Titkok és hazugságok 5.

Klári néni férje, Johann Blumgrund, alias Blumgrund János, a rendszerváltást követően… a bécsi székhelyű Horthy Miklós Társaság alapító elnöke lett. A kormányzó iránti tisztelete jeléül Horthy 1993. szeptember 4-i újratemetésén koszorút helyezett a családi sírboltra ezzel a felirattal: „Egy hálás magyar zsidó a sok közül.” …
Nem sokkal az újratemetés után egy hozzá intézett nyílt levélben Gadó György a következőket írta: „Milyen jogon nevezte Ön magát ,,magyar zsidó”-nak? Csak nem a kikeresztelkedése és pápa áldása jogán? Zsidónak az nevezze magát, Uram, aki hű a zsidósághoz. Ön nem az.”

A második szembesítés

Másnap anyu a kezembe nyomott egy „Keresztelési emlék” című okiratot. A díszes keretbe foglalt képen Jézus látható, amint épp a keresztvíz alá tart egy kisbabát. Alatta Kral Imre neve, de az irat bal alsó sarka leszakadt, így a plébániaegyház címéből csak annyit lehet kiolvasni, hogy „belvárosi rk.”, a dátum pedig „augusztus. 10-én” – az évszám hiányzik. A keresztelő pap vezetékneve olvashatatlan, keresztneve Rezső.

– Ez meg mi? – kérdeztem.

– A bátyám keresztelő okirata. Kral Imre. Illetve Králl, de elírták.

– Miért nem Kőhegyi, ha egyszer Dóri nagypapát úgy hívták?

– Azért, mert a kis Imre se tőle volt.

– Hanem kitől?

– Azt nagymama sosem árulta el. De valószínűleg a sváb gazdájától, akinél szolgált.

– Aki nem vállalta a törvénytelen kisfiút, ha jól értem. De akkor miért kapta bátyád ugyanazt a keresztnevet, mint Dóri nagypapa? A gyerek nem tőle van, nem is adoptálta, és mégis. Ez azért elég különös, nem?

Anyu leroskadt a karosszékbe.

– Adoptálta volna, ha a kis Imre nem hal meg babakorában. Mint ahogy rá egy évre engem már adoptált is. Dóri nagypapa a világ legdrágább embere volt.

Sírva fakadt.

– De ha nem ő az édesapád, akkor ki? – horkantam fel. – Ugyanaz a gazember, aki az Imre bátyádé?

– Honnan tudjam? – hüppögte anyu. – De mindegy is. Én Dóri nagypapát tekintem az édesapámnak.

Hitetlenkedve néztem rá.

– Ha nem hiszel nekem, irány a Rókus kórház. Ott születtem. Kérd ki az anyakönyvi kivonatomat. Bár lehet, hogy a háború alatt elkallódott vagy megsemmisült.

– Tehát te úgy vagy zsidó, hogy tulajdonképpen nem is vagy az?

Anyu szomorúan bólintott. Hosszú csendet követően összeszedte magát.

– Hiába tudtam igazolni, hogy anyai ágon árja vagyok, Dóri nagypapa miatt zsidónak számítottam. Hogyan bizonyíthattam volna be, hogy nem ő az édesapám, ha egyszer a születési anyakönyvi kivonatomban az ő neve szerepel?…  Bezzeg apádnak echte zsidó létére volt árjaságát igazoló papírja. Mégis rettegett, mert a drágalátos felesége zsidó volt. Árja-párja.

– Árja-párja, az meg mi?

– Azokat a zsidókat hívták így – magyarázta anyu –, akiknek a férje vagy a felesége keresztény volt. Persze nem kikeresztelkedett zsidó, hanem őskeresztény. Márpedig ha egy keresztény ember zsidóval kötött házasságot, annak irány Auschwitz. Hacsak…

– Hacsak?

– Hacsak nem adta be a válókeresetét. Mint apád.

– El is váltatok?

– Nem. Együtt maradtunk, mert első a kötelesség. Fel akartuk nevelni Andrist, utána meg téged – felelte szomorkás mosollyal.

– Ha már itt tartunk, te hogyan úsztad meg?

– Úgy, hogy majd egy évig ki se tettem a lábam a lakásból. Kivéve, amikor az ostrom alatt le kellett vonulnunk az óvóhelyre.

– Nem féltél, hogy a szomszédok beköpnek? Hogy egy zsidó bujkál a házban?

– Sejtelmük se volt róla. Talán azt hitték, hogy ha a férj árja, akkor nyilván a felesége is az. De ha gyanakodtak is, nem jelentettek föl. Rendes emberek voltak. Nem mindenki volt náci.

