Tettestársak vagy áldozatok?

Náci-kollaborációval vádolt zsidók elleni perek Izraelben

 

„Meggyőződésem, hogy a németek önmagukban nem lettek volna képesek végrehajtani a megsemmisítést…” – mondta Barenblat egykori beḑzini milícia parancsnok perében egy tanú annak kapcsán, hogy a zsidó tisztségviselők számos megsemmisítéssel összefüggő feladatot a németek helyett végeztek el.

Dán Porat izraeli történész Keserű számvetés címmel megírt, a nácikkal együttműködő zsidók felelősségre vonásával foglalkozó munkája sok megdöbbentő mondatot tartalmaz, de számomra ez tűnt a legsúlyosabbnak. Hasonló mondatokat évtizedek óta olvashatunk, többek között a magyar vészkorszak történései kapcsán is, de ezekben a történetekben szinte mindig a magyar közigazgatás, a csendőrség, az antiszemitizmussal fertőzött embercsoportok nácikkal való együttműködése válik hangsúlyossá. A zsidók esetleges kollaborációs szerepéről kevés szó esett eddig, sem nálunk, sem a deportálások által érintett országokban, társadalmakban. Bár a táborokban működő, foglyokból toborzott kápók, barakkfelügyelők kegyetlenségei részei a holokauszt elbeszéléseknek, de az idő mintha némileg tompítaná az emlékezetben azt a szörnyű tényt, hogy az európai vészkorszakban meglehetősen jelentős számú zsidó közvetve vagy közvetlenül részt vett a náci gépezet működtetésében, a deportálandók listáit összeállító Zsidó Tanácsok vezetőitől, tagjaitól, a gettók rendjét biztosító zsidó rendőrökön át a kápókig és a barakkfelügyelőkig.

Porat rendőrnyomozati aktákat és bírósági jegyzőkönyveket tanulmányozott át több tucat olyan perrel kapcsolatban, amelyek során zsidó túlélőket vádoltak meg azzal, hogy a megszállás és a deportálások során, illetve a koncentrációs tábori fogva tartás alatt

együttműködtek a nácikkal.

A könyv ezekből a jogi eljárásokból emel ki tipikus eseteket. Miután ezek az eljárások közvetlenül a táborok felszabadításakor indultak, és egészen a hetvenes évek első feléig zajlottak, a történész jól be tudja mutatni azt, hogy a törvénykezésben, a bírósági gyakorlatban és mindenekelőtt az izraeli közvéleményben milyen jelentős változások mentek végbe a kollaboráció morális megítélésében.

A felelősségre vonás valójában nem Izraelben kezdődött, hanem a koncentrációs táborok felszabadítását követő időszakban, azokban a táborokban, amelyeket az angol és amerikai megszálló hatóságok hoztak létre olyan volt foglyok a számára, akik nem akartak visszatérni azokba az országokba, ahonnan deportálták őket. Számos közösségben ismertek fel az egykori foglyok olyan zsidókat, akik zsidó rendőrként működtek a gettókban, akik tisztségviselők voltak a zsidó tanácsokban és a németek által megbízott kápókként a munkatáborokban. Az anarchia, a sokszor véres önbíráskodás megfékezése érdekében a volt foglyok olyan testületeket, úgynevezett becsületbíróságokat hoztak létre, amelyek – ugyan minden törvényi háttér nélkül – megpróbálták tisztázni a felismert kollaboránsok szerepét, elsősorban azt, hogy milyen súlyú cselekedeteket, kegyetlenségeket követtek el. Ezek a „társadalmasított” ítélőszékek az együttműködőkkel szemben nem hozhattak büntetőjogi szankciókat, pusztán arra érezték feljogosítva magukat, hogy kimondják a közösség ítéletét, megbélyegezzék, kiközösítsék azokat, akik közvetetten vagy közvetlenül segítettek a náciknak a zsidók deportálásában, embertelen körülmények közötti kényszermunkára kényszerítésében.

Hasonlóan rendezetlen volt jogi értelemben a Palesztin Mandátum idején, az Erec Izrael földjén letelepedő zsidók között felismert kollaboránsok számonkérése. Porat szembesíti az olvasót azzal a társadalomlélektani helyzettel, amely az államalapítás időszakának társadalmában az európai holokausztot övezte. A zsidó közvélemény, különösen azok, akik jóval a háború előtt jutottak ki Palesztinába, akik ott nőttek fel, magukévá tették a majdan megszületendő állam ethoszát, az erőt, a bátorságot, a függetlenségre törekvést, az alávetettség minden formájának elutasítását. Ennek az értékrendnek a jegyében értetlenül álltak szemben azzal a ténnyel, hogy a zsidók tétlenül, szinte semmi ellenállást nem tanúsítva szemlélték megsemmisítésüket, de különösen megvetették a nácikkal való kollaboráció minden formáját.

