Szálasi „angyalai”

Tanulmányom központi alakjai nők. Különböző életkorúak, társadalmi helyzetűek, más és más életúttal a hátuk mögött, vidékiek és Budapestiek egyaránt. Vannak közöttük, akik „törvénytelenül”, leányanya gyermekeként látták meg a napvilágot, vannak, akik csonka családban nevelkedtek, és olyanok, akik teljesen átlagos családban nőttek fel. Iskolai végzettségüket tekintve is különbözőek. Van, aki egyetemet végzett, és van, akinek csak a három elemiig sikerült eljutnia.

Ezek a nők bántalmazottak és bántalmazók. Befolyásolhatóak és dominánsak. Áldozatok és ragadozók. Sokszor hátborzongató, némelykor megrendítő történeteiket Budapest Főváros Levéltárának népbírósági anyagaiból és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dokumentumaiból rekonstruáltam. Saját és az ellenük, olykor mellettük megszólaló tanúvallomásokból, kihallgatási jegyzőkönyvekből, környezettanulmányokból bontakozott ki életüknek azon szakasza, amelyben a Nyilaskeresztes Párt elkötelezett tagjai voltak. Egyesek szenvedélyből, szerelemből, egyfajta vallási buzgóságból, családi kapcsolataik révén, szüleik, rokonaik hatására, igazságkeresésből, mások hatalomvágyból, kapzsiságból, megint mások bosszúvágyból, frusztrációktól vezérelve találták meg helyüket Szálasi Ferenc pártjában. Voltak olyanok, akik a férjük vagy szerelmük közvetítésével kerültek kapcsolatba a Hungarista Mozgalommal, és voltak olyanok is, akik egy jobb élet, előrelépés reményében vállaltak szolgálatot a pártban, merő karriervágyból, mert bíztak abban, hogy

„A nyilasok nagy nőt csinálnak belőlük”.

Egy asszony a Szent István körút 2. szám alatti Nyilas pártház főkínzójának, Szmola Emánuelnek ( Szmola Manó) nemcsak felesége, hanem rossz szelleme is volt. Ő inspirálta férjét és két kiskorú fiát a legbrutálisabb cselekedetekre. Kiskorú fia, Szmola Emil mindössze 16 éves volt, amikor négy társával elhurcolta és megerőszakolta Steiner Dezsőné Utas Klárát. Szmoláék Újlipótváros peremén a Tisza utca 11-ben éltek. A házban sok zsidó lakott. Közvetlenül az utca sarkán működött Lőb István fűszerkereskedése, és Weininger Ferenc péksége. Szmola Manó itt dolgozott. A nyilas hatalomátvétel után a tanúk elmondásai szerint Szmola felesége állandó uszítására zaklatni kezdte munkaadóit, melynek következtében Weininger Ferenc öngyilkos lett. A nyilas házaspár fiai horog- és nyilaskereszttel firkálták össze a házak falait, és betörték a zsidók ablakait. Szmoláné terrorizálta a Tisza utca 11 lakóit.

Egy alkalommal felkiáltott szomszédasszonyának a gangra: „Mostan olyan időket élünk, hogy bármikor, bárkibe kést vághatok, úgy vigyázzanak!”

Találhatunk ezek között a nőszemélyek között diszkrét asszonyságot is, aki csak „oldalágon” besúgóként kapcsolódott a párthoz, gondosan vigyázott arra, hogy kezeihez ne tapadjon vér, házmesteri pozícióját erősítette meg feljelentésekkel némi ingóság, vagy egy tágasabb ingatlan reményében. Ilyen volt például az a Hegedűsné, akinek sógora és közeli barátai mind nyilas pártszolgálatosok voltak. Az asszony jó minőségű, finom ruhákkal kereskedett egészen 1945 őszéig, amikor feljelentették. Vevőinek ugyanis gyanússá váltak a különböző monogrammal ellátott drága holmik.

