Történetek a Kis zsinagógából

A köznyelv inkább Kistemplomnak hívta. A másik, a Nagytemplom 1873-ban épült, a kissé már romossá vált, szerény kinézetű régi helyett.

Fél évszázaddal később, ugyanabban a városban, de immár másik országban – a Szerb-Horvát-Szlovén (későbbi nevén Jugoszláv) Királyságban épül majd fel az akkor már formálisan is külön létező ortodox közösség új zsinagógája, a régi imaház helyén, miután azt lebontották. Ekkortól lett Nagytemplom és Kistemplom. S tulajdonképpen ez lenne első történetünk, pontosabban a nulladik, hiszen mindennek van kezdete, origója, a zentai Kis zsinagógának is. Esetünkben az origó a név története. Ha azonban a teljességre törekszünk, ortodox szefárd zsinagógáról beszélünk, ami tovább bonyolítja nulladik történetünket. Nem ritkán lelkendezve vélik felfedezni a szefárd zsidók legészakibb nyomait itt, ebben a Tisza-parti kisvárosban, holott csupán az imarend (és liturgia) volt szefárd, a kultúra echte askenázi. Idáig azonban valahogy el kellett jutni.

 

Az első zsinagógaépítők Zentán

Az első történet a török hódoltságot követő újratelepítés története, hiszen ebbe illeszkedik az első zsidók megjelenése is az 1770-es években. A volt határőrvidéki községekből a bécsi udvar 1751-ben kiváltságos koronakerületet szervezett Óbecse székhellyel, három község – Ókanizsa (ma Magyarkanizsa), Zenta és Óbecse – pedig emellett mezővárosi kiváltságokat kapott piac- és vásártartási joggal, ami kedvezett ezek további fejlődésének. Idővel a Tisza-menti települések döntő többségében a magyarság került túlsúlyba a szerbekkel szemben, harmadik etnikai-vallási elemként csatlakozott hozzájuk a zsidóság. Az „úttörők” Cseh- és Morvaországból, lengyel területekről, esetleg Magyarország északkeleti vidékeiről érkeztek, s kivétel nélkül a nyugat- és közép-kelet-európai askenázi zsidóság vallási-kulturális közösségéhez tartoztak, s mint ilyen, akkor még németül vagy jiddisül beszéltek, bár magyarul is tudtak. Abból éltek, amit a foglalkozásbeli korlátok megengedtek: nyersbőrt, tollat, gyapjút vásároltak fel a helybeliektől, de akadt közöttük üveges és festő-mázoló is. Egy, a század végéről származó forrás név szerint húsz egyént és családfőt sorol fel, egy akkori birtokkönyvben megtaláljuk az imaház („synagoga”) telkét is. Mindenesetre a 19. század első évtizedeiben már kiépült a helybeli zsidóság intézményrendszere, s a húszas évektől már rabbijuk is volt. Akkoriban a kis közösség még egy és osztatlan (létszámuk a szabadságharcot megelőző években 140 körül volt, ez az összlakosságnak mindössze 1%-a volt), a zsidó felvilágosodás magyarországi változatának szele azonban itt-ott már meglegyinthette őket (ezzel magyarázható negyvennyolcas állásfoglalásuk), vele azonban megjelentek a vallásos gyakorlatbani első nézeteltérések is.