Attól kezdve napokon át másra se tudtam gondolni, mint hogy sikerült végre kicsikarnom anyuból az igazságot. Hurrá! Apu százszázalékos zsidó, anyu százszázalékos keresztény, következésképpen én félzsidó vagyok. Vége a bizonytalanságnak. Madarat lehetett volna fogatni velem.

Aztán elkezdett furdalni a lelkiismeret. Könnyű egy ereje teljében lévő férfinak egy idős asszony fölé kerekedni úgy, hogy minden adu az ő kezében van. Arra kényszeríteni, hogy bevallja élete féltve őrzött, szomorú titkait. Azt, hogy zabigyerek, hogy fogalma sincs, ki az édesapja, egyetlen testvére meghalt, imádott nevelőapja úgyszintén, férjhez ment egy olyan valakihez, aki nem elég, hogy egy kupitulajdonosnak falazott, beadta a válópert, nehogy deportálják. Szegény anyu, min mehetett keresztül, micsoda rettegésben kellett Andrist pátyolgatnia, milyen nehéz lehetett kihordania engem abban az embertelen világban! Egyre jobban bántott, hogy kínpadra feszítettem. És mindezt csak azért, hogy tisztába jöjjek önmagammal. Önző disznó vagyok, ez az igazság! Megfogadtam, hogy soha többé nem próbálok újabb részleteket kicsikarni belőle – és tartottam is magam a fogadalmamhoz.

És mit gondoljak apuról? Őt már nem tudom kérdőre vonni, hiszen réges-régen meghalt. Egyébként is, milyen alapon törhetnék pálcát fölötte? Őt se fürösztötte a sors tejbe-vajba. Pólisi zsidó család, a világ végéről Budapestre vándorolnak, nagypapa kiskeresetű beszkártos, apu szakmát tanul, hogy a bátyjából orvos lehessen, tehetsége révén felkapaszkodik. Jogásznak készül, de egyetemi tanulmányait félbeszakítja, hogy eltartsa a húgait, az egyiket idejekorán kimenekíti a pokolból. Keresztlevelet hamisíttat, de ugyan ki hitt volna a papírjának, ha ’44 nyarán egy keretlegény megállítja az utcán, bevonja egy kapualjba, ráparancsol, hogy mutassa meg a farkát? Milyen jogon követelőzik az, aki békeidőben született, apja révén úgy élt, mint Marci Hevesen, egyetemre járhatott, satöbbi, satöbbi? Szóval jobb, ha hálát rebegek ahelyett, hogy ítélkeznék apu fölött.

Mindenesetre szüleim példájából levontam a következtetést: a zsidó asszimiláció úgy, ahogy van, kudarcot vallott Magyarországon. Hiába keresztelkedett ki a zsidó, hiába volt jó hazafi, hiába siránkozott a jó magyarokkal kórusban, hogy „Csonka Magyarország nem ország, Nagy Magyarország mennyország!”, ugyanaz a sors várt rá, mint kaftános hitsorsos társaira: a haláltábor.

És mi lett a túlélőkkel? Hármas útelágazás előtt álltak: választaniuk kellett, merre induljanak. Az egyik út Izraelbe, Amerikába vagy bárhová vezetett, csak innen el. Anyu ezt az utat választotta volna, ha apu nem torpan meg a döntő pillanatban. A másik, hogy itthon maradnak, nyíltan vállalják zsidó származásukat, s adott esetben a zsidóknál is zsidóbbak lesznek. A harmadik lehetőség pedig, hogy a történelmi tapasztalatból mit sem okulva, zsidó mivoltukat feladva próbálnak beleolvadni a többségi keresztény társadalomba.

Szüleim végül ez utóbbi utat választották. Eltitkolták a származásukat, úgy okoskodva, hogy jobb, ha a gyerekeik nem is tudnak róla. Van, ahol beválik ez a stratégia, van, ahol nem. A bátyám például becsukta a szemét: – Mi, zsidók? Ugyan már! Ősi örmény keresztény család vagyunk Erdélyből – erősködött. Hasztalan győzködtem, az érveim mind leperegtek róla. Ezzel szemben én addig feszegettem a szekrényajtót, amíg a csontvázak sorra ki nem hullottak. De most legalább tudom, ki vagyok, hová tartozom.

Mindazonáltal ott bujkált bennem a kisördög. Mire alapozom, hogy anyu igazat mondott? Hátha mégis Dóri nagypapa volt az édesapja, nem pedig a sváb gazda. Márpedig akkor én mégiscsak háromnegyed részben vagyok zsidó, nem pedig félig. A bizonyosság mámora egyik pillanatról a másikra tovaillant.