A Szent István körút 2. alatt működő pártház az egyik leghírhedtebb nyilas fellegvár volt, Újlipótváros és a Nemzetközi Gettó közvetlen közelében, pár száz méterre a Dunától. Jómódú polgárok laktak ezen a környéken. Mindez különösen inspirálta Szálasi híveit. A pártházban ifjúsági szoba is működött, ami gyakran vált a legvéresebb kínzások helyszínévé.

A nők elsősorban a konyhán dolgoztak, de voltak, akik az iroda és körzetvezetők jobb kezeként mint gépírónők tevékenykedtek, mindezek mellett kivették a részüket a foglyok motozásában is. Ezekre motozó illetve vetkőztető nőként emlékeztek vissza a tanúk a szembesítések során.

Brutalitásuk sokszor a férfi pártszolgálatosok kegyetlenségével vetekedett.

Itt említeném meg a vöröskeresztes ruhát viselő egészségügy alkalmazottat, Schell Évát, akinek neve ott szerepel a tanúvallomási jegyzőkönyvekben, és csak azért nem került népbíróság elé, mert az ostromkor életét vesztette.

Szálasi angyalai a népbírósági pereik során rendületlenül tagadták az ellenük felhozott vádakat. Időre volt szükség, amíg megtörtek. Sokszor egyáltalán nem vagy csak részben ismerték be bűnösségüket. Általában férjükre, udvarlójukra hivatkoztak, de volt közöttük olyan is, aki szexuális kényszerről számolt be.

Szmola Manóné például gúnyosan belenevetett Reich Sándorné tanú arcába, amikor az felidézte, hogyan zavarta el őt karján kisgyermekével az agresszív asszony a hentes előtt kígyózó sorból. Mindezt sűrű zsidózások közepette.

1946. július 5-én a népbíróság tíz nyilast ítélt el a Szent István krt. 2-ből. Nyolc férfit és két nőt: Pintér Józsefnét, lánykori nevén Nagy Rozáliát és Poór Máriát. Kilenc bűnöst kötél általi halálra ítéltek, közöttük találjuk egyetlen nőként, a IX. rendű vádlottat, Pintér Józsefnét.

A X. rendű vádlottat, Poór Máriát 10 év kényszermunkára ítélték, és szintén 10 évre eltiltották a joggyakorlattól.

Poór Mária 1941-ben harminchét évesen lépett be a pártba, ahol rövid idő alatt szép karriert futott be. Egészen a körzetvezetői tisztségig vitte, annak ellenére, hogy szellemi képességei elég csekélyek voltak, takarítónőként kereste kenyerét. Poór 1944 novemberében a foglyul ejtett zsidó nők testüregi motozásában is részt vett. Több túlélő szembesítéskor felismerte benne azt a nyilas karszalagos asszonyt, aki a Visegrádi utca 38. illetve a Szent István körút 2. pincéjében ilyen módon bántalmazta.

A népbíróság Poór tárgyalásánál tanúként kihallgatta Tisza Vilmost az V. kerületi nyilasház irodavezetőjét, aki személyesen ismerte a Poór Máriát. Az irodavezető elmondta, hogy az asszony részt vett a pártértekezleteken, és egyéb előadásokon. Az ott hallottakat aztán a körzetében lakó párttagoknak továbbadta, ezekkel folyamatos kapcsolatot tartott, tájékoztatta őket a szervezet aktuális eseményeiről. Közönséget szervezett a teadélutánokra, illetve különböző kulturális és más jellegű rendezvényekre.

Tisza Vilmos arról is beszélt, hogy Poór 1944 decemberében már „ritkábban járt fel a pártba. Majd egy idő után már el is maradt.” Tisza szerint azért, mert „a Szent István körút 2. alatti nyilasház nőtagjai között sok volt a feszültség, és egymással sem ápoltak jó viszonyt.”

Poór Mária ügyvédje fellebbezést nyújtott be a népbírósághoz: „A vádlottat a büntetés kiszabásánál a népbíróság a nyilas terrorbanda tagjának tekintette, pedig erre nem volt kellő alap. Nem nyert bizonyítékot, hogy körzetvezetőként milyen aktivitással vett részt a párt munkájában. A fogoly nők motozására pedig parancsot kapott a nyilas irodavezetőtől, Horváth Istvántól.”

