Toledó és a szefárd kultúra

 A zsinagógáktól a konyhaművészetig

Toledóval kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy Toledo “a három kultúra városa”. Ez bizonyos mértékig igaz is, hiszen a három vallás: a kereszténység, az iszlám és a judaizmus a középkorban, egymás mellett élt. Általában amikor ezt a kifejezést halljuk, ara gondolunk, hogy a három kultúra vagy vallás gyakorlói békésen éltek egymás mellett, és Toledo a tolerancia tökéletes példája. Sajnos azonban ez nem teljesen így történt, mert a békés együttélés időszakai mellett rendszeresek voltak a konfliktusok, az arab hódítás ideje alatt a muzulmánok elnyomták a másik két vallást, 1085-ben azonban a keresztények átvették az uralmat és, bár eleinte viszonylag toleránsan bántak az ott élő kisebbségekkel, idővel fokozatosan kiszorították őket, amíg végül a muzulmán és a zsidó kultúra eltűnt a városból. Még az addig alapvető fontosságú padlizsántermesztést és fogyasztást is abbahagyták a helyiek, mert az zsidó ételnek számított.

A XX. század második feléig csak építészeti emlékek őrizték a zsidó és muzulmán örökség nyomait, ma az egykori zsidó negyed területén mindenhol láthatunk héber nyelvű feliratokat, esténként fényfestéseket, a két legfontosabb zsinagógát helyreállították, ma múzeumként működnek.

A diaszpórában élő zsidó lakosság a muzulmán és a keresztény uralom idején is kisebbségben volt, így művészetükben jelentős szerepet játszott az őket körülvevő  többségi kultúra. Az Ibériai-félszigeten élő zsidók számára ez a keresztény és muzulmán szomszédaiktól származó művészeti hatások újrafelhasználását és adaptálását jelentette. Így a korabeli zsidó művészeti alkotásokra jellemző egyfajta szinkretizmus, akkulturáció és interkulturalitás. A három egymás mellett élő kultúra egymásra hatásának következtében alakult ki a mudéjar stílus, amely eredetileg a mórok, muzulmánok művészete volt, de az elemek keveredésének köszönhetően létrejött valami, ami átlépett a kultúrák határain és egész Spanyolországban megtalálhatjuk jellemző elemeit, természetesen helyi különbségekkel. Toledóban is beszélhetünk egyfajta toledói stílusról, ami egységes hatást kelt a középkori épületektől a vasútállomás 20. századi neomudéjar épületéig.

Toledóban a zsidó építészet fennmaradt emlékei közül legjelentősebb az El Tránsito és a Santa María la Blanca zsinagóga, neveik viharos történetükre emlékeztetnek, emellett az El Tránsito mellett működő Szefárd Múzeum gyűjteményében más művészeti alkotásokat is láthatunk, például illusztrált kéziratokat vagy tóraékszereket.

E két zsinagóga monumentalitása kiemelkedő a középkori zsinagógák közül. A zsidó közösségeknek ugyanis többszörös korlátozások betartásával kellett zsinagógát építeniük, ami meghatározta a zsinagógaépítészet méreteit és fényűzését.

A leletek hiánya miatt keveset tudunk arról, hogy milyenek voltak a muzulmánok által meghódított al-Andalusz zsinagógái, de az al-Andalusz területén élő zsidó lakosság magas arabizáltsága arra enged következtetni, hogy a művészetben és a tárgyi kultúrában is osztoztak muszlim szomszédaikkal. Az andalúziai muzulmán művészet hatása a zsinagógák díszítésében legalább a 14. századig megmaradt, míg a fennmaradt példákból arra lehet következtetni, hogy a gótikus stílus csak a 15. században jelent meg a zsinagógaépítészetben.

