Szentgál, 1944 – Egy néprajzkutató fotói a zsidók deportálásáról

A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum fotótárában található, 1944. június 13-án Szentgálon készült megrendítő fényképfelvételek a múzeum gyűjteményének egyetemes történeti jelentőségű darabjai közé tartoznak. A fotókról kevés közvetlen adatunk van, a képek készítője, Vajkai Aurél néprajzkutató csak azzal a szűkszavú meghatározással látta el őket, hogy a szentgáli zsidók deportálását ábrázolják.

A holokauszt Veszprém környéki eseményeiről kevés képi forrást ismerünk. Felmerülhet a kérdés: miért éppen Szentgál az a település, ahonnan fotók maradtak fenn a zsidó családok gettóba szállításáról? Erre röviden az a válasz adható, hogy Vajkai Aurél éppen ebben, a Veszprémtől nyugatra fekvő községben végzett hosszú távú néprajzi kutatást, és ott tartózkodott azon a napon is, amikor összegyűjtötték és elhurcolták a falu zsidóságát. Vajkai szenvedélyes fotós volt, akinek alapvető munkaeszköze volt a fényképezőgép, és a szentgáli kutatás ideje alatt készült mintegy ezerhatszáz kép[1] között négy felvételen megörökítette azt is, amint a deportált főként idősek, nők és gyerekek bútoraikkal, összekötött holmijukkal elindulnak a veszprémi gettóba. Azzal pedig, hogy a kutatás képanyagával együtt ezeket a fotókat is beleltározta a Bakonyi Múzeum (ma Laczkó Dezső Múzeum) gyűjteményébe, amelynek 1949-től munkatársa, később igazgatója is volt, biztosította fennmaradásukat és hozzáférhetőségüket.

Az eredetileg orvos végzettségű Vajkai Aurél (1903–1987) – akinek a nevéhez a néprajztudományban többek között a népi gyógyászat kutatásának megalapozása fűződik, de az anyagi kultúra csaknem minden területével foglalkozott –, 1942 és 1944 között a Magyarságtudományi Intézet megbízásából végzett gyűjtőmunkát a tudomány érdeklődésére egykori kiváltságos, kisnemesi településként számot tartó Szentgálon.[3] Vajkai az életmód szinte teljes egészére kiterjedő, monografikus kutatást végzett a faluban, amelynek egyik, általa megfogalmazott célja a kisnemesi életforma emlékeinek összegyűjtése, az elparasztosodás folyamatának vizsgálata, valamint a felbomló hagyományos életmód, a modernizáció jelenségeinek rögzítése volt.[4] Tette mindezt az 1941-ben több mint négyezer-ötszáz lakosú falu többségét alkotó református, részben katolikus, valamint néhány esetben evangélikus vallású parasztságát vizsgálva.[5] Eredményei két kötetben, a gyűjtés után jóval később jelentek meg: az első monográfia 1959-ben, a második kötet csak 1987-ben.[6]