A Népbíróságok Országos Tanácsa figyelembe vette azt a tényt is, hogy a vádlott kétkezi foglalkozását (takarítás) a nyilas uralom alatt is folytatta. Büntetését három év hat hónapi börtönre módosították, melyből előzetes letartóztatásban egy év hat hónapot már letöltött.

Pintér Józsefné a bitó árnyékából szabadult. Első fokon halálra ítélték. Öt bűntársát a nyilvános tárgyalásuk másnapján 1946. július 6-án kivégezték.

A korabeli sajtó a Szent István körút 2. nyilasház főmotozónőjének halálos ítéletétől volt hangos. Neve az újságok címlapján szerepelt. Az asszony ügyvédje tárgyalása után azonnal kegyelmi kérvényt nyújtott be, melynek következményeként a népbíróság halálos ítéletét életfogytiglanra változtatta, melyet a Kalocsai Fegyházban kellett letöltenie.

A negyvenes évei elején járó Pintér Józsefné személyében egy „lelkiismeretes” nyilas családanyát ismerhet meg az utókor.

Az egész háznépe, férje és két lánya, akik közül az egyik 1944-ben mindössze csak 14 éves, Szálasi elkötelezett híve volt.

Pintér József a Szent István körúti nyilasház hírhedt verőlegénye volt. Emellett az Andrássy út 60-ban Szálasi Ferenc közvetlen testőreként teljesített szolgálatot.

A Pintér család nagylánya, Ilona az egyik elsőként kivégzett ifjúsági pártszolgálatossal, Bekker Emillel járt jegyben. A húszéves Bekker többek között részt vett egy csoportos nemi erőszakban is. Annak az öt nyilasnak az egyike volt, akit 1946. július 6-án felakasztottak.

A Pintér család Nyírszőlősről költözött fel a fővárosba, munka és jobb élet reményében.

Az alkoholproblémákkal küzdő apa két osztályt végzett, falujában földműveléssel kereste kenyerét. Pintérné három elemivel rendelkezett. Pintér József alkoholfüggőségéről felesége számolt be egy ismerősének, akit azzal invitált a pártba, hogy amióta férje Szálasit szolgálja az italról is sikerült leszoknia. Mindezt Halasi Sándorné tanúvallomása bizonyítja, aki tíz éve ismerte Pintérék családját, mivel a lányaik iskolatársak voltak.

Pintérné 1944. október 20. és december 7. között a Baromfitermék Kereskedők Alkalmi Egyesületének alkalmazásában állt. Elmondása alapján reggel nyolctól délután négyig dolgozott. Az asszony szoros munkaidejére hivatkozva tagadta azt, hogy a Szent István körút 2-ben szolgálatot teljesített volna. „Én egész nap dolgoztam vásár és ünnepnapokon is a Baromfitermék Kereskedők Alkalmi Egyesületének maglódi Kőbánya úti telepén.” Több mint húsz tanú cáfolta meg állítását. Akik közül sokakat brutális módon ő motozott meg, és bántalmazott.

Pintérek az Újlipótváros szívében, a Csanády utca 19-ben laktak, egy gangos bérház földszinti szobakonyhás lakásában, közel a Szent István körúthoz. Ebben a házban szép számmal éltek jómódú zsidók, ők a nyilas család első számú célpontjaivá váltak. Voltak közöttük olyanok, mint Singer Magda, akit Nádori Gyuláné bújtatott. Nádoriné annak ellenére próbált segíteni a fiatal zsidó nőn, hogy férje a nyilasok szolgálatában állt. Magdát azonban nem tudta elrejteni Pintérék elől. Pintér József ugyanis erőszakkal berontott Nádoriékhoz, megfenyegette az asszonyt, hogy elviteti a nyilasokkal, mivel zsidót rejteget.