A zsidó művészet nemcsak az építészetre korlátozódott, hiszen a díszített kéziratok és liturgikus tárgyak fontos szerepet játszottak a zsidó lakosság mindennapi életében. Toledo zsidó közössége például a 13. században kiemelkedő helyet foglalt el a héber kéziratok gyártásában, a világ könyvtáraiban és múzeumaiban található legfontosabb és leghíresebb díszített könyvek közül többet is Toledóban készítettek.

E luxuskéziratok mellett, amelyeket nem mindenki engedhetett meg magának, találunk egyszerűbb liturgikus tárgyakat, mint például a Hanuka ünnepére készült agyag menórákat vagy különböző ezüst tóradíszeket. A művészeti alkotásokat a közösség tagjai adományozták a zsinagógának, illetve a zsinagógát is gyakran a közösség vagyonos tagjai építtették. A mecenatúra fontos szerepet játszott a középkori zsidó társadalomban, ahogy a korabeli keresztény társadalomban is. Az adományozás kettős funkciót töltött be, mivel egyrészt jámbor cselekedetnek tekintették, ugyanakkor társadalmi elismerésre is törekedtek, amint azt a zsinagógáknak adományozott egyes tárgyak feliratai, és a zsinagógák ajtajánál vagy a tóraszekrény mellett elhelyezett alapító táblák is mutatják.

Toledóban, más középkori városokhoz hasonlóan fallal körülvett zsidó negyed épült, amelyet a Reconquista után Judería Mayor néven ismertek. Ez Kasztília egyik legismertebb városrésze, amely a zsidók 1492-es kiűzéséig fennállt.

A zsidó negyed a fallal körülvett város körülbelül tizedét foglalta el. Eredeti helyét az arabok jelölték ki Toledo elfoglalása után, és 920-ban a zsidók védelmére falat építettek a városnak ebben a részében.

A zsidó negyedet a belső oldalon bástyák határolták, amelyeket a zsidó negyed növekedésével párhuzamosan emeltek. Ezek nem zárják be teljesen a zsidó negyedet, inkább védelmi, mint kényszerítő jellegűek voltak, valamint egyfajta választóvonalat képeztek a zsidó és a keresztény negyed között. A védelem és a vallási előírások betartásának megkönnyítése szempontjából számos előnnyel járt, ha a közösség tagjai a zsidó negyeden belül éltek, ugyanakkor nem voltak kötelesek itt lakni, a korabeli dokumentumok számos lakást és üzletet jegyeztek fel a zsidó negyeden kívül is. A zsinagógák, fürdők, a vágóhíd, mellette a kenyérsütésre szolgáló kemence azonban a zsidó negyedben voltak.

A katolikus uralkodók csak 1480-ban hagyták jóvá a zsidó negyed elkülönítését.

A zsidó negyed több részből állt, a kezdeti magból kiindulva fokozatosan növekedett, szabálytalan szerkezete megfelelt a zsidó közösség társadalmi sokszínűségének és szervezeti sajátosságainak. Az egyes részeket sugárirányú utak és átjárók kötötték össze egymással, illetve a város többi részével. A nagyobb utak mellett a falakkal körülvett területen a hely szűkössége miatt szűk sikátorok, és zsákutcák hálózata alakult ki. Ez az elrendezés a korabeli arab városokra is jellemző volt.

 

Építészeti emlékek

A középkori oklevelek több toledói zsinagógát is említenek. A zsidó közösség létszámának az 1355 és 1391 évi pogromok miatti csökkenése, majd a kiűzetés után a zsinagógák egy részéből keresztény templom lett, mások elpusztultak. A fennmaradt zsinagógák egyike, a Santa María La Blanca 1180-ban épült. Fennmaradását valószínűleg annak köszönheti, hogy 1400 után keresztény templommá szentelték, ekkor kapta ma is használt keresztény nevét is, azelőtt Sinagoga Mayornak nevezték.

Külseje egyszerű, mivel a muzulmán építészet szokásai szerint a belső tér díszítése fontosabb, mint a külső. Az épület méretei megtévesztőek, a  belső rész öt párhuzamos hajóra oszlik, amelyeket nyolcszögletű oszlopok választanak el egymástól, így tágasabbnak tűnik, mint amilyen valójában. A falakon oszlopfőkön és boltíveken növényi és geometrikus motívumokat ötvöző díszítés látható.

