Svéd rehabilitáció és újrakezdés  

A magyar holokauszt-túlélők tapasztalatai

Aranka Siegal (szül. Meizlik) a magyar származású, de Amerikában élő írónő Grace in the Wilderness című visszaemlékezésében így írja le a pillanatot, amikor a belseni táborban felszabadulása után először hallott a lehetőségről, hogy rehabilitációra Svédországba utazhat. „Egy ország, amit nem érintett a háború, ahol jó életed lesz. El sem tudtam képzelni, hogy létezik ilyen hely.”^[1] Siegal, mint sok más Magyarországról elhurcolt sorstársa, a Svéd Vöröskereszt mentőakciójának keretében került a skandináv országba, ahol hónapokon keresztül lábadozott, majd folytatta a háború alatt félbemaradt iskolát, végül pedig egy gyárban talált munkát. Három és fél évig élt a skandináv országban, végül 1948-ban emigrált az Egyesült Államokba.

Aranka története korántsem egyedi, mégis egy kevéssé feltárt területét képezi a magyar holokauszt történetének. A közelmúltban Szécsényi András kitűnő kutatásaiból tudhattunk meg részletesebb adatokat a Bergen-Belsenből indult magyar túlélők svédországi tapasztalatairól.^[2] A svéd kutatók által végzett kutatások eddig elsősorban a skandináv országba érkezett magyar zsidó menekültek Holokauszt-elbeszéléseit,^[3] a lengyel túlélők svédországi élményeit dolgozták fel,^[4] illetve csak egyes rehabilitációs táborok történetével foglalkoztak.^[5] A svéd levéltárakban lappangó anyagokat, a magyar túlélők svédországi rehabilitációs intézetekbe vezető útját, gyógyulásuk történetét, fizikai és lelki felépülésük tapasztalatait és a rehabilitációban formálódott társas kapcsolatokat eddig még nem sikerült feltárni, ahogy azt sem, hogy a többségében fiatal nőkből álló magyar túlélő csoport milyen gender-specifikus tapasztalatokról számolt be a rehabilitáció és felépülés kapcsán. E rövid esszében mi is csak néhány hiányzó részletet villantunk fel, leginkább a kutatásunk során már feltárt levelek, beszámolók, videóinterjúk és memoárok segítségével, így kifejezetten a személyes élményekre koncentrálva.

A Vöröskereszt „Fehér Buszok” (Vita bussarna) nevű akciója 1945 márciusa és májusa között több mint 15 000 embert mentett meg a koncentrációs táborokból és a Harmadik Birodalom egyéb területeiről. Az országba érkező túlélők gyakorlatilag megduplázták az ország zsidó lakosainak számát.^[6] A stockholmi magyar követség 1950-es összefoglaló jelentése is arról számolt be a külügyminisztériumnak, hogy abban az időben egy jelentős csoport, mintegy 1500-2000 magyar túlélő élt Svédországban, akik túlnyomórészt nők voltak, és akiket elsősorban Bergen-Belsenből szabadítottak fel.^[7] A legtöbb túlélőt különböző német városokon keresztül, s a lübecki nagyobb elosztópont érintésével tették hajóra, ami Svédországba vitte őket. Az első állomások között találjuk például Stockholm, Helsingborg és Malmö városait. A túlélők beszámolóiból arra lehet következtetni, hogy a különböző városokban található egészségügyi intézmények különböző betegségek gyógyítására specializálódtak, így az, hogy ki hova került, nagyrészt attól függött, hogy milyen egészségügyi problémával küzdött. Azonban sokakat még így sem tudtak megmenteni, a legyengült és sokszor komplex tünetegyüttesekkel küzdő túlélők egy része már svéd földön vesztette életét.

Az érkezőket az első orvosi ellátás után egészségi állapotuk, nemzetiségük és nemük alapján osztották újra szét különböző ellátóközpontokban és rehabilitációs létesítményekben, például Stockholmban, Sigtunában, Eskilstunában, Göteborgban, Örebóban, Karlstadban, Landskronában, Lundban, Uppsalában és Norrköpingben. Először, mivel sokan még mindig fertőző betegségek (pl. tüdőbaj) lassan múló tüneteivel küzdöttek, ez egyben karantént is jelentett.