 

Hatósági bizonyítvány

Anyu 1996-ban, egy nappal a születésnapja előtt halt meg. Addigra már igencsak leépült, látomások gyötörték, egyszer például látni vélte, hogy kanárimadara lángolva köröz a szobában. A kerületi tanácsnál kiadták a halotti bizonyítványát, s ahogy kinyitottam, kiderült a turpissága: nem 1910-ben született, amivel a fiait etette, hanem 1905-ben, ugyanabban az évben, mint apu. Ezek szerint nem 86, hanem 91 éves korában hunyt el. Hogy a csudába nem tűnt ez fel nekem eddig, hüledeztem. Aztán eszembe jutott, hogy amikor bejelentettem nősülési szándékomat, anyu rákérdezett:

– És mondd, kisfiam, hány éves a menyasszonyod?

– Két évvel fiatalabb nálam.

– Csak kettővel? Öt év az ideális korkülönbség.

Szóval itt van a kutya elásva! Szégyellte, hogy egyidős apuval, sőt néhány nappal még öregebb is.

Réka lányomat ekkoriban kezdte érdekelni a családi história, főleg imádott nagyanyja múltjára volt kíváncsi. És akárcsak én, ő is tele volt gyanakvással, érezte, hogy itt valami nincs rendjén.

– Biztos, hogy nagyi sváb lány volt, Dóri nagypapa meg zsidó?

Eszembe jutott, hogy anyu egyszer elárulta, hol született.

– Menj be a Rókus kórházba – javasoltam Rékának, – hátha megvan nekik nagyi születési anyakönyvi kivonata. Kérj egy másolatot.

Nem kellett kétszer mondanom. A Rókusban közölték vele, hogy forduljon a VIII. kerületi Anyakönyvi Hivatalhoz. Néhány nap múlva kézhez kapta a másolatot.

Ahogy átfutottam a Hatósági Bizonyítványt, tátva maradt a szám: az állt benne, hogy anyu Kohn Ilona néven született. Apja neve Kohn Izidor, 25 éves, izraelita, anyja neve Králl Mária, 22 éves, római katolikus, újszülött gyermeke szintén római katolikus. Továbbá: „A szülők házasságot kötöttek 1906. július 29.-én Szeged I. A gyermek családi neve 74229/1936-III-BM.sz.alatt Kőhegyire változott.”

Először az szúrt szemet, hogy anyu eredeti neve Kohn Ilona volt. Szóval ezért hiányzik az iskolai tablójáról a vezetékneve. Mivel nem akart ilyen tipikus zsidó vezetéknévvel lebukni, lekaparta a Kohnt. Másrészt nagypapa sosem volt Kőhegyi, mint ahogy Imre se – mindkét név anyu agyából pattant ki. Ekkor ugrott be, honnan jött a Dóri nagypapa megszólítás: Izidor – Dóri! Ugyancsak az újdonság erejével hatott rám, hogy anyu már gőgicsélt, amikor a szülei összeházasodtak, mint ahogy az is, hogy 1936-ban magyarosított Kőhegyire; az, hogy milyen megfontolásból döntött így, nemigen szorul magyarázatra.

Én naiv, egészen mostanáig azt hittem, hogy anyu a szembesítések alkalmából az összes titkát megosztotta velem. Vajon milyen füllentésekről és elhallgatásokról fog még lehullani a lepel?

 

Egy zsidó rokon

Réka azonban nem állt le a családkutatással. Eszébe jutott Klári néni férje, Johann Blumgrund, alias Blumgrund János. Mi lehet tudni róla? Él-e még? Utánanézett az interneten, és kiderítette, hogy a bécsi Horthy Miklós Társaság elnökeként 2004 júliusában koszorúzással egybekötött megemlékezésen fog beszédet tartani a Dohány utcai zsinagóga előtt. Réka meghallgatta a hálás túlélő szónoklatát, majd odalépett hozzá, bemutatkozott, s közölte, hogy az ő nagypapája és Klári néni testvérek voltak. Megkérdezte, tudnának-e pár szót váltani, János azonban elhessegette, és már ment is tovább.