„Jól mondta nekem Antosné, hogy Singer Magdát itt bújtatod!” – emlékezett vissza Nádoriné tanúvallomásában az esetre. Pintér József a zsidó lányt magával hurcolta a Szent István körút 2-be. Búcsúzásként még odavetette Nádorinénak, hogy „Viszem megfürösztöm a Dunában.”

Antos Jánosné a Csanády utca 19. házmestere volt. Pintérék személyes jó barátja. Amikor a család 1944 végén a nyilas vonattal Németországba szökött, kulcsaikat a házmesternére bízták.

Singer Magda megmenekült, igaz, hogy a nyilasházban brutálisan megverték, értékeit elvették, de szerencséjére átszállították a Nagy Gettóba. Így maradt életben. Az elsők között volt, akik tanúskodtak a Pintér család ellen.

„ Ez a család az egyike volt a legveszedelmesebb nyilasoknak, mert mindegyik tagja apától kezdve a legfiatalabb leányig olyan szörnyű cselekményekben vett részt, hogy józanul azt nem is lehet elkövetni. A női motozásokkor a tanúk előadták, hogy a motozást a legszemérmetlenebb módon végezte el, nemcsak a felnőtt nőkön, hanem fiatal kislányokon is” – olvashatjuk Pintér Józsefné vádiratában.

A Nyilaskeresztes pártban tevékenykedő női tagok bűnlajstromán gyakran szerepel a testüregi motozás vétsége, mint a rablások, fosztogatások, kínzások velejárója. Nagyon sok nő egész idős asszonyoktól kezdve a fiatal kislányokig tett tanúvallomást a megalázó tortúráról.

A lakosság körében is ismert volt a nyilasok fosztogatása. Az utcán, lakásokban, vagy a villamosmegállóban foglyul ejtett, védett házakból elhurcolt áldozataik összes vagyontárgyát elkobozták. Tanúk beszélnek arról, hogy teljesen meztelenre vetkőztették őket, úgy kutattak intim testrészükben vagyontárgyak után. Hajadon lányok esetében ez maradandó lelki sérüléseket okozott.

A Pintér házaspár kiskorú lányát, Máriát, – aki a Szent István körúti pártház egyik legnépszerűbb ifjúsági tagjának számított – ugyancsak bevonta a foglyok brutális bántalmazásába; együtt ütlegelték az épület pincéjében raboskodó embereket esernyőnyéllel, ezenkívül anya és lánya a motozásokban is aktívan részt vettek. Együtt és külön-külön is.

Az anyáról és leányáról egyébként az előbbiekben már tárgyalt Poór Mária is említést tett tanúvallomásában. Pintérné és Poór együtt motoztak 1944. október 29-én a Visegrádi utca 38/b-ben, ahol a foglyoknak „Teljesen le kellett vetkőzniük és a szó szoros értelmében testi motozást hajtottak végre” – elevenítette fel az estet szembesítés során Bodnár Miklósné Péter Olga, aki azzal egészítette ki a rémes történetet, hogy Pintérné megtalálta azt a 200 pengőt, amit ő a kislánya kabátbélésébe rejtett.

„Ezeknek a büdös zsidóknak a kabátjuk bélésében is pénz van!” – ordította a felajzott motozónő és az anyát gyermekével együtt átadta felettesének.

Pintérné tagadta az ellene felhozott vádakat. Tanúvallomási jegyzőkönyvében arról számol be, hogy ő mindössze egyetlen alkalommal járt a Szent István körút 2-ben, akkor is lányáért, Manyiért ment, aki tiltása ellenére állandóan elszökött a nyilasházba.

Az anya vallomásában igyekszik lányát, Máriát a legrosszabb színben feltüntetni.

„Lányom nyilas befolyás alá került. Több időt töltött a házon kívül, és nekem nem számolt be arról, hol tartózkodik. Egy esetben nekem kellett haza rángatnom az ifjúsági szobából.”