A svéd lakossággal való találkozás rendkívül változatos és sokszor kissé bizarr módon zajlott le, de a beszámolók általánosságban pozitív tapasztalatokról szólnak. A zalalövői, Bergen-Belsenből szabadult Deutsch Magda például visszaemlékezésében leírja, hogy a karanténban levő túlélőket a helyi lakosok, mint egy állatkertben, a kerítésen kívülről bámulták és csokoládét, narancsot és más finomságokat dobáltak be nekik. “A csodánkra jártak” írja az epizódot humorosan felfogó fiatal nő. Többen is beszámolnak a svéd helyi lakosság nagylelkűségéről, idegenek sokszor ingyen ruhával és más ajándékokkal halmozták el a karanténidőszak lejárta után a városokban rövid sétákra induló túlélőket. Olyan is előfordult, hogy egy idő után már magyarul köszöntötték őket. Később, szervezett formában és valószínűleg az integrációt elősegítendő, svéd családokkal is találkozhattak, máshol helyi családoknál kaptak szállást és ellátást is. “Utáltam magam azért, mert féltékenységgel és nehezteléssel néztem rájuk” – írja Aranka Siegal az ezzel kapcsolatos ambivalens érzéseiről. “Csak jót akartak, de legközelebb visszautasítottam a meghívásukat.”^[8] A közelmúlt traumái ez esetben kifejezetten blokkolóan hatottak Siegal társas kapcsolataira, hiszen arra emlékeztették, hogy milyenek a normalitás hétköznapi epizódjai, amelyektől végérvényesen megfosztatott.

A túlélők már Svédországban elkezdtek kutakodni, hogy mi történt a családtagjaikkal, szeretteikkel. Az információcserét és a levelezést a svédországi Magyar Nagykövetség folytatta le: [A szobatárs] Eszter pedig addig-addig mondta, hogy „Nézd már meg – mert volt lista –, nézd már meg, hogy a családodból ki…”. Mondom: „Nem. Inkább nem. Nem akarom.” Végül mondtam, ezt nem lehet, csak tudnom kell. Megnéztem, és a listák között ott látom a testvérem, Bözsi nevét, a sógornőm nevét, a szomszédom nevét, és hát azt nem tudom elmondani, mit éreztem akkor. […] Természetesen rögtön írtam Bözsinek, telesírva könnyekkel. Nyolcoldalas levelet írtam neki, és boldog voltam, hogy legalább valaki van a családomból. Elküldtem a svédországi magyar követségre, Stockholmba, és kértem, hogy továbbítsák.^[9] Már 1945 májusában létrejött Stockholmban a Raoul Wallenberg Segélyező Bizottság a svéd gazdasági és szellemi élet néhány prominens szereplőjének részvételével, amely a svéd átmeneti táborokban gyógyuló és erősödő túlélőknek segített, formanyomtatványok és rendszeresen közölt listák segítségével, családtagjaik után kutatni. Megint mások a Vöröskereszt családkereső programját hallgatták a rádióban nap nap után. Katarina Bloch Feuer publikálatlan naplójában megjegyzi, hogy ha valaki meghallotta egy családtagja nevét, a többiek is sokszor osztoztak az örömében.^[10]

Több fiatal túlélő is beszámol az összetartás hasonló epizódjairól. Voltak, akik már a koncentrációs táborban „lágertestvérek” lettek és Svédországba érkezve is megtagadták, hogy elváljanak egymástól, a Vöröskereszt munkatársainak nem kis értetlenségére. Volt, hogy az idősebb lányok főzni tanították a fiatalabbakat a rehabilitációs táborokban, mintegy nővérként pótolva az elvesztett családtagokat. Főleg a fiatal nők beszámolóiban szembetűnő, hogy érzékenyen reflektálnak a rehabilitációjuk által előidézett testi változásokra, különös tekintettel azokra, amikre nőiességük jegyeiként tekintettek. “Persze először is mellre híztam ismét! Képzelheted milyen boldog vagyok!” – írta Vég Júlia az alsedai táborból testvérének Budapestre.^[11]

Amikor már nagyjából felgyógyultak, számos túlélő maga kérte és kereste a munkába állás lehetőségét. A napi elfoglaltság sokszor segített a traumafeldolgozás folyamatában és ki is mozdította a szeretteikről szóló hírekre való várakozás idegőrlő folyamatából őket. Legtöbben egyszerű, betanított munkát kaptak. Volt, aki gyerekjátékokat szerelt össze, más gumicsizma gyárban helyezkedett el.^[12] A 17 éves szegedi Reisz Judit, aki németül, angolul, franciául és olaszul is beszélt anyanyelvén kívül,^[13] felszabadulása után tolmácsként dolgozott Bergen-Belsenben, és június 26. után került Svédországba. Az életének erről a szakaszáról mindössze annyit tudunk, amennyit megosztott a családjával, e szerint ott már tanította a kisebbeket, majd egy évvel később, 1946. június 11-én ért haza Szegedre.^[14]