Az 1941-ben ötvenegy fős kereskedő és iparos foglalkozású izraelita közösség életmódja nem képezte a kutatás tárgyát.[7] Feltételezhető azonban, hogy a Szentgálon töltött hosszú idő és a kutatás módszertana miatt Vajkai legalább közvetett ismereteket kellett, hogy szerezzen a gazdálkodó lakossággal mindennapos kapcsolatban álló zsidó családokról is. Az együttélés általa nem vizsgált jelenségeiről egy 2002-ben készült visszatekintő gyűjtés őrzött meg számos értékes adatot, amely az utolsó pillanatban rögzítette az idős szentgáliak emlékeit az egykor a faluban élő zsidó családokról.[8] A visszaemlékezésekből kirajzolódik a parasztság és a kereskedő – vegyeskereskedések, hentesüzlet, építőanyag-kereskedés tulajdonosai –, kisiparos – borbély, pék, bádogos, vendéglős – és rongyszedő családok kapcsolatának néhány jellemzője, az a kölcsönös egymásra utaltság, amely a legtöbb faluban a keresztény és zsidó lakosság együttélésének sajátja volt. Az izraelita családok egy része jellemzően több lábon állt, volt olyan jómódú család, amelyik kereskedést, hentesüzletet működtetett, állatokat tartott és tanyás gazda is volt. Más az üzlete mellett tejcsarnokot is üzemeltetett. A részben saját és mások gyerekkori emlékeit rögzítő pályamunka szerzőjének megállapítása alapján a zsidóság elhurcolása a falu kereskedelmi-gazdasági életének kialakult rendjét is ellehetetlenítette, hiszen ők voltak azok, akik az állatot, tejet, gabonát, fát felvásárolták a gazdálkodó lakosságtól, akik az általuk működtetett boltokban mindent be tudtak szerezni. Vajkai a gyűjtés során a falu életének ilyen vonatkozásaira nem tért ki. Néhány, a zsidó lakosságot érintő adata a későbbi, 1987-ben megjelent kötetben lelhető fel, a vallást és a társasági életet érintő fejezetekben. (Egy itt közölt történeti adalékból kiderül, hogy a 19. század közepén izraelita tagja is volt a falu minden bizonnyal módos és befolyásos rétegének, aki az 1857-ben alapított olvasó egylet alapítói, valamint a kaszinó tagjai között is szerepelt.[9]) A kutatás jelene, a második világháború súlyos eseményei csak elvétve szűrődnek be a monográfia meghatározott tematikai rendjébe, ahogy a zsidóság helyzetére is csupán egy-egy megfigyelés és rövid utalás vonatkozik. A társas munkák tárgyalásakor Vajkai megjegyzi, hogy elsősorban a jó ismerősök és az egymáshoz közel lakók dolgoztak együtt, így 1942–43-ban is együtt fosztott tollat a reformátusok, katolikusok között a szomszéd zsidó asszony is[10] – írja, utalva arra, hogy a zsidótörvények hatása a falusi mindennapok rendjében (ekkor még) nem érződött. Kitér arra, a falubeli idősek emlékezetében is megőrzött esetre, amikor egy református lány 1942-ben izraelita vallásra tért át, hogy egy helybeli zsidó férfival kössön házasságot. 1944-ben őt és kislányukat is elhurcolták – férjét korábban munkaszolgálatra vitték –, és többé nem tértek vissza.[11] Ez az egyetlen alkalom, hogy Vajkai munkájában szót ejt a deportálásról, máshol nem tesz említést a zsidó lakosság sorsáról. Jelenleg nem ismerünk tőle más dokumentumot, hátrahagyott feljegyzést sem, amelyben valamilyen módon reagálna a történtekre, vagy a képek készítésének pillanatára, esetleg előzményeire. Nem tudjuk tehát, hogy Vajkai a faluban esetlegesen terjedő előzetes információk alapján készült-e arra, hogy megörökítse a kitelepítést, vagy mintegy „véletlenül” készítette a fotókat a településen járva. Ahogy azt sem, hogy milyen körülmények között fotózott, hiszen a fényképeken látszik, hogy többnyire távolról, de jó minőségben készültek. Nem keltenek olyan benyomást, mintha kapkodásra, a fényképezőgép rejtegetésére lett volna szükség, amint azt a csendőrség jelenléte miatt feltételezhetnénk. Természetesen az is előfordulhatott, hogy további képeket is készített, amiket végül nem tartott meg.