Nem engedtek a negyvennyolcból

Következő történetünk a „negyvennyolcasoké”, akik már tulajdonképpen a második hullámhoz tartoztak, hiszen ők már egy konszolidált mezővárosi közösségbe érkeztek, s részükről a magyar ügy melletti kiállítás az integrációs készség egyfajta helyi kinyilvánítása volt, annak ellenére, hogy a dél-magyarországi szerbek felkínálták nekik a választás lehetőségét, ti, hogy ne a magyarokat támogassák, hanem a szerb mozgalmat, vagy legalábbis maradjanak passzívak. Az újabb letelepülők javarészt már belső migrációk hírnökei; ilyennek számított az első rabbi, Heilbrun Izsák, aki haláláig, 1843-ig vezette a fokozatosan gyarapodó közösséget. Őt követte Ullmann Iszerle, akiről nem tudunk sokat, leginkább vértanúsága az, ami miatt fennmaradt a neve. A kerettörténet dél-magyarországi: 1849 januárjában a déli területek katonai védelem nélkül maradtak, s ezt kihasználva néhány szerb hadoszlop a Tisza mellett észak felé vonulva sorban foglalta el a településeket. Zentára február 1-én – a zsidó naptár szerint S’vát 9-én – került sor: az itt élő zsidók egy része, velük a szerbek által idehurcolt adai zsidók (összesen mintegy hetvenen) osztoztak az itteni magyarság mártíriumában. A zentai magyarok ugyanis elutasították a szerbek felszólítását, hogy adják meg magukat és nem lesz bántódásuk, parlamentereiket is megölték, s miután a szerbek elfoglalták a várost, iszonyú vérfürdő kezdődött, amelynek mintegy 2000-2500 áldozata volt, köztük zsidók és a rabbijuk is. Mint ahogy ez később Back Izrael tollából is olvasható volt: „Meggyilkoltatása előtti szombaton a legnemesebb hazafiságtól áradó beszédet tartott [a rabbi], és felszólította híveit, sorakozzanak a magyarok ügye körül, mert az gyáva és a zsidó névre érdemtelen, ki hazájáért meghalni nem kész. Nem a szerbek, hanem a ráczok ölték meg. (…) Hat hétig feküdt a többi meggyilkolt zsidókkal (…) egy közös sírban és csak hat hét után exhumálták és külön-külön sírba temették. (…) Én (akkor 9 éves gyermek) jelen voltam ez általános nagy gyásznál, mely emlékezetemben soha ki nem törülhető benyomást hagyott hátra. Sírni láttam akkor egy egész várost.”

A hazafiságnak eme megnyilvánulása egy olyan hazával szemben, amely addig nem tekintette őket honpolgárainak, határtalan bizalom volt egy olyan álom megvalósulásának reményében, amelyre akkor csupán csak ígéretet kaptak, s amire két évtizedig még várniuk kellett. Addigra azonban már a zentai zsidóság is két részre szakadt. Nem történt váratlanul, voltak előjelek.

Az első, ami erre utalt, két rabbi egyidejű jelenléte volt az 1850-es években. Ekkortól vált kötelezővé mindenütt a zsidó felekezeti anyakönyvek vezetése, s a zentaiak első anyakönyvvezető rabbija Kuttna Mór lett 1852-től 1861-ig, amikor is Szabadkára távozott, hogy ott töltse be a rabbiszéket s szerezzen elévülhetetlen érdemeket. Ugyanakkor az ötvenes évek elején feltűnt a mezővárosban Silberstein Lőb Dávid, aki rabbiként Sátoraljaújhelyen működött egy ideig, s feltételezhetően innen került egyenesen Zentára. Nem gondolhatunk másra, mint arra, hogy ide is rabbinak hívták. S itt született meg aztán 1857-ben fia, Jesájá, a későbbi nagyhírű váci rabbi, aki nem sok időt töltött Zentán, hiszen két éves volt, amikor a család kiköltözött Palesztinába, s Jeruzsálemben élt 1867-ig, Magyarországra való visszajöveteléig. Két évvel halála előtt azonban újra Zentára jött, mégpedig azért, hogy részt vegyen az új ortodox szefárd zsinagóga felavatásán.

A haszid történet elkezdődik

Van valami hátborzongatóan szép a zentai Kis zsinagóga és az ortodox szefárd hitközség történetében, amely Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi rabbival, a Teitelbaum rabbidinasztia alapítójával, a haszidizmus magyarországi népszerűsítőjével kezdődik, hogy aztán majd – egy évszázaddal később – egyik kései leszármazottjával, a másik Teitelbaum Mózessel, a fiatal pályakezdő zentai rabbival fejeződjék be.