Az El Tránsito, vagy Samuel ha-Levi zsinagógája Toledo másik híres zsinagógája a Santa María La Blanca mellett. Szintén az egykori zsidó negyedben található. A XIV. században épült mudéjar stílusban, Samuel ha-Levi védnöksége alatt, aki I. Péter király kincstárnoka volt, amíg a király ellene nem fordult és (valószínűleg) hamis vádak alapján ki nem végeztette.

A zsinagóga építésének idején a király és ha-Levi között még jó lehetett a viszony, ugyanis a király nyilvánvaló jóváhagyásával ha-Levi szembeszállt a törvényekkel, amelyek szerint a zsinagógáknak kisebbnek és alacsonyabbnak kellett lenniük, mint a katolikus templomoknak, és nem rendelkezhettek díszítéssel. A zsinagóga külseje a Santa María La Blancához hasonlóan nem hivalkodó, téglából és kőből épült, egyszerű és nagyrészt dísztelen volt. Ezáltal nem tűnt ki a környezetéből, bár magas tetőzete kissé a szomszédos épületek fölé emelte.

Szintén a Santa María La Blancához és más keleti épületekhez hasonlóan azonban a belső tér erősen díszített. Az imaterem téglalap alakú, polikróm stukkómunka, boltívek, díszes famennyezet, Istent, a királyt és magát ha-Levit dicsőítő héber és arab feliratok és zsoltárokból vett idézetek találhatók benne. Az arab építészet elemei mellett keresztény hatásokat is láthatunk, amelyek a keleti díszítéseket heraldikával és növényi motívumokkal vegyítették. Az ornamentikán a ha-Levi címer és Kasztília címere is megtalálható.

A zsinagóga díszítése két szintre tagolódik. A mudéjar mennyezet csillagait, amelyek a felső szintet alkotják, a mennyország fogalmi ábrázolásaként, az alsó szintet, amelyet az imaterem hosszában végigfutó fríz alkot, motívumai alapján a föld sematikus ábrázolásaként értelmezhetjük. A kettő között az ablakokat körülfogó ívekben építészeti elemeket, oszlopokat láthatunk, egyes értelmezések szerint ezek az eget és földet összekapcsoló miniatűr Jeruzsálemet jelképezik.

A zsidók 1492-es kiűzése után Samuel ha-Levi zsinagógája is keresztény templomként működött. Ekkor kapta az el Tránsito nevet, az oltáron elhelyezett Mária mennybevételét ábrázoló festményről.

A polgári épületek kőből és téglából épültek. Jellemző volt, ahogy más mediterrán országokban is, a belsőudvaros kialakítás. Emeletes házak esetén fából készült körfolyosó vezetett az emeleti helyiségekhez. Mivel Toledo óvárosa dombon fekszik és az éghajlata száraz, a legtöbb háznál nem volt kút. A vizet a folyóból kellett fölhordani, illetve az udvar alatt ciszternákat alakítottak ki, ahová az esővizet gyűjtötték.

A zsidó negyed szívében helyezkedik el a XIV. Vagy XV. században épült Casa del Judío, vagyis a Zsidó Háza, mely és bepillantást enged a korabeli életbe. Az épületen belül a két legérdekesebb terület a belső udvar, ahol számos gipsz díszítés fennmaradt, valamint az alagsor, ahol – ez lehetséges, de nem bizonyított – a zsidó liturgikus fürdő (mikve) helyezkedett el. A mikve funkciója a lelki megtisztulás és a zsidó élet fontos eseményeire való felkészülés. Szintén fennmaradt a pincelejárat karzatából egy faragott virágmotívumokkal díszített darab, melyen a “Hálát adok neked, mert válaszoltál nekem” szöveg olvasható.