Pintérné arra hivatkozik, hogy „1944. november 29-én lányaimmal összepakoltunk és kimentünk Németországba. 1946 márciusában jöttünk vissza Budapestre Manyival és Icával.”

Pintérné későbbi vallomásai során mentegetni kezdi lányát, Máriát. Elmondja, hogyan kényszeríttették őt a nyilas vezetők, illetve az ifjúsági csoporttagok a foglyok motozására, bántalmazására. Történeteket ad elő arról, miként segített a lánya a pincében raboskodó zsidóknak, és hogyan mentette meg iskolatársát a nyilasok karmaiból.

Önmagát, mint az egyik legnagyobb zsidó barátot tűnteti fel, akit a nyilasok verbálisan zaklattak, mert zsidó munkáltatóknál dolgozott.

Pintér Józsefné 1960. április elsején szabadult a börtönből. Börtönparancsnoka a következőket írta róla:

„Magaviselete példás. Átlag munkateljesítménye 130%. Munkához való viszonya kiváló.”

A Szent István körúti pártház ifjúsági csoportjában találhatjuk a már említett Pintér család legfiatalabb lányát, Máriát és barátnőjét, Bognár Rózsit. Mária 14 Rózsi pedig 15 éves volt 1944-ben. A két kamasz brutalitása a népbírákat is megrázta.

Palásti László újságíró, közvetlenül a háború után törvényszéki tudósítóként tevékenykedett a Képes Figyelő 1947. február elseji számában egy „szenzációs” szöveget publikált Manyi, a tizennégyéves nyilas motozólány naplót írt címmel.

A Képes Figyelőben több nyilas női naplóból is idéztek szemelvényeket a szerkesztők. A másik ilyen ominózus cikk címe Egy Szálasi girl naplója.

Mindkét szöveg konstruált. A Palásti által közreadott 14 éves nyilas lány naplója, valóban Pintér Mária élményanyagát dolgozza fel, de Manyi nem írt naplót. Palásti naplóformába öntötte és publikálta Pintér Mária vizsgálati fogságban kézzel írt bűnvallomását, melyet a BFL-ben megtaláltam.

Pintér Mária volt egyébként az általam vizsgált nyilasnők közül az egyetlen, aki azzal kezdte tanúvallomását, hogy „A vádat megértettem, bűnösnek érzem magam.” Minden kényszer nélkül írta meg bűnvallomását. Természetesen hivatkozik arra, hogy a bűncselekmények elkövetésének időpontjában még kiskorú volt, beszámol nehéz családi körülményeiről, édesapja alkoholizmusáról, nélkülözésükről. Mindez nem menti fel őt az alól a tény alól, hogy mindössze 14 évesen motozás közben meggyalázta Stein Alíz fiatal nőt, összeverte saját osztálytársát, Gerle Klárát, egy nyolcvanéves asszonyt szöges bakancsával rugdosott meg, és még sorolhatnánk rémes tetteit.

Pintér Máriát egyébként 1946 novemberében fogták el a rendőrök a Keleti pályaudvaron. Halasi Mária néven hamis papírokkal bujkált vidéken, azóta, hogy anyjával Németországból visszatért. A Buda – Déli táborba került, a népbíróság 4 év 6 hónap börtönbüntetésre ítélte. 1948-ban kegyelem alapján szabadult. Pintér Mária férjhez ment. Gyermekei születtek. 1966-ban kerül újra a BM figyelmének központjába, amikor útlevélkérelmet ad be azzal a céllal, hogy Jugoszláviába utazhasson. Útlevélkérelmét azonban elutasítják. A hírhedt kis nyilas szörnyetegből példamutató családanya vált. Ezt erősítették meg a róla készült jelentések is. Egy Tisza menti kisvárosban élte dolgos hétköznapjait.

