„Valamennyien emlékmécsesek vagyunk”

Zsidó árvaházi találkozót tartottak a Bálint-házban. 

A Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete (régi rövidítése szerint: NÜB) szeptember 22-én vasárnap árvaházi találkozót szervezett a Bálint Házban, melynek célja az volt, hogy újra összejöhessenek az idős holokauszt túlélők, akik árva vagy félárva kisgyermekként zsidó hitközségek budapesti vagy vidéki gyermekotthonaiban éltek 1944 és 1948 között. Hasonló találkozóra eddig kétszer került sor, egyszer 1995-ben, majd 2014-ben. A Joint támogatásával fenntartott cionista gyermekotthonok száma gyorsan nőtt, 1945 decemberében Budapesten 34, míg vidéken 10 ilyen intézmény működött. A háborút követően, 1946 áprilisában a fővárosban 2800, míg vidéken 4000 gyermeket gondoztak ezekben az otthonokban. A történethez hozzátartozik, hogy 1947 után a Joint már egyáltalán nem működtethetett gyermekotthonokat az országban.

A hajdani gyermekotthonok egykori növendékeinek száma az idő előrehaladtával rohamosan fogyatkozik, ezért a NÜB szándéka az, hogy az egykori otthonlakók történeteit kötetben adja közre.

A találkozóra előzetesen 127-en jelentkeztek és nagyjából 80 idős ember jött el, akiket dr. Schiffer János, a NÜB elnöke köszöntött. Elmondta, a mostani találkozóra azért került sor most, mert az első otthon éppen 75 éve jött létre. Az elnök úgy fogalmazott, látni kell, hogy a gyerekek nem csupán szüleiket vesztették el, hanem egy elpusztított, meggyalázott civilizáció gyermekei, akiktől még elrabolták civilizációs örökségüket is. Schiffer János Eszterházy Péter szavait idézte: „El akarjuk-e felejteni a történteket, mint egy rossz álmot (és evvel minden szenvedést értelmetlennek és fölöslegesnek mondunk), vagy elfogadni akarjuk, mint az emberi történet, civilizáció nagy traumáját?” Megerősítette, a találkozó célja, hogy ne lehessen elfelejteni a történteket, s itt a néhai Ignatz Bubis, a német központi Zsidó Tanács egykori elnökének szavait citálta: „Mi, a Soá áldozatai vagyunk felelősek, hogy minket ne lehessen elfelejteni – mert ha az áldozatokat elfelejtik, ismét megölik őket.”

A találkozó levezető elnöke, Dénes Iván Zoltán történész professzor volt, aki azt hangsúlyozta, tárgyból alannyá kell válni minden túlélőnek, hogy képesek legyenek beszélni mindarról, ami velük történt és a szörnyűségekhez lennie kell személyes viszonyulásuknak is.

Nádudvari Zoltán, a találkozó egyik szervezője maga is árvaházban nevelkedett. Két dologról beszélt: elmondta, hogy a legtöbb gyermek 3 és 6 éves kor között volt, amikor bekerültek valamelyik árvaházba, és kivételes esélyt kaptak arra, hogy felnőjenek. Majd túlélőként arról beszélt, mennyire fontos pontosan tisztázni a traumák eredetét, hogy tovább lehessen élni.

Dobos György, aki szintén az egyik árvaház lakója volt, személyes, jobbára vidám emlékeit osztotta meg a jelenlévőkkel. Megtudtuk, mit jelentett a „kolkaja”, vagyis a kollektív étkezés, mert azt az élelmiszert, amit rokonok hoztak be hétvégén az otthonba, nem adták oda annak, akinek azt hozták, hanem összegyűjtötték és hétfőn nagy kollektív étkezés keretében ették meg az árvaház kis lakói. Elmondta, nem voltak ugyan boldogok, de nem voltak teljesen árvák. Amit megtanultunk, mondta, társaknak kell maradni minden körülmények között.

Szívszorító volt hallgatni Kovács Mirát, aki 18 évesen jött haza egyedül a deportálásból, itthon nem várta senki. Valaki megkérdezte tőle, nem szeretne-e árvaházba menni. Gondolkodás nélkül mondott igent. Bent az otthonban volt egy ki nem mondott szabály: soha senkitől nem kérdezték meg, hogy mi történt a szüleivel. Erről soha nem beszéltek. Mira épp hogy felnőttként tíz kisgyerek pótanyukája volt az otthonban.

Beszélgetés közben, a régi fényképeket nézegetve jegyezte meg halkan valaki: „Mi mindannyian emlékmécsesek vagyunk.”