Konyhaművészet

A három kultúra konyhaművészete is erősen hatott egymásra, ugyanakkor az élelmiszerek a vallási és kulturális identitás fontos részét képezték. Egyszerre kapcsolatokat teremtettek a kultúrák, a három közösség között, de el is választották őket.

A bárányhús mindhárom közösség számára nagy jelentőséggel bírt, vallási ünnepekhez is kapcsolódott. A zsidók számára a széder része, de a muzulmánok is általában birkát áldoznak az áldozati ünnepen. Emellett fogyasztottak marhahúst és szárnyasokat is. A nagy különbséget természetesen a sertéshús, jelentette, amelyet kizárólag a keresztények fogyaszthattak. Ugyanakkor, bár a keresztény vallásban nem kötelező a sertéshús fogyasztása, Spanyolországban mégis a keresztények jelképes ételévé vált. Ma a mediterrán konyha egyik legfontosabb alapanyaga az olívaolaj, mely már az ókortól kezdve ismert volt a régióban. Ugyanakkor a középkori Spanyolországban a keresztények számára a szalonna és a disznózsír használata volt a legjellemzőbb. Az olíva olajat a zsidók és muzulmánok ételének tekintették. Leginkább csak böjt alatt főztek vele. A zsidók vajat sem használtak a főzéshez, a muzulmánok és a keresztények azonban igen.

A zsidó konyhára különösen jellemzőek voltak a lassan főtt pörköltek (adafina), melyeket péntekről szombatra virradó éjszaka főztek és a szombati étkezés alatt fogyasztottak, valamint a szintén lassan és sok hagymahéjjal főzött tojás, ami így jellegzetesen barnás színt és különleges ízt kapott. A konverzók, a keresztény hitre tért zsidók számára később gyakorlatilag tilos lett az adafina fogyasztása, akit rajtakaptak, megvádolhatták, hogy titokban továbbra is a zsidó vallást gyakorolja.

Bizonyos alapanyagok (pl. padlizsán, csicseriborsó) vagy fűszerek (pl. koriander, sáfrány) beszerzése, vagy egy olívaolajjal főzött étel illata elég volt ahhoz, hogy a szomszédok figyelmét felhívják az esetleges eretnekségre. A XV. században íródott, zsidókat és konverzókat gúnyoló szövegek is kiemelik, hogy a csicseriborsó, a padlizsán és a koriander a zsidók étele.

Az 1528-ban kiadott La Lozana Andaluza (A forróvérű andalúz nő) című regényben, melyet Francisco Delicado szerzőnek tulajdonítanak, Rómában élő spanyol konverzó asszonyok főzés közben tesztelik a hősnő megbízhatóságát, amikor olíva olajat és koriandert használ, megállapítják, hogy közülük való.

Különösen érdekes a padlizsán helyzete, amit az arabok honosítottak meg Spanyolországban. Rendkívül népszerű volt az arab és a zsidó konyhában is. A keresztények is fogyasztották. Toledóban sokáig a keresztények körében is nagy népszerűségnek örvendett. Irodalmi művekben, például Luis de Góngora írásaiban is a padlizsán szerelmeseiként beszélnek a toledóiakról. Sajnos azonban gúnyolták is emiatt a toledóiakat, zsidóknak vagy legalábbis zsidóbarátoknak nevezték őket – ami az inkvizíció idején veszélyes vád is lehetett. Ennek köszönhető, hogy a padlizsán évszázadokra eltűnt a toledói konyhából, helyette a sertéshús lett az egyik legnépszerűbb étel. A szefárdok leszármazottai körében azonban megmaradt a padlizsán népszerűsége. A XVIII. században dalokat is írtak a padlizsán elkészítésének hét illetve 36 módjáról.

Az édességek szeretetében viszont mindhárom kultúra osztozott. A muszlimok által bevezetett és elterjesztett növények, mint a cukornád, a mandula, a datolyapálma és a pisztácia, fogyasztása általános volt.