A 15 éves Bognár Rózsi törvénytelen gyermekként látta meg a napvilágot 1929-ben Székesfehérváron. Anyja mosónő volt. Székesfehérvárról költöztek Budapestre a Király utca 14-be, amely 1944-ben sárga csillagos ház volt. Ennek a patinás háznak az egyik földszinti lakásának konyhájában éltek albérletben. Rózsa anyjának segített a mosásban. Többnyire zsidó családoknak dolgoztak. Bognár Rózsa kimaradt az iskolából, nem fejezte be a nyolc osztályt. Több tanú, akik a Király utca 14-ből ismerték a lányt, elmondta, hogy „nagyszájú, csavargó természetű kislány volt.” Az anyák eltiltották tőle fiaikat.

Bognár peranyagából, melyhez a Népbíróság a Fiatalkorúak Felügyelő Hatóságától kirendelt Dombrády Antal népiskolai igazgató környezettanulmányát, és szakvéleményét is csatolta, kirajzolódik a 15 éves lány szomorú élettörténete.

Bognár viszonylag fiatalon 12 éves korától már a fiúk társaságát kereste. Először Levente foglalkozásokon vett részt, nem annyira a hazafiasság, inkább a fiúk lelkesítették, majd a 18 éves Flack József kiugrott, sváb SS udvarlója közvetítésével megismerkedett a Szent István körút 2. nyilas pártház ifjúsági csoportjának fenegyerekeivel, Szmola Emillel, Kozma Károllyal, Gorohovszky Orosz Sándorral, Piroska Lajossal, Bekker Emillel. Ezek a húszas éveik elején járó férfiak, mint azt a népbírósági peranyagaik bizonyítják, számos szexuális erőszakban, kínzásban és gyilkolásban vettek részt.

A lány először a konyhán segített, majd motozónővé léptették elő. Ezek mellett több, a házukban bujkáló zsidót nyilasok kezére juttatott.

Bognár Rózsi Flack után Gorohovszki Orosz Sándorral folytatott viszonyt.

Gorohovszkyt 1946. július 6-án akasztották fel. Bognár első tanúvallomásaiban azt állította, hogy a nyilasok megfogták őt az utcán, amikor két zsidó lányt kísért a védett házba, bevitték a Szent István körút kettőbe, ahol erőszakkal ott tartották, majd Gorohovszky azzal fenyegette meg, hogyha nem lesz a barátnője, „kinyírja”. Rózsa lelkesen tanúskodik barátnője Pintér Mária ellen is. Elmondja, hogyan kényszeríttette őt Manyi egy menstruáló nő testüregi motozására.

Bognár egyébként Pintérre vetélytársként tekintett, keserűen jegyezte meg, hogy Manyit mindenki ajnározta a pártházban.

Bognár férfifaló múltját ismerve Gorohovszkynak nem kellett különösebben kényszeríteni a lányt. 1945. január elején, amikor a németek elveszítették Pestet, együtt szöktek Budára.

Bognár kihallgatási, szembesítési, tanúvallomási jegyzőkönyveiből kirajzolódik torz jelleme.

Megbánást nem mutat, a kérdésekre vállrándítással felel, amikor a motozásokról beszél, nem rendül meg, szenvtelen és rideg marad, már-már gúnyos, próbálja a nyilas férfiak áldozataként beállítani magát. Egy alkalommal szinte dühödten jegyzi meg, hogy egy konyhában élt.

A népiskolai igazgató megdöbbentő feljegyzésében az áll, hogy Bognár Rózsa gonosz anyja tükörképe. Ez az asszony fennhangon hirdette a házban, hogy a lányából a nyilasok nagy nőt csinálnak. Örült a rablott javaknak, amelyekkel lánya minden este visszatért az otthonukba. Örült, hogy Rózsa jól tartja őt, és elégtételt vett korábbi munkaadóin, akiket gyermekén keresztül állandó rettegésben tartott.

Az anya és a leány viszonya korábban ellenséges volt. Az asszony saját maga vallja be a népbíróságon, hogy nagyon megverte lányát, aki emiatt elszökött tőle, azzal a céllal, hogy megkeresi édesapját. Persze nem járt sikerrel. Hogy miért támadt Rózsára az édesanyja? Dombrády Antal környezettanulmányában a következő áll: „A fiatalkorú Bognár Róza anyja tudtával erkölcstelen életet élt. Az pedig egyenesen égbe kiáltó, hogy az anya és leánya között szóváltás támadt azért, mert az leánya barátjára vetette szemeit.”