Alapvetően ez utóbbi szemlélet társadalmi nyilvánosságban való megfogalmazódása vezetett oda, hogy a Knesszet 1950-ben meghozta

a nácik és a velük együttműködő zsidók megbüntetésére vonatkozó törvényt.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a két bűnelkövető csoport közé majdnem egyenlőségjelet tett ez a törvény. A Knesszetben folytatott viták felidézése arra utal, hogy csak nagyon kevesen akadtak, akik az akkori izraeli közfelfogással szemben differenciáltabb törvényi megközelítést tartottak volna szükségesnek. A törvényhozók többsége, továbbá az izraeli közvélemény döntő része úgy vélte, hogy a Zsidó Tanácsok a lakosság megnyugtatásával félrevezették a megsemmisítésre ítélt tömegeket, holott a vezetők jelentős része tudta a végkifejletet. Hasonlóan ítélték meg a gettók szervezett rendjére felügyelő rendőrök szerepét, akik megkönnyítették a németek dolgát. A táborok kápóinak kegyetlenségére végképp nem lehetett magyarázatot találni. Az elfogadott törvény csak akkor tette lehetővé a bíróságok számára, hogy enyhébb büntetéseket szabjanak ki, ha bebizonyosodott, hogy a vádlottak azért vállalták egy-egy tett végrehajtását, amikor saját életüket fenyegette a parancs megtagadása, vagy ha egy-egy súlyosabb cselekménnyel számos zsidó megölését lehetett elkerülni. Jellegzetesen ilyen per volt a Porat által említett Kasztner-per, ahol a budapesti Mentőtanács elnöke, Kasztner Rezső (Rudolf) azért került bíróság elé, mert közel 1700 zsidó megmentése érdekében együttműködött Eichmannal és különítményével.

A bíróságok az ügyészi vádakhoz képest – néhány kivételtől eltekintve – mégis enyhe ítéleteket hoztak, s az esetek nagy részében felmentették a vádlottakat. Óhatatlanul felmerül a kérdés: miért? A peranyagokból egyértelműen kiderült, hogy mind a vád, mind a védelem által felsorokoztatott tanuk gyakran egymásnak ellentmondó vallomásokat tettek. Több perben a tanúvallomásokban a bosszúállás szándékát érezték a bírák, más esetekben a kiélezett helyzetben lévő egykori foglyok nem tudták tárgyilagosan felidézni a történéseket. Szinte egyetlen perben sem lehetett hitelt érdemlően bizonyítani a törvény legsúlyosabb büntetést rendelő tényét: az emberiesség elleni cselekedetet. Pedig a tanúk számos olyan esetet idéztek fel, amelyeknek olvasása is felkavaró. Elég utalni arra a kápóra, aki az Appelplatzon való sorakozó előtt két órával, feltartott téglával a kezükben, a jéghideg tócsákban térdeltette a fogolytársait. A kidőlő nőket ütlegeléssel „serkentette” a folytatásra. (Hosszan sorolhatóak ilyen és ehhez hasonló kegyetlenségek.)

Porat, de az olvasó is magyarázatot keres arra, hogy ki miért vállalta a maga szerepét. A Zsidó Tanácsok vezetői, tagjai azt remélhették, hogy megmenthetik a saját és esetleg családjuk életét. A zsidó rendőrök átmenetileg a jobb életfeltételekért, a nagyobb fejadagért, s szintén deportálásuk esetleges elkerüléséért felügyelték halálra szánt társaikat. Sokkal összetettebb a kápók lehetséges motivációja. Voltak kápók, akik sokszor csak színlelték a kegyetlenséget, azért, hogy megfeleljenek az SS őrök elvárásainak. De voltak olyanok, nem kevesen, akik állati kegyetlenséget, brutalitást tanúsítottak. A történész a kegyetlenséggel megvádolt kápók esetében talált olyan személyt, aki 1941-ben került Birkenauba, ahol akkor jószerivel még barakkok sem voltak, hónapokig nem jutottak mosdásra lehetőséget adó vízhez. Ezeket az első foglyokat német prostituált kápók őrizték, akik részéről elképzelhetetlen kegyetlenséget tapasztaltak. A körülmények embertelenítő hatása is hozzájárulhatott az általuk tanúsított későbbi brutalitáshoz. Mások esetében, ki tudja milyen elfojtott sérelmek váltották ki a kegyetlen magatartást. Porat a lehetséges motívumok között említi, hogy sokak azután vállalkoztak ezekre a táborbeli feladatokra, miután látták, hogy családjuk, közösségük tagjai miként pusztultak el a gázkamrákban, a krematóriumokban.