Lányomat azonban nem lehetett egykönnyen lerázni, a bécsi telefonkönyvben kikereste János lakcímét. Írt neki, jelezve, hogy hosszas vívódás után szánta rá magát a levélírásra. Miután felidézte a rokoni kapcsolataikat, beszámolt róla, hogy nagyanyja és András nagybátyja életük végéig tagadták a zsidó gyökereiket, őt viszont nagyon érdekli a család származása. Levelében a következő kérdéseket tette föl Jánosnak:

• „Hogyan sikerült nagyszüleimnek megmenekülni a zsidóüldöztetés alól?
• Ön és kedves családja mikor és hogyan hagyták el Magyarországot?
• Voltak-e Bécsben ismerőseik, akik segíthettek Önöknek az emigráció során és azt követően?
• Voltak-e a családomban háborús áldozatok?
• Honnan származik a Markovits-család?
• Lehetnek-e még fellelhető rokonaink? Például az Ön fia? És ha igen, hol keressem őket?”

Majd ezzel zárta levelét: „Bármilyen – akár jó, akár rossz – családi információ végtelen örömet jelentene számomra és ebben egyedül Önre számíthatok. Megértését és segítségét előre is hálásan köszönöm.”

Levelére sosem érkezett válasz.

Ekkor már bennem is felvetődött: voltaképpen miért bánik velünk ilyen ridegen ez a rokon? Tény, hogy nincs közöttünk vérségi kötelék, de mégis. Utánanéztem, mit lehet tudni róla.

Nos a rendszerváltás előtt János közismert figura lehetett ellenzéki körökben, tudniillik az állambiztonság információs jelentéseiben többször is felbukkan a neve számos „másként gondolkodó” társaságában. Felfedeztem, hogy a frankfurti székhelyű IGFM (Internationale Gesellschaft für Menschenrechte) magyar tagozatának titkáraként 1989 márciusában interjút adott a Szabad Európa Rádiónak. A tagozat több célt tűzött maga elé: küzdeni fognak azért, hogy minden magyar polgár számára alanyi jogon járjon világútlevél, helyezzék szabadlábra a sorkatonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó bebörtönzötteket, a jövőben ne sérüljenek a határon túli magyar kisebbségek emberi jogai, valamint állítsák le a romániai falurombolást. Föltehetőleg ezek miatt került János az állambiztonsági szervek látókörébe. Ám ezen túlmenően többen tanúsították, hogy „Blumgrund János bácsi, egykori 56-os menekült” bécsi otthona mindig nyitva állt az ellenzéki magyarok előtt.

A rendszerváltást követően ő lett a bécsi székhelyű Horthy Miklós Társaság alapító elnöke. A kormányzó iránti tisztelete jeléül Horthy 1993. szeptember 4-i újratemetésén koszorút helyezett a családi sírboltra ezzel a felirattal: „Egy hálás magyar zsidó a sok közül.”

Míg egyesek szerint a koszorúval a zsidóság nevében mondott köszönetet Horthynak, mások úgy vélték, hogy ez csupán egy hálás túlélő magánakciója volt. Sőt volt, aki János zsidó mivoltát is kétségbe vonta. Nem sokkal az újratemetés után egy hozzá intézett nyílt levélben Gadó György a következőket írta: „Milyen jogon nevezte Ön magát ,,magyar zsidó”-nak? Csak nem a kikeresztelkedése és pápa áldása jogán? Zsidónak az nevezze magát, Uram, aki hű a zsidósághoz. Ön nem az.”

János nem hagyta annyiban a dolgot, és válaszolt a levélre: „1940 szeptemberében Pozsonyban mint 13 éves lettem Bar-micvo (nem tudom, hogy ön tudja-e, hogy ez mit jelent: ekkor lesz a zsidó ifjú vallásjogilag nagykorú). A zsinagógai ünnep után otthon együtt volt az egész család, barátok, jó ismerősök, amikor berontott 3 Hlinka-gárdista, és elvitte a rádiónkat. Mert attól a naptól kezdve az önálló szlovák államban zsidónak nem lehetett rádiója. Ez csak egy volt a sok egyéb korlátozás között. S amikor mi néhány hónappal később át tudtunk kerülni az Ön által fasisztának nevezett Magyarországra, új embernek érezhettük magunkat.”

Gadó leveléből az is kiderült, hogy János időközben katolizált, s nem kisebb személy keresztelte meg, mint II. János Pál pápa. Ekkortájt változtatta meg a nevét is: Blumgrund Jánosból Almási Szabó János lett, s miután beválasztották a vitézi rendbe, immár Vitéz Almási Szabó Jánosként mutatkozhatott be.

Valamikor a 2010-es évek elején én is írtam neki egy, a lányoméhoz hasonló tartalmú levelet, de mivel nem ismertem a lakcímét, a Horthy Miklós Társaság magyarországi tagozatának küldtem el azt azzal a kéréssel, hogy továbbítsák Jánosnak. Választ nem kaptam.

Folytatása következik

1.rész

2.rész

3.rész

4.rész