Szántó T. Gábor: Máramarosi napló

Amit itt keresünk, az már nincs, vagy megfoghatatlan. Akárha puszta kézzel sebes folyóba nyúlnánk, s a víz kifolyna ujjaink között. Mégis: belemárthatjuk kezünket.

Utazás előtt Erdélyt megjárt, vagy onnan elszármazott barátokkal, ismerősökkel konzultálunk, így áll össze bédekkerünk. Medvék és martalócok ellen konyhakést helyezek a hidegélelem mellé. Sicher was sicher, hiába röhög a család.

Zuhogó esőben érünk a szaploncai vidám temetőbe, s közben a zápor is csitul. Színes fejfák az egyes halottak szakmáit és személyét megidéző festett faragott képekkel. A zsidó temető komor, régi kövein nincs nevetnivaló se Szaploncán, se már Máramarosszigeten, ahol első utunk a temetőbe vezet. Három dolláros belépővel jutunk be, a gondnokot telefonon elérve, bár mint utóbb látjuk, a lakat nincs is bezárva.

Ismerős rabbinevek a sírokon, Chaim Cvié és Jehuda Jekutiélé. Utóbbi azonos nevű dédnagyapja a szatmári Jajlis unokatestvérének, aki szintén szigeti ruv volt, és tucatnyi gyerekével – nem fogadva el Jajlis ajánlatát, hogy hátrahagyva családját, meneküljön vele a Kasztner-vonaton – Auschwitzban pusztult.

Oly vastag itt a szentség, hogy késsel lehetne vágni, jut eszembe a jiddis közmondás.

Imatöredéket mormolok a rabbisírok fölé emelt ohelben, majd végigjárjuk a temetőt. Rabbisírok itt is, ott is, kohaniták tornya, ami őrtoronynak látszik, modernebb sírok magyar feliratokkal és hagyományos macevák a halottat megtisztelő, méltóságában megörökítő feliratokkal. A lelkes temetőgondnok kísér, románul magyaráz hosszasan, mintha érteném, s mintha újdonságot mutathatna, megmutatja azt is, hol és hogyan mosdatják meg a halottakat.

A főtéren lakunk a Hotel Coroana-ban, pár utcányira a város utolsó zsinagógájától. A soá előtt hat zsinagóga szolgált nyolcezer zsidót, és bizonyára számos stíbl, imaház. Nincs már ima péntek este, szombat reggel.

A. szandálja talpa leválik, egy magyar cipészhez adjuk be. Kérdezzük, mikor jöhetünk érte, átmennénk addig Elie Wiesel szülőházába, amelyben emlékmúzeumot rendeztek be a 2000-es években.

Maguk magyarok, és megnézik a Wieselt?

– kérdi provokatívan a mesterember, amire két válaszunk lehetne, s mi a pedagógiailag talán hasznosabbat választjuk: igennel felelünk.

Wiesel szülőházában archív fotók a falakon a máramarosszigeti zsidóságról, favágókról, földművesekről, cipőgyári dolgozókról, kereskedőkről, rabbikról és jesivabócherekről, dokumentumok, idézetek és képek a kárpátaljai és az erdélyi zsidók deportálásáról. Kétségtelenül néven nevezi a magyar felelősséget az állampolgárság nélküli magyar zsidók kamenyec-podolszki deportálása kapcsán is, amely közel ezer máramarosi zsidó életét oltotta ki a húszezer áldozat között. Jó esetben szégyelli a cipész a magyar felelősséget, haragszik Wieselre és a kiállításra, mely felrója e felelősséget, rossz esetben nettó antiszemita.

Wiesel, noha beszél magyarul, nem magyar zsidó. Sok erdélyi magyar zsidó traumája is, hogy az egykor várt impériumváltás, a bécsi döntések következtében visszaálló magyar fennhatóság nem a nyelvközösség örömét, nem a hazatérést, hanem épp ellenkezőjét: a kitaszítást, majd a pusztulást jelentette. Wiesel és mások haragja érthető, nem szólva arról, hogy az ő anyanyelve a jiddis, nem magyar zsidó a szó kulturális kötődést hordozó értelmében. Wiesel a Nobel békedíj átvételekor mondott beszédében is hangsúlyozta, hogy minden emberi jogi küzdelme, minden szolidaritása mellett más szenvedőkkel, elsődlegesen mégiscsak zsidó, azok utóda és kultúrájának folytatója, akikhez gyerekkorában tartozott, s akiket kiirtottak.