A legtöbb túlélő néhány éven belül elhagyta Svédországot: egy részük visszatért szülővárosába, mások továbbutaztak az amerikai kontinensre, illetve Izraelbe. A születő Izrael állam a svéd rehabilitációs intézetek ideiglenes lakói számára is vonzó cél lett. Feuerstein György, már a rehabilitáció végeztével és Göteborgban letelepedve lépett kapcsolatba a városi cionista csoportokkal és később alijázott. “Voltak barátaim a népfőiskoláról, az esti egyetemről és a munkahelyemről, de ennek ellenére egy percig sem gondoltam arra hogy ott maradjak” – írta a Svédországban töltött időszakról.^[15] Mások, főleg rokonok segítségével, az Egyesült Államokba emigráltak, mint például a tolcsvai Feldman Margit, aki az amerikai zsidó segélyszervezet, a HIAS (Hebrew Immigrant Aid Society) segítségével talált édesapja lánytestvérére New Yorkban.^[16] Néhányan Svédországban maradtak, így például a máramarosszigeti nővérek, Szmuk Hédi (1924, Máramarossziget – 2022, Stockholm) és Lívia (sz. 1927, Máramarossziget) is.[17] Hédi Egy élet szilánkjai című művében írta meg emlékeit. Hetekig csak ettek és a hálószobában, az ágyuk alatt még élelmiszert is rejtegettek, ha tudtak. Egyetlen visszatérő, örömteli gondolatsor munkált bennem: egyedül vagyok, szabad vagyok, oda mehetek, ahová csak akarok, azt tehetek, ami tetszik, úgy töltöm a napot, ahogy szeretném. Szomjas tekintetem itta magába a zöldellő tájat, a napfényt, és mindent egyben, gyorsan akartam magamba szívni. Gyorsan, ahogyan a kenyeret is nyeltem azokban a hetekben, nehogy bárki is elvegye tőlem.  Húgával viszonylag hamar, már 1945-ben meghozták a döntést, hogy nem térnek vissza Máramarosszigetre, ahol mindössze egy rokonuk maradt. Hédi a gyerekkorukban megszerzett jó iskoláztatás segítségével tudott elhelyezkedni és az első munkáját megszerezni angoltanárként, majd 1949. június 15-én ment hozzá Fried Mihályhoz, akivel még a máramarosszigeti gettóban találkozott.^[18]

A segítség és befogadókészség ellenére Svédország a legtöbb túlélő számára csak átmeneti állomás lett, hiszen a skandináv ország nem saját választásuk volt, hanem egy olyan hely, ahová mások vitték őket, ahová mások döntése révén jutottak. Az elhurcolás szörnyű tapasztalatai után viszont saját kezükbe kívánták venni a sorsukat és ehhez az is hozzátartozott, hogy ők maguk döntsék el, hol kívánnak letelepedni. Rövidsége ellenére a svéd epizódot a legtöbb visszaemlékezés mind lelki, mind fizikai értelemben meghatározó élményként írja le, amelynek részletes feltárása további kutatásokat igényel.

 

Bibliográfia:

1115/1945 törzslap Szegedi Zsidó Hitközség Archívuma (SzZsHA)

Bloch Feuer, Katarina. Napló közel 50 év után. United States Holocaust Memorial Museum, RG-02.209.

Cohen, Beth. “Saving Jewish Girls. A Case Study in Lidingö, Sweden,” Thomas Kühne and Mary Jane Rein (szerk.), Agency and the Holocaust. Essay in honor of Debórah Dwork. (Cham: Palgrave Macmillan, 2020), 31–47.

Czimbalmos, Mercédesz és Pataricza Dóra. “Holokauszt-oktatás személyes példákkal – A svéd modell”. Szombat, 2020. április 21. https://www.szombat.org/tortenelem/holokauszt-oktatas-szemelyes-peldakkal-a-sved-modell

Dahl, Isabella. “Collective Memory and National Identity Construction. Polish Survivors’ Records in Sweden,” in: David Cesarani et al. (szerk.), Landscapes after Battle. Justice, Politics and Memory in Europe after the Second World War. (London and Portland: Wallentine-Mitchell, 2011), 169–186.

Feuerstein Azriel (Gyuri). Keljfeljancsi. Kassa-Auschwitz-Svédország-Izrael. HDKE. 2013.141.1. 96.

Fried, Hédi. Egy élet szilánkjai – Utam Auschwitzba. Budapest: Joshua könyvek, 2020. Ford. Botond Ágnes

Fried, Hédi. Skärvor av ett liv. Natur och Kultur 2018.

HDKE 2011. 1026.1. Marosi Gyuláné visszaemlékező levele, Budapest, 2000. december.

HDKE, Vég család dokumentumai, 2011.324.1

Heuman, Johannes és Rudberg, Pontus. “Holocaust Memory in Sweden: A Re-evaluation” in: Early Holocaust Memory in Sweden. Archives, testimonies and reflections (Palgrave Macmillan, 2021)

Magyar Nemzeti Levéltár, MNL-OL-XIX-J-27-a, Stockholmi Nagykövetség TÜK iratok, 1949–1958.

