Sötét napok Damaszkuszban

1840. február 5-én futótűzként terjedt a hír Damaszkusz utcáin, miszerint a régóta a városban élő kapucinus szerzetes, Tomaso de Camangiano – akit általában Thomas atyaként ismertek – és muszlim szolgája eltűnt.

A szerzetesről köztudott volt, hogy sötét ügyletekben vett részt (csempészet, orgazdaság). Segítője és tolmácsa, Ibrahim Amara helybéli arab volt, kiterjedt rokonsággal. A gyanú szerint az atyát és segítőjét olyan beduin kereskedők gyilkolták meg, akikkel az áldozatoknak elszámolási vitája volt. A tanúk és az ismert tények nem gátolták meg a kapucinus rendház szerzeteseit abban, hogy a helyi zsidóságot vádolják gyilkossággal. Pár óra leforgása alatt Damaszkuszban elterjedt a hír, miszerint Thomas atyát és segítőjét a vérükért mészárolták le a zsidók, amit a közelgő Pészach ünnepén akarnak felhasználni istentelen rituáléjukhoz.

Szíria ekkor az Oszmán Birodalom tartománya volt, jelentős francia befolyással. A szír katolikusok hivatalosan francia védelem alatt álltak, ezért a vizsgálatot a francia állam képviselőjének, Ulysse de Ratti-Menton konzulnak kellett volna elvégeznie, de ő – indoklása szerint az arab kísérő eltűnése miatt – a nyomozásba bevonta Sherif Padia főkormányzót is. A főkormányzó bevonásával a francia konzul erős szövetségesre tett szert, ugyanis Sherif Padia az egyiptomi kormányzó, Mohamed Ali veje volt. A nyomozás gyors volt, kegyetlen és törvénytelen. Solomon Negrin zsidó borbélyt a szerzetes eltűnését követő napon letartóztatták és addig kínozták, amíg ki nem csikartak belőle egy olyan vallomást, amely szerint Thomas atyát és segítőjét hét zsidó elrabolta, David Harari zsidó kereskedő házába vitte és ott lemészárolta. A kikényszerített vallomás alapján további zsidó lakosokat tartóztattak le gyilkosság vádjával. A letartóztatottak közül ketten hamarosan belehaltak a kínzásokba, egyikük áttért az iszlámra, hogy kegyelmet kapjon, a többieket addig kínozták, amíg be nem ismerték a vádakat.

Az események ezután gyorsan követték egymást, kétséget sem hagyva aziránt, hogy itt a helyi zsidósággal való leszámolásról van szó. Harari egyik muszlim szolgája azt vallotta, hogy a muszlim segítőt, Ibrahim Amarát nem itt, hanem egy másik zsidó, Meir Farhi házában ölték meg, a helyi zsidó előkelők jelenlétében. A szolga vallomásában szereplő zsidó vezetőket is letartóztatták, közöttük Isaac Levi Picciotto osztrák zsidó kereskedőt is. Állampolgársága miatt Picciotto az osztrák konzulátus védelme alatt állt, letartóztatása nagy port kavart, annyira, hogy az eljárásba beavatkozott Ausztria, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok is, követeiken keresztül szót emelve a törvénytelenségek ellen.

A zsidó vezetők letartóztatása után néhány nappal a zsidó negyed csatornájában bizonytalan eredetű csontokat találtak, ezekről kijelentették, hogy Thomas atya maradványai. A csontokat eltemették, a sírkőre azt vésték, hogy Thomas atya zsidók által megkínzott szent volt. A hatóságok nem sokkal később 63 zsidó gyermeket ejtettek túszul, hogy ezzel kényszerítsék a szülőket Thomas atya vérének átadására, vagy legalább arra, hogy elárulják, kik és hol rejtegetik a vért. Damaszkuszban zavargások törtek ki, a csőcselék kifosztotta a zsidó üzleteket és feldúlta a Jobar faluban álló Elijahu Hanavi zsinagógát. A zsinagóga Tóra-tekercseit elégették. Hamarosan újabb csontok kerültek elő a csatornából, ezekről azt állították, hogy megtalálták Ibrahim Amara maradványait is. Ezek a csontok azonban nem emlékeztettek emberi maradványokra, ezért a híres damaszkuszi orvoshoz, dr. Lograso-hoz fordultak, hogy igazolja emberi eredetüket. Dr. Lograso, ismerve a vádakat és az eljárás törvénytelenségét, megtagadta az igazolást, inkább azt javasolta, küldjék el a maradványokat egy európai egyetemre, vizsgálják meg ott. A vádlóknak ez nem sikerült, a francia konzul ellenállása miatt, aki megakadályozta a csontok elküldését – és az igazság felfedését. A hatóságok ezek után bejelentették, hogy a vádlottak bűnösségéhez nem férhet kétség. Bizonyítékként a maradványok fellelése és a vádlottak beismerő vallomása szolgált.