Amikor visszamegyünk a cipészhez a szandálért, nem fogad el pénzt. Nem tudjuk, vajon a magyar szolidaritás miatt, vagy azért, mert elszégyellte magát barátságtalanságáért. Talán mégis jobb lett volna zsidónak mondani magunkat, hogy kiderüljön, vajon akkor is ingyen dolgozott volna.

Az egykori helyi börtön a kommunizmus áldozatainak országutak mentén is hirdetett emlékmúzeuma. A kétemeletes épületet az utcán a Terror Házáéhoz hasonló fekete pengefal választja el szomszédságától, a tárlat maga konzervatívabb, tárgyszerűbb, kevésbé hatásvadász, de megrendítő. Odabent a cellák sokaságában gazdag információkkal ellátott tárlók, tablók, emléktárgyak, filmek, és a sokszázezer áldozat közül sok ezer fényképe, neve. A meggyilkoltaké, a bebörtönzötteké, a Duna-deltába száműzötteké, az eltűnteké, az ellenállóké. A sötétzárka eredeti állapotában, a földre rögzített bilincs mellett egy szál virág, éles fénycsóva vetül rá.

A városszéli skanzenben a környék egykori településeinek román parasztházai: sötét, kevés és kisablakú, fából ácsolt építmények. Egy hasonló parasztházat, földig érő, hó ellen védő tetővel idefelé jövet az út szélén is láttunk. A skanzenben két fehérre meszelt kőépület áll harmincegynéhány faház között a dombon: egy magyar parasztház és egy zsidó porta.

Mámorosan nézem

a Kárpátok hegyvidékét, a tombolóan zöld erdőket, az archaikus ukrán-román-magyar parasztvilágot, a sebes vizű Visót, Izát és Márát. Meg tudom érteni a nemzeti fájdalmat az elveszett területek, az elveszett nagyság miatt. A fájdalmat a megalázott, elkergetett, beolvasztott, asszimilálódó magyar ajkú lakosság miatt, az elrománosított nevű városok miatt, melyekhez szótár kell, vagy hajdani térkép. Meg tudom érteni – nem annak dacára, hanem pontosan azért, mert kultúráját féltő zsidó vagyok. Kisebbségben, félelemben, felmorzsolódó kultúrával, azonosságtudattal, állandó mérlegelésre késztetve, és a többségtől tartva, bizalmatlanságot táplálva élni rossz.

Mindez azonban nem összevethető egy nép elpusztításával, mely után mindezen érzések hatványozottan jelentkeznek.

Ezeken a településeken a zsidók a lakosság negyedét, harmadát tették ki, kultúrát, életet teremtve. A szigeti holokauszt-emlékművön jiddisül áll a főfelirat, az egykori itteni zsidók legtöbbje által beszélt nyelven. Két kisebb táblán héber/angol és román szöveg.

Aknaszlatina a következő úticélunk, túl a Tiszán, túl az ukrán határon. A határőr tanácsára a híd román végénél hagyjuk a kocsit, gyalog lépdelünk át az itt sebes vízű folyó fölött, mely egykor favágók és tutajosok útja volt, köztük azoké, akiket belekevertek a hamis vádakon alapuló, tiszaeszlári vérvád-perbe. Szlatináig gyalog caplatunk fel. Sokat hallottam jesivájáról, ahogy megannyi más környékbeli településről hajdani mesteremtől, reb Mojse Moskovitstól, emléke legyen áldott. Festői környezet, körben a Kárpátok zöldje, ma kihalt falu, emléktáblával az elhurcolt zsidóknak, néhány nyitva tartó bolttal, ahol bagóért veszünk egy kiló konfetkit – jellegzetes, minőségi, kimért orosz csokoládét. Nem a zsinagóga állt ott, ahol ma a héber feliratú emléktáblát látjuk, tudjuk meg a közértben, hanem a gettó fala. Nem látjuk a zsidó imaház nyomát, és sötétedésig rövid az időnk, hogy a temetőt megleljük.

