Titkos életek után

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

 

 „Néhány régi mozdulatra // A hullámok is sorba állnak // Labda, madár és az idő szállnak // Kinek kell egy játék, amibe // A csillagok mind kövek? Föld, kaland, ilyesmi… // Szép szavak, mind jöhet.”

(Kispál és a Borz: Autók a tenger felé)

 

„Hogyan jellemezné zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk a csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?” – teszi fel a kérdést a Szombat szerkesztősége. A kérdést értem, és most nem bonyolódom bele abba, hogy bekezdésnyi utalásokat tegyek arra, minthogy a zsidóság heterogén, ahogyan a nem zsidóság is, ebből a komplexitásból fakad, hogy a kérdésre csak a „nem lehet erre válaszolni” bornírt igazságával lehetne valamit mondani. Azért sem húzom ilyenekkel a sorokat, mert részemről egy zsidó származású honfitársammal biztosan elég jól „együtt élek”. Nem állítom, hogy mindent, amit magamról tudok, azt Kertész Imrétől tudom, de mindent, amit érdemes lesz majd egyszer magamról tudni, és abban úgy megmaradni, azt biztosan.

Valamivel több, mint két éve visszatérően jár egy sora az eszemben: „Mindig volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi.” Két éve hallgatom fejemben a sort, mert még mindig ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak, teszik belém a holnapot: az élet teljességének megtalálása, az én integritása, a töredezettségektől való megszabadulás, a megérkezés. Magamhoz (ami a Másik [is]). Ez a kertészi mondat nem csak azt mondja el, hogy egy (nem) zsidó számára összehegeszteni magát egy egzisztenciális katasztrófa, vagy ha már az Isten adta, úgy egy ellene elkövetett abszolút bűn után, az tele van rejtéllyel, önbecsapással, kínok és kínlódások pacsizásával, hanem azt is, hogy bele fogunk halni abba fiatalon – úgy, hogy akár 100 évig is elélhetünk –, ha a „titkos élet marad az igazi”. Ennyiben zsidó és nem zsidó ember egzisztenciális kihívásai és tétjei között nincs jelentősebb különbség.

Persze, más az „induló pozíció”: a Holokauszt-halál (után/előtt) újrateremteni magát a lényegi Semmiből (az ember utáni) embernek összehasonlíthatatlan egy bárkivel megeshető töréssel, az éveken át kísérő reménytelenséggel, egy politikai kudarccal. De nem zsidóként éppen egy zsidó regényből (Szántó T. Gábor: Édeshármas) tanultam meg, hogy nem élhet önmagán kívül az ember, akár zsidó, akár nem. Kívül hagyományain és valahol gyökeret eresztett mivoltán – még akkor is, ha a gyökér szálai gyengítve vannak a kortárs nem-is-tudom-minek-nevezzük modernitás által –, ahogyan vágyain és szenvedélyein kívül.

Az együttélés tehát azért harmonikus, mert ugyanazok vagyunk.

Természetesen nem vagyok egy, a politikai fejek és felszínek fölött magaslatról elnéző, látom, nem mindenki él a másikkal olyan emberi (tökéletlen) harmóniában, mint magam a Kertésztől tanultakkal.

S nem mondom, hogy értem is mindig azt, aki úgy antiszemita, hogy zsidó sem kell hozzá, ahogyan azt sem, hogy valaki azért nem tudja vállalni Jeruzsálemet – pedig akarná –, mert Donald Trump is vállalja. Őszintén – és bármennyire sértő is –, az ilyen identitást nem tartom alapzaton állónak, sem erősnek, sem pedig izgalmasnak. Aki csak valamitől szabad, és nem valamire és valamiért, az a XXI. századi unalom.

Az ember életében ugyanis mindig és minden döntés, úgy tudunk csak biztonságban élni, ha az én a tét. A döntés adja meg a súlyt, az érvényt, az igazság és a tévedés lehetőségét is. Aki még nem tévedett, annak soha nem lesz igaza sem – nem hogy igazsága.

Aztán már zavarba sem jövök akkor, amikor időközben az életmód magazinokban landoló 2000-es évek eleji butik-multikulturalizmus-globalizációkritika jegyében, zsidó származású honfitársaim – ezt tőlük tudom, hogy azok lennének – ítélik el Izrael Közel-Kelet-politikáját úgy, mintha csak az egyik fél kezében lennének fegyverek. Ahogyan nem biztosíték az értelmet adó politikai élet azokkal sem, akik a Pócs János nevű politikai piszok Soros-disznója kapcsán antiszemitizmust kiáltanak, de elfelejtenek megemlékezni a napi-havi iszlám terrorról (már amit be mer mutatni „a” nyugati média), a zsidók félelmeiről a reterritoriális ISIS-től.

A valaki ellen zsidónak lenni nem kulturális identitás, hanem instant politikai. Politikai langyos vízben oldódó politizálgató pezsgőtabletta-identitások – legyen az zsidó vagy nem zsidó – történelmet még nem csináltak, káoszt annál inkább. Ebből a káoszból – és így a pacifista sellők által is teremtett zűrzavarból – aki kiemelkedik, az a Gonosz (lehet). A Gonoszra a legnagyobb veszélyt viszont a rend és a határok jelentik, a határok pedig identitásokat feltételeznek.

A rendre és az egyértelműségre kell törekedni akkor is, ha magunkkal, akkor is, ha a másikkal akarunk együtt élni. Akik közvetlen múltjukban a „csillagok mind kövek”, ott nem csak „szép szavaknak kell jönniük” (azt talán kevés is, hiszen újra megtanultunk verset írni Auschwitz után is), hanem a szív mellett az észt és a testet is markoló, biztonságot adó egyértelműségeknek.

Akarja zsidó és nem zsidó, és nagyon akarja, hogy „titkos élete” ne a másik, hanem az egyetlen élete legyen.

Beszéljetek egymáshoz. Tisztán, egyértelműen, és ugyanazt akarva!

 

A szerző politológus