Mivel a reformmozgalom Újhelyet is elérte, ezért amikor a rabbi halála után unokája, Zálmen Lájb követte a rabbiszékben, nem sokáig volt maradása, hiszen a hitközségi elöljáróság megtiltotta neki, hogy az addigi gyakorlat szerinti szefárd rítus szerint imádkozzon, s haszidokkal érintkezzen. A ránehezedő nyomást nem tudván tovább elviselni, távozott Sátoraljaújhelyről, s hosszas vándorlás, közbülső rabbitisztségek rövid ideig való betöltése után végül Máramarosban kötött ki, ahol Sziget rabbijává választották meg. Elszántan fogott hozzá, hogy a hitújítókkal szemben minden erejével védje a zsidó vallási hagyományokat, erre pedig leginkább egy, a pozsonyi jesivával is vetekedő tanintézmény szolgálhatott megfelelő eszközként. Alig volt itt három hete, s törekvéseinek máris híre ment. Az egyik levél jutott eszébe: zentai zsidó tudakolta, igaz-e, hogy az ő jesiváján a bóherek a haszidizmus útjait fogják tanulni, és hogy mire való az? Válaszlevelében többek között így írt: „…az én jesivámban Szigeten legalábbis úgy tanulnak, mint minden más askenáz jesivában, és ezenkívül megismerik a haszidizmust. Erős a hitem, hogy az, aki az én jesivámban tanult, sose fog rám szégyent hozni.”

Zentán tehát volt „kereslet” a haszidizmus iránt, alighanem azért, mert a várost is elérték az 1840–60-as évekbeli, kelet-északkeletről jövő migrációk, bár ezt csak közvetett forrásokkal tudjuk alátámasztani. Tény, hogy 1857-ben 940 zsidót írtak össze, az akkori lakosság 5,7%-át képezték, ami kivételesen magas arányszám még a későbbiekhez képest is. Gyanítjuk, hogy ezt a pillanatnyi, látványos létszámnövekedést, haszid bevándorlók idézték elő, mással ugyanis nem tudjuk magyarázni a közösségben végbemenő szakadást, mert ha ekkor még nem is, a hatvanas években már minden bizonnyal két imaház (zsinagóga) létezett a városban; perdöntő bizonyítékul szolgál ehhez az állításhoz egy 1873-ból való indikációs térkép.

A megtűrtség korában a Tiszai koronakerület kiváltságos mezővárosai és községei nem ellenezték komolyabban a zsidók letelepedését, bár megtehették volna. Zentán például különösen azokat fogadták szívesen, akik valamilyen hiányszakmát űztek vagy kereskedelemmel foglalkoztak. Az egymás közötti viszonyok már korántsem voltak mindig felhőtlenek, de nem tudunk kirívó zsidóellenességről, egészen az 1880-as évekig, amikor aztán Tiszaeszlár ürügyén itt is felütötte a fejét, megnyilvánulásairól elsősorban egyes helyi lapok tudósítottak, nem egy esetben pedig a sajtó akár a hecc kiindulási helyéül is szolgált. Az eszlári vérvádper épp hogy csak elkezdődött, amikor a Zentai Híradó egyik számában imigyen fontoskodott: „Városunkban már annyira elterjedt az idegen orthodox koldusok tömeges kóborlása és mózes vallású polgártársaink általuk való tolakodó háborgattatása, hogy rendőrkapitányunk jónak látta e hívatlan vendégeknek rendőri felügyelet alatt való tartását. Szabadelvű zsidó polgártársaink csak hálával vehetik erélyes kapitányunk ezen intézkedését, annál is inkább, miután a kóborlók egyike, Grünberger Simon sakter a napokban Szabolcs megye T. Eszlár közeléből jött hozzánk, mi szabadelvű s hazafias zsidó polgártársainkra nem igen lehet kellemes.” Majd következett az eset rövid ismertetése (akkor még nem lehetett sejteni a végkifejletet!), végül a cikk így fejeződött be: „Bármint legyen is a dolog, nem szabad az eszláriak izgatotságát helyeselnünk, miután, ha a dolog valónak bizonyulna is, nem lehet egy-két őrült egyén vallási fanatizmusából származó bűntényt az egész felekezetnek tulajdonítanunk.”