Lepusztultság, akárcsak Szigeten, ahol csupán a főtér és a piac, s az Iza parti modern játszótér és a sétány az igazán élénk az új építésű hotel és étterem mellett. Az Iza-parti naplemente, a víz, a horgászó gyerekek látványa romantikus, bár felnőni, munkát találni, egy egész életet lehúzni nem lehet könnyű itt. A polgárság, a polgárosultság hiányát érzem. Hiányoznak a zsidók Szigetnek, Szlatinának, ha beismerik, ha nem.

Karácsonyfalván a homokkő sírokról

lemarta a betűket a szél, az eső és a hó. Moha fedi a kövek nagy részét. Földből kimeredő, riasztó emlékei csupán a mulandóságnak, de hogy mire emlékeztetnek, lassan nem tudja majd senki.

A Visó völgyében járunk egész nap: Karácsonyfalva után Petrova, Bisztra, Ruszkova, Felsővisó és Borsa az útirány. Bisztrán a zöldhatáron járnak át cigarettával, alkohollal a csempészek, ezért járőröznek a rendészek. Autóval meg sem közelíthető a határ, tudjuk meg a hegyoldalban, kertjében dolgozó, nyolcvan éves ukrán parasztasszonytól, aki velünk magyarul beszél, ahogy tud csehül, románul is. Férje vasárnap reggel a templomban, s az asszony, míg derűsen beszélget velünk és almával kínál, addig is gereblyézget.

A Visóban úszom Bisztránál egy szélesebb kanyarban, ahol a zúgó ár mellett a lapályosabb részen lassabb a folyás. Napközben Borsa fölött libegővel jutunk fel egy hegycsúcsra 1400 méter magasan, hogy legelő tehenekkel fotózkodjunk. Távolból érdeklődve, közelről bizalmatlanul szemléljük a jószágokat. Este, Felsővisónál ismét bemerészkedem a sebes vízű folyóba a völgyben, majd a városban éjszakázunk, ahol 1944 előtt a lakosság egynegyede volt zsidó, 2800 fő. Pálinkafőzők, házalók, majd fakitermelők lettek, végül az egész faipart magukénak tudhatták. 300 fős jesivát, lányiskolát, héber nyomdát működtettek, negyedévi folyóiratot adtak ki a huszadik század húszas éveiben. A kamenyec-podolszki deportálás elől megmenekültek, mert rabbijuk, Baruch Halter – az I. világháború idején megsemmisült nyilvántartásokra hivatkozva – mindenkinek megfelelő születési bizonyítványt állított ki, igazolva magyar állampolgárságukat. Ez sem tudta megakadályozni, hogy 1944-ben halálba küldjék őket.*

Tokajhegyalján, s általában Észak-Kelet-Magyarországon megszokhattuk, hogy a temető helyszínének kiválasztására rendkívüli gondot fordítottak a 19. századi zsidók. A vallási szempontokon túl kifinomult esztétikai igényességet is mutat a bész ajlem környezete, mely általában a környező táj legszebb doboldalaira esik. Felsővisóban lélegzetelállító a város fölötti domb csúcsához közel fekvő, hatalmas kiterjedésű temető a Vasér völgyében, melyben három-négyszáz sírkövet látni a távolból a magas kőfalak mögött. Jó másfél kilométer a jelenlegi városközponttól a sírkert, erődítményszerű, kétméteres betonelemekből álló kerítéssel körülvéve. Erős lovak húzhatták a szekereket, melyen halottaikat szállították fel az erdei úton a helyiek. Amerikai alapítvány hozta rendbe a temetőt, mely méltó emléket állít az egykori közösségnek.

Jódra (Ieud), szlalomozó hegyi úton jutunk, és a déli verőfényben szitkozódva keressük a temetőt, amit látszólag mindenki ismer, de ahány embert megkérdezünk, annyifelé irányítanak. Végül magas dombra caplatunk fel a falu felett, de a tágas fennsíkon nem látjuk nyomát. Visszafelé kutyagolunk, amikor valaki megkönyörül rajtunk, és átvezet oldalt, egy üres kaszálón, hogy a távolból mutasson egy másik dombtetőre, melyhez újabb kilométeres út vezet a földeken át. Szénát gereblyéző parasztok mutogatnak a távolból, hogy az ő házuk mellett jutunk fel a dombtetőre, ahol az előzőhöz hasonló magas kőfalak mögött bújik meg a temető. Jóval szerényebb méretű, mint a visói, kövei düledeznek, vagy már kidőltek, legtöbbjükről a véseteket a karácsonyfalvaihoz hasonlóan lemarta az idő és természet.