Nem ismerjük a fotózás körülményeit, sem Vajkai mint szemtanú gondolatait. A fotókon szereplő áldozatokat ma már nem tudjuk beazonosítani. A 2002-ben készült gyűjtés azonban megőrizte a szentgáliak néhány emlékét a deportálásról, a fennmaradt gettónévsornak köszönhetően pedig név szerint ismerjük ez elhurcolt negyvenöt személyt, köztük hat gyermeket.[12] Elvitték a falu öt kereskedőjét és családjaikat, akik többségéhez egy-egy személyes történet is fűzi a visszaemlékezőket. Köztük volt feleségével együtt a hetvenegy éves Weiner Ferenc, akiről felidézték, hogy még a fogaton ülve is előre köszöntötte az ismerőseit, és indulásuk előtt a visszatérés reményében egérfogókat állított föl boltjában. Az iparos foglalkozásúak közül többek között Váradi pékre, Streit borbélyra és családjára emlékeztek a szentgáliak. A legidősebb elhurcoltak között volt a nyolcvanhét éves Stern Zsigmond mészáros és a nyolcvanhat éves Stern Adolf bádogos, kedvelt mesteremberek. Csillag Józsefet, módos tanyás birtokost, a falu legforgalmasabb hentesüzletének tulajdonosát a gettóból munkaszolgálatra vitték. Lánya – aki Budapesten tanult, de ott még nem volt bejelentve – egy ideig egy keresztény családnál rejtőzött biztonságban, de a deportálás előtt édesapja úgy döntött, maradjon együtt a család, így mindannyian elmentek. Figyelemre méltó, hogy a gettóba zártak névsorában szereplő tizenöt család és nyolc egyedülálló személy közül tizenhárom család és egy további személy csaknem hatvan év távlatából is előfordul a visszaemlékezésekben egy-egy emlékkel, történettel. Ez a tény nemcsak a zsidó és a keresztény lakosság közötti kapcsolatra utal, hanem arra is, hogy az áldozatok tragédiája az egykor velük együtt élők számára is feldolgozatlan trauma maradt.

Az elhurcoltak hat napot töltöttek Veszprémben, az egykori kaszárnyából bérlakásokká alakított, komakúti gettóként ismert (Komakút tér 1.) épületben, ahova a Veszprémi és az Enyingi járás településeinek zsidóságát, összesen négyszáznegyvenhét főt zsúfoltak össze. A gettó névjegyzéke itt negyvenegy szentgáli lakos nevét őrizte meg, közülük ketten munkaszolgálatra vonultak be. Négyen a veszprémi zsinagógából és a környezetében álló néhány épületből kialakított gettóba kerültek, ahova Veszprém város zsidóságát zárták.[13]

A megyeszékhely gettóit június 19-én ürítették ki. Lakóikat Auschwitzba szállították, ahol többségük életét vesztette. A szentgáliak hét visszatérőre emlékeztek. Közülük volt, aki az átélt borzalmak következményeibe halt bele. Ketten Ausztráliában telepedtek le, más Budapesten, és volt, aki hosszabb ideig a faluban maradt. Az áldozatok – közöttük értve a túlélőket is – és a történtek emlékét a fennmaradt képek és visszaemlékezések őrzik.

Jegyzetek

[1] Legalább ennyi fotó készült, ennyi negatívot őriz tőle a Laczkó Dezső Múzeum fotótára. Schleicher Vera: Vajkai Aurél, a fotográfus II. 122. In: S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkai Aurél születésének századik évfordulójára. Veszprém, 2003. 112–128.

[2] A fotónegatívok a múzeum gyűjteményében találhatók a V.9062–V.9065-ig terjedő leltári számokon.

[3] S. Lackovits Emőke: Vajkai Aurél a néprajztudós-muzeológus (1903. május 14. ­– 1987. november 27.). 5–6. In: Uő. (szerk.): Emlékkötet Vajkai Aurél születésének századik évfordulójára. Veszprém, 2003. 5–24.

[4] Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza. Budapest, 1959. 323.

[5] Kepecs József (szerk.): A zsidó népesség száma településenként (1840–1941). Budapest, 1993. 338.

[6] A második kötet: Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu folklórja. Budapest, 1987.

[7] Kepecs József (szerk.): A zsidó népesség száma településenként (1840–1941). Budapest, 1993. 338.

[8] Tamás Károlyné Kiss Tóth Vilma: 1944. június 13. Kézirat. Laczkó Dezső Múzeum Néprajzi Adattára 12885/2002.

[9] Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu folklórja. Budapest, 1987. 53–54.

[10] Uo. 59.

[11] Uo. 42.

[12] A fotók a falubeli szemtanú emlékeit megidéző hanganyaggal kiegészítve együtt szerepeltek a Laczkó Dezső Múzeum „Szellem a tárgyban…, a helyben…, a képben…” című állandó kiállításán 2006–2019-ig. Kurátor: Tóth G. Péter, témafelelős: Schleicher Vera., A Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára V.173.g. Veszprém város polgármesterének iratai. Gettónévsorok.

[13] Uo.