A bor fogyasztásában azonban szintén nagy különbségek mutatkoztak a három vallás gyakorlói között. A muzulmánok nem fogyaszthatnak alkoholt, bár a középkori Spanyolországban, ezt nem mindig vették szigorúan. A keresztények és zsidók számára pedig nem csak engedélyezett, de zsidóknál a szédereste, a keresztényeknél az áldozás fontos része. A zsidó közösségeknek saját szőlészei és borászai voltak, mivel előírásaik szerint az előállítás minden szakaszát zsidóknak kellett végezni és nem adhattak vizet, meszet vagy gipszet a borhoz, ahogy a keresztények tették. A keresztényeket azonban gyakran felháborította, hogy a zsidók kizárólag saját készítésű bort fogyasztottak. 1476-ban Murciában törvényileg be is tiltották a zsidó borkészítést. Máshol azonban a zsidó kocsmárosoknak tiltották, hogy keresztényeknek is eladják a “zsidó bort”, illetve megbírságolták a fogyasztásán rajtakapott keresztényeket. Ugyanakkor számos zsidó közösség királyi engedélyt kapott zsidók által készített bor importálására, ha helyben nem tudtak eleget termelni. Ebből természetesen újabb konfliktusok is származtak. Sok településen szigorúan szabályozták a borok behozatalát, mivel a borfogyasztás megadóztatása általános volt, és bevételt jelentett a közösségnek. Léridában királyi engedéllyel rendelkeztek borok importálására, azonban a helyi termelők azonban szintén a királyhoz fordultak az idegen borok behozatalának megtiltásáért.

 

Felhasznált irodalom:

Akerman, Mariano. “Sinagoga de Santa María la Blanca” (2009)

Belén Almeida Cabretas, “Elementos cotidianos posiblemente usados para caracterizar a presuntos judaizantes en textos literarios y no literarios de los siglos XV y XVI”. Cincuentenario de la Asociación Internacional de Hispanistas: A Coruña, del 11 al 13 de diciembre de 2012 / Rocío Barros Roel (ed. lit.), 2014, ISBN 978-84-9749-595-0, 217-228

Dass, Nirmal. “Review of The Myth of the Andalusian Paradise: Muslims, Christians, and Jews Under Islamic Rule in Medieval Spain”. Intercollegiate Studies Institute. https://newramblerreview.com/book-reviews/history/andalusia-or-the-legend-of-islamic-spain (Utolsó letöltés 2021 05.25.)

Gitlitz, David M & Davidson, Linda Kay  A Drizzle of Honey: The Lives and Recipes of Spain’s Secret Jews  New York 1999

Ladenheim, Benito: El legado de Sefarad, Centro Cultural Cervantes, 1997; https://cvc.cervantes.es/artes/sefarad/default.htm (Utolsó letöltés 2023 08. 29.)

Montenegro, Enrique Cantera. El pan y el vino en el judaísmo antiguo y medieval/Bread and Wine in the Ancient and Medieval Judaism Espacio, Tiempo y Forma: Historia Medieval, Serie III; Madrid Kiad. 19,  (2006): 13-48. https://www.proquest.com/scholarly-journals/el-pan-y-vino-en-judaísmo-antiguo-medieval-bread/docview/1151387913/se-2 (Utolsó letöltés 2023.08.30.)

Muñoz-Garrido, Daniel. “The Medieval Synagogue of Molina de Aragón: Architecture and Decoration”. Arts. 9 (1): 9. doi:10.3390/arts9010009

Képek:

File:La judería de Toledo. Calle.jpg – Wikimedia Commons

Sinagoga_Santa_María_la_Blanca.jpg (2255×3382) (wikimedia.org)

Sinagoga_del_Tránsito_interior3.jpg (3072×2304) (wikimedia.org)

Toledo – Sinagoga El Transito 01 – Sinagoga del Tránsito – Wikipedia, la enciclopedia libre De Selbymay – Trabajo propio, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=22325937