Bognár Rózsát a népbíróság 5 év börtönre és 10 év jogfosztásra ítélte. 1951. augusztus 17-én szabadult a Márianosztrai Fegyintézetből. Később vasúti pályamunkásként kereste kenyerét.

A Szent István körúti nyilas pártház vezető gépírókisasszonya a 19 éves Hores Ilona, egyetemi hallgató volt. Saját bevallása szerint tandíjra gyűjtött, ezért szegődött el Horváth István irodavezető mellé adminisztrátornak. Hores Pestlőrincről származott, egyszerű munkáscsalád gyermekeként mindent megtett azért, hogy kitörhessen szűkös életkörülményei közül. Az egyetemei hallgatónő elmondta, hogy nagybátyja, Temmer Kálmán őrnagy protekciójával jutott be a pártba. Jegyzőkönyveket, jelentéseket, végzéseket gépelt.

Hores előkelő státuszt töltött be a pártházban. A nyilas vezetők egy korábban rablott bútorokkal berendezett lakást utaltak ki a részére közvetlenül munkahelye közelében a Szent István körút 4. szám alatti házban.

Hores perében kihallgatták Tisza Vilmos nyilas irodavezetőt, aki személyesen ismerte a nőt.

„ Hores Ilona Horváth István vezetővel együtt ment át Budára Pestről való elmenekülésükkor. A Horváth és a közte lévő viszony köztudomású volt” – tanúskodott az irodavezető.

Hores tagadta, hogy a nyilaskeresztes párt tagja volt, és a Horvát Istvánnal való viszonyát sem ismerte el.

Az egyetemi hallgatónő figurája azért is válik később jelentőssé a népbíróság előtt, mert az ő hamis tanúvallomásainak köszönhetően kerül a látókörükbe a legendás rabbi, Dr. Berend Béla. Hores tanúzásában előadta, hogy több alkalommal látta Berendet az irodán, ahol üldözött személyek nevét és lakáscímét adott le a nyilas irodavezetőknek. A gépírónő hívta fel a hatóságok figyelmét arra is, hogy Berend otthonosan mozgott a nyilas házban.

Mindezek enyhítették a Horesre kiszabott büntetést, akit 1945 augusztusától decemberéig a Buda – Déli táborba internálták.

Hores Ilona története azonban nem ért itt véget. 1950-ben diplomát szerzett a Közgazdaságtudományi Egyetemen, majd házasságot kötött Endrődi Józseffel és munkába állt. Először a Központi Statisztikai Hivatalnál helyezkedett el, később a Munkaerő Tartalékok Hivatalának 33. számú Tanintézetébe került Csepelre, mint az intézet főkönyvelője.

Hores Ilona havi keresete 1700 forint volt. Férjéé, aki a Munkaügyi Minisztériumban dolgozott 2500 forint. Hogy miért írom mindezeket le? Hores Ilona ellen 1959. február 6-án sikkasztás, csalás, társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett bűntett miatt eljárás indult. Két év börtönt kap. Főkönyvelőként folyamatosan meglopta munkáltatóját, hamis számlákat állított ki többek között a vállaltnál dolgozó állami gondozott ipari tanulók részére, színházjegyekről, de a többi munkás busz és villamosjegyeivel is visszaélt. Mint kiderült, férjével családi ház építésébe fogtak, és a befejező munkálatokat kettőjük fizetéséből nem bírták finanszírozni.

Mindezek tükrében feltehetjük magunknak a kérdést, vajon beszélhetünk nyilas nőtípusokról? Definiálni tudjuk-e a nyilaskeresztes karszalagot viselő nőt, mint társadalmi jelenséget? Bizonyára nem. Mindenesetre megpróbálhatunk rekonstruálni egy-egy női sorsot, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel.