemzeti történetírói mainstreambe való integrációját illetően. A jelenlegi helyzet e szempontból szemlélve eleve igencsak problémás. A huszadik századdal foglalkozó vezető szaktekintélyeink – és itt elsőként Romsics Ignác nevét érdemes említenünk – köztudomásúlag évtizedeken át alig írtak a holokauszt témájáról és mondhatni szinte csak elvétve kutatták (aminek az 1951-es  születésű Romsics esetében alighanem nyomós generációs okai is vannak).

A jövőt illetően komolyabb aggodalomra adhat okot, hogy a holokauszt e marginalizációjának problémás hagyományát több jelentős, fiatalabbak által írott kortárs mű is továbbgörgeti. Felvethető e kritika Paksa Rudolf nemzetiszocialistákról publikált monográfiája, a Magyar nemzetiszocialisták kapcsán, mely a nyilas erőszakról alig mond érdemit, de hasonló megállapítást tehetnénk például az időlegesen visszacsatolt területek történetét feldolgozó, Ablonczy Balázs által szerkesztett könyvsorozat köteteiről is. E sokáig tabunak számító témát – az 1938 és 1941 közti, néhány roppant jelentős évre szóló területi visszacsatolások következményeit – kétségkívül színvonalasan feldolgozó kötetek a magyarságból való radikális kirekesztés a magyar államba való visszatagozódás idején bekövetkező folyamatait mégse tárgyalják súlyuknak megfelelően – annak ellenére sem, hogy a magyar holokauszt áldozatainak többsége épp e visszacsatolt területek lakosa volt.

Míg tehát a holokauszt-kutatást különböző módokon támogató intézmények pluralizmusa korántsem feltétlenül hátrányos, a téma fősodrú nemzeti történetírásba való érdemi integrációja terén szemlátomást az elmúlt évtizedben sem következett be érdemi áttörés. Ennek megfelelően a holokauszt kutatására specializálódó központi intézmény felvázolása helyett inkább a téma nemzeti fősodorba való adekvát integrációjának módjain lenne érdemes elgondolkoznunk.

A magyar holokauszt-kutatók nemzetközi részvételének elmúlt évekbeli alakulását vizsgálva viszont már kifejezetten pozitív fejleményekről van lehetőségünk beszámolni. Legfőbb mércénkként használjuk talán a három legfontosabb közép-európai vagy amerikai kutatóintézet ösztöndíjprogramjait. A Kovács Éva tudományos programvezetősége mellett működő bécsi Wiesenthal Intézet 2012-es indulása óta a német nyelvterület egyik legfontosabb (bár részben természetesen angol nyelven tevékenykedő) fórumává avanzsált. Ezen kutatóintézet innovatív tevékenységében azóta számos magyar (bár nem feltétlenül főként Magyarországon élő) kutató is részt vett (név szerint Ádám István Pál, Erős Ferenc, Frojimovics Kinga, Horváth Rita, Molnár Judit, Szapor Judit, Szász Anna Lujza vagy Szegedi Gábor).

A müncheni és berlini illetőségű Institut für Zeitgeschichte a holokauszt kutatására specializálódó, némileg később induló müncheni alintézményének (Zentrum für Holocaust-Studien) – mely mára alighanem a német nyelvterület másik legfontosabb ilyen profilú kutatóhelyévé nőtte ki magát – egyik idei distinguished fellowja Pető Andrea személyében szintén épp magyar kutató. Említhető továbbá, hogy a vezető amerikai kutatóintézetnek számító washingtoni (a United States Holocaust Memorial Museum keretében működő) Mandel Center for Advanced Holocaust Studiestól az elmúlt két évben hárman is (Gellért Ádám, Lénárt András, valamint e sorok írója) részesültünk kutatói ösztöndíjban. Ha ehhez még hozzávesszük a magyar kutatók által a 2010-es években szintén több alkalommal elnyert Saul Kagan doktori és (a rövidebb lefolyású) European Holocaust Research Infrastructure ösztöndíjakat, akkor aligha beszélhetünk a magyar kutatók elvárhatónál alacsonyabb nemzetközi részvételéről, sőt, Gyáni tanulmányának kiadása óta inkább egyfajta felülreprezentáltságot érzékelünk. E fokozott nemzetközi mobilitás ugyanakkor aligha függetleníthető a tudományos kutatás egyre sanyargatottabb magyarországi helyzetétől.

Az összképhez ezen túlmenően az is hozzátartozik, hogy a legelismertebb nyugati professzori állások betöltői között tényleg csak elvétve találkozhatunk a magyar holokauszt kutatójával – e szempontból jelenleg alighanem Tim Cole, a Bristoli Egyetem professzora számít a legfontosabb kivételnek. Erős túlzás lenne tehát nemzetközi áttörésről értekeznünk, hiszen a magyar kutatók nemzetközi részvételének mértéke jelenleg alighanem meghaladja a nemzetközi elismertségük mértékét (bár utóbbit bevallottan nehéz lenne egzakt módon vizsgálni). Mindezzel együtt is kifejezetten örömteli, a közeljövőt tekintve ráadásul roppant ígéretes, hogy az elmúlt évtized alaptendenciája egyértelműen a nemzetközi tudományos életben való fokozottabb részvétel irányába mutat.

A nemzetköziesedés kibontakozása értelemszerűen nem függetleníthető azon ténytől, hogy – a nemzeti sajátosságok minden jelentősége mellett – a holokauszt összeurópai téma, és kutatását nem feltétlenül érdemes nemzetek szerint tagolnunk. A kutatási témák nemzetköziesítésének, az összehasonlító és transznacionális megközelítések alkalmazásának számos jelentős haszna lehetne, e szempontból azonban az elmúlt években alig érzékelni változást: az európai és még tágabb keretek adta új lehetőségek ellenére a magyar holokauszt-kutatások különállásának mértéke alig csökkent.

Leszámítva a legfontosabb elkövetők és a hadseregek közti viszony (fentebb már említett alapművekbeli) elemzéseit, a kulcsfontosságú német-magyar kapcsolatok alakulását illetően nem tettünk szert sok újszerű ismeretekre. Eközben a német-magyar együttműködés számos további – intézményes vagy kevésbé formális – módját lenne még érdemes feltárni, így például az egyes minisztériumok közti nexusokat vagy a két ország kultúr- és mentalitástörténetének alakulása közti összefüggéseket. Nagyban hiányzik az olyan komparatív alapkérdések vizsgálata is, mint hogy miért is került sor a román és a magyar holokausztra máskor és más módon. Jellemző adalék, hogy 2008 óta Magyarország kutatásának nemzetköziesítéséhez épp amerikai kutatók tették a legjelentősebb hozzájárulásokat – így a második világháborús magyar-román viszálynak és összefonódásoknak monográfiát szentelő Holly Case vagy a holokauszt ideológiai magjának nevezhető ún. judeo-bolsevik mítosz magyarországi alakváltozásait és funkcióit tág európai keretben elemző Paul Hanebrink. A magyar kutatók kutatótémáinak nemzetköziesedése tehát nem tartott lépést nemzetközi részvételük örvendetes felfutásával. Alighanem a holokauszt magyar kutatóinak nemzetközi elismertsége is csak azon esetben nőhetne tovább, ha témáikat a jövőben nem csak nemzeti keretben tárgyalnák.

Mik tehát a főbb tanulságok a 2008 – Gyáni érdemi kritikájának megjelentetése – óta eltelt évekre vonatkozóan, és mindezek alapján mit prognosztizálhatunk az elkövetkező évekre? Elsőként említendő, hogy a holokauszt magyar kutatása az elmúlt évtizedben – bár éppenséggel nem bővelkedett monografikus teljesítményekben – több komoly és részben újszerű eredményt is fel tudott mutatni. Az elmúlt évek hasonlóan jelentős, sőt, középtávon talán még jelentősebb fejleménye volt egy új és meglepően tág generációs kohort színpadra lépése. Eközben intézményes szempontból a magyar holokauszt-kutatások sokpólusúak és meglehetősen szétaprózódottak maradtak és – minden erényük ellenére – szemlátomást a magyar történetírás fősodrára sem tudtak igazán érdemi hatással lenni.

A kutatók nemzetköziesedése terén – mely Gyáni mintegy évtizeddel ezelőtti kritikájának kulcseleme volt – eközben komoly fellendülésnek lehettünk tanúi, bár a magyar kutatók elismertségének elmélyülése sajnálatos módon nem feltétlenül tartott lépést részvételük növekedésével. Ezen eltérés egyik legfőbb oka alighanem nem másban keresendő, mint hogy a holokauszt magyar kutatóinak nemzetköziesedését mostanáig csak igen korlátozott módon követte kutatásaik nemzetköziesítése. Előreláthatólag épp e földrajzi-tematikai nyitás jelenti majd a következő évtized egyik legfőbb kihívását – nem utolsósorban azért, mert mindeközben a holokauszt nemzetközi kutatásai valószínűleg egyre inkább integrálódnak majd a népirtások és a tömeges erőszak kutatásának tágabb területébe.