Az ötvenes évek második felétől kezdve lassan csillapodott az izraeli közvélemény bosszút, megtorlást követelő attitűdje, s lassan kezdte felismerni a társadalom, s az ehhez alkalmazkodó joggyakorlat a zsidó tisztségviselők differenciáltabb megítélésének szükségességét. A perek során már egyetlen esetben sem vádoltak zsidó funkcionáriusokat emberiesség elleni vagy háborús bűncselekményekkel. Ebben Porat szerint jelentős szerepe volt Haim Cohn izraeli főügyésznek, a korábbi radikális törvény egyik fő megalkotójának, aki más fontos zsidó személyiségekkel együtt kinyilvánította, hogy ha valaki a zsidók megmentése érdekében együttműködött a nácikkal, akkor nem szabad büntető eljárás alá vonni, még akkor sem, ha más helyzetben jogos lenne a büntetés. Cohn fogalmazta meg talán elsőként azt a gondolatot, hogy,

aki nem élte át a holokausztot, nem járta meg a nácik poklait, annak nincs igazán joga az együttműködők tetteit megítélni.

Ez a szemlélet juttatta el az izraeli társadalmat annak felismerésére, hogy a holokausztot végigszenvedett zsidók mindegyike valójában áldozat. Porat fontos mérföldkőnek tekinti ebből a szempontból az 1961-ben Jeruzsálemben lefolytatott Eichmann-pert, mivel ez az eljárás végképp nyilvánvalóvá tette, hogy a nácikkal együttműködő zsidók halálos fenyegetettségben, életük, sőt sokszor jelentős számú közösség, védelme érdekében cselekedtek. A per főügyésze, Gideon Hausner kijelentette, hogy „nem foglalkozunk olyan zsidókkal, akik parancsot teljesítettek.” Ez gyakorlatilag minden kollaboráns esetleges bűnének megbocsájtását jelentette. Valójában minden bűnöst felmentett ez az ügyészi megközelítés.

Porat kifejti azt, hogy az izraeli társadalom az egyik szélsőséges jogi megítélésből, a minden kollaboráns bűnös felfogásból a hetvenes évek elejére egy másik szélsőséghez, a mindenki áldozat, azaz bűntelen elvéhez jutott el. Történészként, társadalomtudósként egyik szélsőséges álláspontot sem látja helyénvalónak. Ez a két szélsőséges megítélés ugyanis nem segít tisztázni a holokausztban lejátszódó történések sajátos erkölcsi problémáit.

Könyvében utal arra, hogy a holokausztban kollaboránsként résztvevők büntetőbíróságok előtti megítélésénél hasznosabb lett volna a nyugat-európai hontalan táborokban spontán módon kialakult becsületbíróságok elé vinni az elkövetők tetteinek megítélését. Ez minden bizonnyal jobban segítette volna a holokauszt társadalmi feldolgozását, a szükséges erkölcsi konzekvenciák levonását.

A könyv epilógusából kiderül, hogy mára a perek, s ezzel együtt a kollaboránsok erkölcsi és büntetőjogi megítélése a társadalmi emlékezetben a feledés homályába merült. Az egyik főbíró, Sulamit Valenstein már nem is igazán emlékezett arra, hogy valaha folytak Izraelben kápó perek. A felejtést jól példázza, hogy Haim Cohn önéletrajzában nem is tesz említést arról, hogy az 1950-ben hozott törvény nemcsak a náci bűnösök, hanem az esetleges zsidó tettestársak megbüntetését is célul tűzte ki.

 

Dán Porat: Keserű számvetés – a náci kollaborációval vádolt holokauszt túlélők ellen indított izraeli perek (Fordította: Jakab Attila, Európa Könyvkiadó, Budapest 2020, 352 oldal)