A vérvádat nem az eszláriak találták ki, Zentán is volt táptalaja. Egy adatközlő szerint pl. a nagy zsinagóga építésekor is felbukkant olyan állítás, hogy a malterba keresztény gyermek vérét keverték. A vérvád és az építőáldozat eme sajátos ötvöződése, mint látni fogjuk, a kis zsinagóga építésekor is megjelenik majd. Zsidóellenesség, antiszemita felhang a publicisztikában is jelen volt, leginkább az egyik leghosszabb ideig megjelenő lapban, az Összetartásban. Ízelítőül, íme egy 20. század eleji idézet: „ Az alsóvárosi templom terét már-már egészen ellepik a zsidók. Országlátott emberek állítják, hogy az alsóvárosi templom környéke olyan benyomást gyakorol, mintha Máramarosban járnánk. Ezeknél jellegzetesebb arcvonású sleknis zsidókat ott se találhatnánk.”

Aztán jött a Nagy háború, vele a galíciai menekültáradat, amelyből kis mértékben Zentára is jutott. Erről egy szerb nyelvű zentai kiadványban úgy írnak majd: „navala šleknaša iz Galicije” („sleknisroham Galíciából”).

Mi lehetett az oka, hogy a vajdasági neológ tengerben éppen a Tisza-vidék ezen szakaszán – Zentán, Adán, Péterrévén, Moholon és kis mértékben Magyarkanizsán – támadt egy nem túl nagy, de érdekes ortodox sziget, mellette parányi haszid szigetecske…? Alighanem csak a Tisza közvetítő erejével magyarázható ez a jelenség, meg talán azzal is, hogy ezek a kisvárosok, települések viszonylag nyugodt légkört kínáltak, nem volt nagy nyüzsgés, túl sok kísértés az ortodox ifjak számára.

A végleges szakadás és az új zsinagóga építése

A hitbéli ellentétek ellenére Zentán formálisan sokáig csak egy hitközség létezett, csak 1915-ben lépett ki a szefárd rítust követő ortodox csoport a névlegesen magát még ortodoxnak tartó, de ténylegesen a neológiára hajló hitközségből, úgy tűnik azonban, hogy saját hitközséget csak a háború után alakított. Ekkor viszont már igen erőteljesen működött, olyannyira, hogy az 1924-ben megalakult Ortodox Zsidó Hitközségek Egyesületének egy ideig Zentán volt a székhelye, ami sokat árulkodott a zentai ortodoxok befolyásáról.

Időszerű volt hát, hogy a régi szerény, akkor már romos állapotba került imaház helyett újat építsenek. A hitközség tagjai zömmel a szerényebb jövedelmű zentaiak közé tartoztak, sokan a létminimum határán tengődtek, önerőből tehát nem lettek volna képesek erre, a város azonban, akárcsak a Nagytemplom építésekor, most is besegített, így 1928-ban elkészült az új Kistemplom. Tervezőjének nevét nem ismerjük. A hitközség (és a város) anyagi állapotának megfelelően egyszerű, de nagyszerű épület volt, kevés díszítőelemmel ellátva, azok is mind a homlokzatra kerültek, legfelül egy nagyméretű Magén Dáviddal. A visszafogott puritánságot az ortodox felfogás is indokolta.