Aknasugatagra csak benézünk, nem vonz az iszapos sósvízi fürdő, inkább a csörgedező Mára hegyi patakjában merülök meg, amennyire lehet, hogy lemossam az út porát, és tovább haladjunk Nagybánya felé.

Amikor utunkra indultunk Máramarosba, nem volt körülhatárolt tervünk, hogy a helyi zsidóság emléknyomait kutassuk. Lassan be kéne látnunk, akarjuk, nem akarjuk, minden európai utunk végül erről szól. Nincs nyaralás temetők, sírkövek, emlékművek és emléktáblák nélkül.

Ez az örökségünk.

Csakhogy amit itt keresünk, az megfoghatatlan. Akárha puszta kézzel sebes folyóba nyúlnánk, s a víz kifolyna ujjaink között. Mégis: belemárthatjuk kezünket.

Indulunk hazafelé. Különös, hogy öt napos utunk során tucatnyi településen át mindössze egyetlen magyar rendszámú autóval találkoztunk. Valószínű, hogy a magyarországi turizmus, rokonlátogatás a nagyobb magyar centrumok felé irányul.

Még megnézzük Nagybányát, az egykor arany- és ezüstbányászatáról, illetve sóbányáiról híres központot, ahol a zsidók vegyipart teremtettek. Hálából a legnagyobb cég élén maradhatott tulajdonosa 1940 után is, amikor elvették tőle gyára tulajdonjogát. Egészen addig, amíg 1944-ben őt is deportálták és megölték.

A városi művészeti múzeumban az egykori művésztelep alkotóinak (nem a legjobb) művei. Ziffer Sándor néhány képén így is megakad a szemem. Elzarándokolunk a művésztelep épp rekonstrukció alatt álló egykori épülete és kertje felé. Nem lehetett, nem volt rossz korszak a 19-20. század fordulója, amikor ilyen megbecsülést élvezett az épp születőben lévő művészet.

A zsinagógában a hitközségi elnök és munkatársnője fogad. Az idős úr jiddisül és románul beszél, az asszony magyarul. Nem mondanak nevet, igaz, mi sem. Nem is kérdik, csak hogy zsidók vagyunk-e, s honnan jöttünk, mit csinálunk. Fotót se engednek készíteni magukról: „Ma mi vagyunk itt, holnap mások, nem a mi személyünk a fontos” – mondják. Annyit azért megtudunk, hogy az elnök csernovici születésű, transznisztriai deportálásból tért vissza, ahol lánytestvére veszett oda, munkatársnője magyarajkú, szebeni. Az elnök fia Amerikában, a Harvardon tanít, munkatársnője lánya Izraelben, fia itt, Nagybányán él. Tört németséggel, pár jiddis szóval beszélgetünk az elnökkel. Nyolcszáz túlélő maradt a vészkorszak után, a szebb időkben nyolcezer zsidó élt itt, 15%-ot nem haladta meg soha Nagybánya zsidó lakossága. Manapság csak szombat reggelente van közös imádkozás és ünnepeken.

A temetőt itt is magas, rendezett kőfal veszi körül. Morózus temetői gondnok enged be, figyelmeztetve, hogy egyedi sírköveket nem fotózhatunk. Városi temető, nyoma sincs a kisebb települések nyugalmának, esztétikai igényességének. Funkcionalitás érződik és eklektika. Különböző irányokba néznek a sírfeliratok, sok a vegyes: héber-magyar szöveg, de akad kő, amin olasz és latin felirat is díszeleg a nevek alatt.

A temető melletti két házon tekintélyes méretű izraeli zászló, az egyik teraszon még egy kisebb brit és amerikai lobogó. Míg Európában izraeliek és zsidók ellen tüntetnek a gázai konfliktus miatt, vagy azt ürügyként felhasználva, ide mintha el se jutna a békétlenségek híre. Vagy épp dacból, szolidaritásból tették ki e házakra a zsidó állam jelképét.

Se medvével, se martalócokkal nem találkoztunk, de amint hazaérünk, olvasom a neten, hogy a városba betévedő százkilós medvét lőttek a felvidéki Eperjesen.

 

* http://www.zsido.com/cikkek/Felsovisora_emlekeztunk/10/233