“Szüleimnek én adtam új nevüket”

Másfél évig dolgoztam az Új Keletben, onnantól kezdve több évtizeden keresztül minden pénteken jelentkeztem egy-egy cikkel. Még recepteket is írtam, Málká volt a főszereplőjük.

Két könyvet adtam ki ezekből, de lenne anyagom további 4-5-re. Előszavát Popper Péter írta, a másikét Dán Ofry. Ennek ellenére nevem rendszeresen kimarad az olyan összeállításokból, amelyek az újság történetéről szólnak. Sebaj, legyintek öregesen, van történelem, és van történelem. Rájöttem még valamire: az újság körül olyan sokan bábáskodtak, külsősök, belsősök, sokan érezhetik úgy – talán joggal -, hogy velük kezdődött és végződött az izraeli magyar újságírás története. Legyen.

1971-től 1973-ig, amíg a szerkesztőség tagja voltam, sok kiváló emberrel találkoztam. Néhány nevet felsorolok a teljesség igénye nélkül, ahogy eszembe jutnak. Megismertem és jókat beszélgettem Kaczér Illéssel, az izraeli magyar újságírás dojenjével. Barzilay István megtisztelt azzal, hogy oda adta nekem készülő regénye egy fejezetét. Kiváncsi volt a véleményemre. Így utólag nem gondolom, hogy elmarasztaló lett volna… Arad Gideon, Fusch Ávrám, Drory David, Pataki László, Gréda József, Barkai Zeev és Székely István nevei jutnak eszembe.

Benedek Palival és Dan Ofryval voltam igazán jóban. Mindkettőjüknél vendégeskedtem, sokat segítettek, hogy otthonosan érezzem magam Izraelben. Pali, ha egy rabbi, vagy egy vallási elöljáró jött a szerkesztőségbe, fejet hajtott az illusztris vendég előtt és arra kérte, áldja meg. Eszembe jut egy későbbi történet, de nem vagyok biztos benne, hogy minden úgy volt, ahogy emlékszem. Kocsis Zoltán zongoraművészről van szó, de ha tévedek, ne dobáljanak meg kővel. Popper Péter vendége volt, aki viszont nagyon jó barátságban állt Benedek Pállal. Én vittem őket Palihoz. Szendvicsek után kompót következett. Házi. Kocsis nem kért. Pali felesége kicsit erőszakosan, Kocsis felett állva, kiskanállal próbálta beletukmálni. Azt hiszem, sikertelenül.

Már első naptól Peer Gideon néven írtam az újságba. Az volt a harmadik nevem. Précz Géza néven születtem, majd amikor megnősültem Perényi Géza lett belőlem. Miért? Újdonsült feleségem viccesnek találta, ha Précznéként kellene bemutatkoznia. Én semmi humorosat nem láttam ebben, anyám Préczné volt, azon a néven nőttem fel. Sőt, büszke voltam rá, szerettem a nevemet. Négy mássalhangzó között egy árva magánhangzó! A névnek semmi jelentése, se eredete nincs. Viszont arisztokratikus csengését kiemelte a szó végződése, a cz. Nemesi cím nem járt vele, kutyabőrünk sem volt, hogy is lett volna…
Belementem a névváltoztatásba, az ara kérése általában parancsként is felfogható. Apámnak egyik bátyja költő volt, Perényi álnéven írta verseit. Az lett a nevem.

Nem sokáig. Miután alijjáztunk, minél hamarabb, gyorsan-gyorsan izraeliekké szerettünk volna válni. A Perényi Géza név nem volt erre alkalmas. Beláttuk, hogy a bennszülöttek nem tudják kiejteni, beletörik majd a foguk. Zichron Yakovban ültünk nagynéném teraszán, vendégek is voltak, magyar falubeliek jöttek Kelet Európából jötteket nézni. Szóba került a nevünk. Ízlelgették a Perényit azzal a céllal, hogy valami normálisat faragjanak belőle. Felvetődött a Peer.

Tetszett. Rövid is, velős is, mutatós is. A Gideont már csak ráadásul kaptuk. Persze, ha tudtam volna a jelentését, az istennek sem fogadom el. Előkelőt, luxust jelent. Mindennek éreztem magam, előkelőnek nem, de még előkelő idegennek sem. A név megmaradt. Peer lett a később érkező húgom a fiaival együtt, a lányaim természetesen, és a szüleim is, akik utánunk jöttek Izraelbe. Elmondhatom – nem kis büszkeséggel -, hogy szüleimnek én adtam új nevüket.

Nem sokkal később behívtak katonának. Már közeledtem a 30-hoz, de a hazának szüksége volt az én fegyveres jelenlétemre is. Mint katonaviselt, javakorú, családos férfi öt heti kiképzésben részesültem. Társaim mind új olék voltak, több tucat országból, eredeti, kimondhatatlan nevekkel. Amikor a szakaszvezető plusz munkára keresett bevethető harcost, a névsorban mindig az én nevemnél akadt meg. Azt tudta kimondani…