Palosuo, Laura. Yellow Stars and Trouser Inspections. Jewish Testimonies from Hungary 1920–1945. (doktori disszertáció, Uppsala University, 2008)

Reisz Judit kartonja, Arolsen Archive, doc ID: 68771727 https://collections.arolsen-archives.org/de/document/68771727

Siegal, Aranka. Grace in the Wilderness. After the Liberation 1945–1948. (New York: Farrar Straus Giroux, 1985).

Singer Andorné visszaemlékezése: https://www.centropa.org/hu/biography/s-andrasne

Szécsényi András. “Felszabadult magyar deportáltak Svédországban. Rehabilitáció, menekültkérdés, rehabilitáció, hazatérés 1945-1946,” in: Randolph L. Braham (szerk.), Tanulmányok a Holokausztról X. (Budapest: Múlt és Jövő, 2019), 197–235.

USC Shoah Foundation, Fried Hédi videóinterjúja 55603.

USHMM videóinterjú Feldman Margittal, 1990. január 30. RG-50.002.0003

Van Orden Martínez, Victoria. Afterlives: Jewish and Non-Jewish Polish Survivors of Nazi Persecution in Sweden Documenting Nazi Atrocities, 1945-1946 (doktori disszertáció, Linköping University, 2023)

 

^[1] Aranka Siegal, Grace in the Wilderness. After the Liberation 1945–1948. (New York: Farrar Straus Giroux, 1985), 20.

^[2] Szécsényi András, “Felszabadult magyar deportáltak Svédországban. Rehabilitáció, menekültkérdés, rehabilitáció, hazatérés 1945-1946,” in: Randolph L. Braham (szerk.), Tanulmányok a Holokausztról X. (Budapest: Múlt és Jövő, 2019), 197-235.

^[3] Laura Palosuo, Yellow Stars and Trouser Inspections. Jewish Testimonies from Hungary 1920–1945. (doktori disszertáció, Uppsala University, 2008)

^[4] Isabella Dahl, “Collective Memory and National Identity Construction. Polish Survivors’ Records in Sweden,” in: David Cesarani et al. (eds.), Landscapes after Battle. Justice, Politics and Memory in Europe after the Second World War. (London and Portland: Wallentine-Mitchell, 2011), 169–186.

^[5] Beth Cohen, “Saving Jewish Girls. A Case Study in Lidingö, Sweden,” Thomas Kühne and Mary Jane Rein (eds.), Agency and the Holocaust. Essay in honor of Debórah Dwork. (Cham: Palgrave Macmillan, 2020), 31-47. Victoria Van Orden Martínez, Afterlives: Jewish and Non-Jewish Polish Survivors of Nazi Persecution in Sweden Documenting Nazi Atrocities, 1945–1946 (doktori disszertáció, Linköping University, 2023)

^[6] Johannes Heuman és Pontus Rudberg, “Holocaust Memory in Sweden: A Re-evaluation” in: Early Holocaust Memory in Sweden. Archives, testimonies and reflections (Palgrave Macmillan, 2021), 17.

^[7] Magyar Nemzeti Levéltár, MNL-OL-XIX-J-27-a, Stockholmi Nagykövetség TÜK iratok, 1949-1958.

^[8] Siegal, Grace in the Wilderness, 27.

^[9] Singer Andorné visszaemlékezése: https://www.centropa.org/hu/biography/s-andrasne

^[10] Katarina Bloch Feuer, Napló közel 50 év után. United States Holocaust Memorial Museum, RG-02.209.

^[11] HDKE, Vég család dokumentumai, 2011.324.1

^[12] HDKE 2011. 1026.1. Marosi Gyuláné visszaemlékező levele, Budapest, 2000. december.

^[13] Reisz Judit kartonja az Arolsen Archivesban: Doc ID: 68771727. https://collections.arolsen-archives.org/de/document/68771727

^[14] Az unoka, Król József közlése. 1115/1945 törzslap SzZsHA.

^[15] Feuerstein Azriel (Gyuri): Keljfeljancsi. Kassa-Auschwitz-Svédország-Izrael. HDKE. 2013.141.1. 96, 145.

^[16] USHMM videóinterjú Feldman Margittal, 1990. január 30. RG-50.002.0003

[17] Czimbalmos, Mercédesz és Pataricza Dóra. “Holokauszt-oktatás személyes példákkal – A svéd modell”. Szombat, 2020. április 21. https://www.szombat.org/tortenelem/holokauszt-oktatas-szemelyes-peldakkal-a-sved-modell

^[18] USC Shoah Foundation, Fried Hédi videóinterjúja 55603, 83.; Hédi Fried: Skärvor av ett liv. Natur och Kultur 2018. Magyarul is megjelent: Hédi Fried: Egy élet szilánkjai – Utam Auschwitzba. Budapest: Joshua könyvek, 2020. Ford. Botond Ágnes