A Kis zsinagóga felavatására szeptember 4-én került sor. Jelen volt a az ortodox szefárd hitközség főrabbija, Lebovics Mózes Izrael, valamint a másik hitközség főrabbija, Schweiger Hermann, továbbá Deutsch Mózes szabadkai ortodox főrabbi, de vitathatatlan, hogy az igazi főszereplő Silberstein Jesájá váci ortodox főrabbi volt, aki egy rövid bevezető beszéd után „a templomkulcsokat kétszer összecsörgette, majd kinyitotta a templom ajtaját”, tehát ténylegesen megnyitotta a zsinagógát a hívek előtt, majd miután azok helyet foglaltak, hosszú, kétórás drósét mondott. Különleges érzelmi szálak köthették a városhoz, mással nem tudjuk magyarázni, hogy mi késztette a „váci gáont”, a hittudóst, a nagy Silberstein rabbit, hogy imigyen köszönjék vissza a kis Zentának. Tette ezt akkor már nagy betegen, amikor már az utazás is megterhelő volt számára, nem hogy egy hosszú beszéd megtartása. Egy visszaemlékező utal csak arra, hogy kezdettől fogva figyelemmel kísérte a szefárd hitközség önállósulási törekvéseit: „a gaon úgy foglalkozott a hitközség dolgaival, mint az apa törődik gyermekének ügyeivel, ismételten adott nekünk útbaigazítást és tanítást”. Távozásakor az egész hitközség kikísérte az állomásra, érezvén a régi mondást: „ha a cadik kimegy a városból, oda van fénye, dísze.” Éppen ezért mindenkit megdöbbentett, hogy halálakor (1930) senki nem kapott útlevelet, hogy ott lehessen a temetésén.

Az új zsinagóga avatóünnepét beárnyékolta egy újabb vérvád, igaz, nem helyben, hanem a közeli Péterrévén. Augusztus végén ugyanis nyoma veszett ott egy szolgálónak, s rögtön suttogni kezdték, hogy az ottani zsidók vették vérét, s használták fel a zentai zsinagóga építéséhez, hiszen a két közösség szoros kapcsolatban áll egymással. Az eset majdnem pogromhoz vezetett, de a csendőrség közbelépett. A kedélyek azonban csak akkor nyugodtak le végleg, amikor kis idő múlva a lány épen, egészségesen előkerült.

A közösségen belül eleve két irányzat létezett, ám a harmincas évek elején a haszidok túlsúlyba kerültek. Ennek ellenére közösen használták az imaházat, bár léteztek a város más részein haszid minjenek is, míg a neológok és a mérsékeltebb ortodoxok a Nagytemplomban tartották istentiszteleteiket.

A harmincas évektől a neológ hitközség létszáma megcsappant, az ortodoxé megnőtt, ami leginkább azzal magyarázható, hogy többen tagságot cseréltek, tehát tovább nőtt az ortodox befolyás.

Teitelbaum Moshe, a „zentai rabbi”

Túl sokat nem tudunk a zentai haszidok életéről-hitéletéről. A harmincas években azonban egyértelműen a szatmári (harédi) felerősödése mutatható ki, elsősorban Teitelbaum Joelnek köszönhetően, aki a nagykárolyi ortodox hitközség rabbijaként egy ízben, 1932-ben Zentán vendégeskedett néhány napig, s meglátogatta az adai és péterrévei hitközségeket is. Már ekkor nagy hírnévnek örvendett, s csodarabbiként tartották számon.

Az ortodox szefárd hitközség utolsó rabbija, Teitelbaum Moshe 1914-ben született Újfehértón, Teitelbaum Háim Cvi máramarosszigeti rabbi második fiaként. Amikor nagykorú lett, a szokások szerint neves rabbidinasztiából származó lányt vett feleségül, Méir Leát, Méir Hánoh kerecskai rabbi lányát 1936-ban, s apósa őt bízta meg az ottani jesiva vezetésével. Mindössze huszonöt éves volt, amikor a zentai ortodox szefárd hitközség rabbijának választja. Véletlenek persze nincsenek, mellesleg ugyanis Teitelbaum Joel unokaöccse volt, s gyanítjuk, hogy az akkor már nagy tekintélyű nagybácsi közbejárásának köszönhetően került Zentára, első rabbihelyére. És hát igen… 1944. április 26-án a zentai zsidóságot összegyűjtötték, másnap pedig az állomásra terelték, majd – Szeged és Baja közbeiktatásával – többségüket Auschwitzba szállították. A deportáltak között ott volt Moshe és családja is. A rabbi szerencsésen túlélte a haláltábori megpróbáltatásokat, amihez hozzásegített az is, hogy Auschwitzból először Tröglitzbe, majd Theresienstadtba szállították át. Nem tudni, mennyire élte ezt meg ő maga szerencsének, miután – a táborok felszabadítása után – megtudta, hogy egész családja: felesége és három kis gyermeke, továbbá bátyja is a gázkamrákban lelték halálukat. Nagybátyja, Joel viszont megmenekült, szerencsésen felkerült a „Kasztner-vonatra”.

Moshe nem tért vissza Zentára, hanem Máramarosszigeten foglalta el a haláltáborban elpusztult bátyja megüresedett rabbiszékét, s miután elgyászolta családját, rokonságát, újra megnősült. A valamikori nagy lélekszámú szigeti közösség azonban már egyre inkább csak vegetált, az új rendszer ideológiája mindinkább ellehetetlenítette a vallásos élet megélését, különösen a haszidokét, hiszen sajátos viseletük miatt messziről lerítt róluk a hagyományhűség, gyakran voltak emiatt üldöztetéseknek kitéve. Ezért a maradék zsidóság tömegesen hagyta el Romániát. Moshe sem tűrte sokáig, amint tehette, feleségével az Egyesült Államokba emigrált, New Yorkban, Williamsburgban (Brooklyn) telepedett le, és itt „szigeti rabbiként” vált ismertté. Majd csatlakozott Joel nagybátyja több tízezres lélekszámú virágzó-gyarapodó szatmári-haszid közösségéhez, Joel halála után pedig 1979-ben annak örökébe lépett, személyével mintegy egyesítve az olykor kibékíthetetlennek tűnő szigeti és szatmári irányzatot, s vezette a közösséget egészen 2006-ban bekövetkezett haláláig. Ebben az időszakban neve mellett már leginkább a „zentai rabbi” szerepelt jelzőként, emlékül első rabbihelyére, meg nyilván pragmatizmusból is, hogy az addig szembenálló csoportok kibékítése érdekében a „szigeti” helyett inkább egy semleges jelzőt, a „zentait” használja, hiszen ez elfogadható volt mindenki számára.

 

Az utolsó történet

1945 után mintegy 250 túlélő tért vissza Zentára. Számuk a következő években tovább csökkent, Izrael állam megalakulása után sokan ide vándoroltak ki, de jutott zentaiakból máshova is a nagyvilágba. A Nagy zsinagógát 1957-ben lebontották, ezt az épület megromló állapotával indokolták, ugyancsak ebben az időszakban pedig a különben már egységes hitközség kénytelen volt megválni a „kicsitől” is, mert a megcsappant lélekszám miatt már nem tudta eltartani, működtetni azt. A még megmaradtak pedig koruknál fogva fogytak tovább, a hatvanas években már a temetőt is bezárták, s ma már – leszámítva néhány vegyesházasságból származó, talán kicsit még zsidó tudatú zentait – kimondható az az igen lehangoló, szomorú szentencia, hogy a városban már nem élnek zsidók. Mivel ennek oka korántsem önkéntes emigrálás vagy természeti katasztrófa volt, ezért igen nagy felelősség hárul a mai városi közösségre, hogy emlékezetkultúrájában méltó helye legyen és maradjon a holokauszt zentai áldozatainak, s örök mementóként álljon emlékműként, gondosan megőrizve, egykori temetőjük, illetve a Kistemplom felújítás alatt álló épülete, a bácskai Tisza-mente utolsóként megmaradt zsinagógája.