A damaszkuszi eseményekről szóló hírek aggodalmat keltettek a zsidó világban. Ekkor a térség vezetője Mohamed Ali, a függetlenedő Egyiptom kormányzója és a török szultán volt. A Damaszkuszban székelő európai konzulok is tájékoztatták kollégáikat a történtekről, aminek következtében megérkeztek az első tiltakozó jegyzékek Mohamed Alihoz. Laurin osztrák főkonzul sürgetésére Mohamed Ali gyorsfutárt küldött Damaszkuszba, hogy a kínzásokat azonnal állítsák le. A kínzásokat 1840. április 25-én ugyan leállították, de a nyomozás folytatódott.

Laurin nem elégedett meg a kínzások leállításával, megpróbálta befolyásolni Franciaország egyiptomi főkonzulját, hogy fogja vissza Ratti-Mentont, aki a beosztottja volt, de nem járt sikerrel. Ezután a diplomáciai szokásokat megsértve, Laurin a Damaszkuszból kapott jelentést elküldte James de Rothschildnak, a párizsi tiszteletbeli osztrák konzulnak, arra kérve, hogy avatkozzon be a francia kormánynál a zsidók érdekében. Rothschild tevékenysége nem hozott eredményt, de zavarba ejtette a francia diplomáciát. Az általuk jelentéktelennek és távolinak tekintett vérvád kezdte a franciák ellen fordítani az európai diplomáciát és közvéleményt. Rothschild a damaszkuszi jelentést közzétette a sajtóban, szégyennek nevezve a francia eljárást. Eközben testvére Bécsben Metternich kancellárral tárgyalt.  A damaszkuszi zsidókkal szembeni kegyetlenkedések hírének elterjedése arra késztette az egyiptomi brit főkonzult, hogy Laurin mellé álljon és követelje Mohamed Alitól a zsidók tisztességes eljáráshoz való jogát. Erőfeszítései eredményeként 1840. május 3-án parancsot küldtek Damaszkuszba, amelyben a zsidók védelmét írták elő a muszlim és keresztény csőcselék erőszakoskodásaival szemben.

Eközben az európai zsidókat sokkolták a hírek. Sokan a középkori vérvádak visszatérésétől féltek és attól, hogy a damaszkuszi példa követőkre talál Európában is. A félelem utat talált az Atlanti óceán túlpartjára is, ahol 15.000 zsidó tüntetett hat amerikai városban a vérvádak és a tisztességtelen damaszkuszi eljárás ellen. Egy zsidó delegáció – amelynek tagja volt Moses Montefiore, Louis Loewe, Adolphe Crémieux és Solomon Munk – Egyiptomba indult, Mohamed Alihoz, hogy a segítségét kérjék. A delegáció kérte, hogy a vizsgálatot és a tárgyalást ne Damaszkuszban, hanem Alexandriában folytassák le és a vizsgálatban európai bírók is részt vehessenek. Mohamed Ali ekkor már érezte, hogy küszöbön áll háborúja az Oszmán Birodalommal, amihez szüksége van a Nyugat támogatására. Ha elveszi az ügyet a damaszkuszi francia konzultól és áthelyezi azt Alexandriába, azzal megalázza a franciákat, ami nem használ a nyugati támogatás biztosításának. A bonyolult helyzetet azzal próbálta megoldani, hogy ajánlatot tett a delegációnak: leállíttatja a vizsgálatot és szabadon engedik a rabokat, ítélethirdetés nélkül. A küldöttek ezt elfogadták, mert ugyan a hitsorsosaik ártatlanságát nem mondták ki, de a rabok mégiscsak kiszabadultak. A szabadon engedésről szóló parancsot 1840. augusztus 28-án adták ki, ezzel a Damaszkuszban még életben lévő foglyokat megmentették.

Az európai sajtó ünnepelte a delegáció sikerét, de ez a siker csak részleges volt. Az elítéltek kiszabadultak, de a vádak alól nem mentették fel őket. A küldöttség hangoztatta ugyan, hogy a foglyok szabadulása nem uralkodói kegynek köszönhető, hanem az igazságszolgáltatásnak, de a közvélemény ennek írásos megerősítését várta. Montefiore és a delegáció ezért elhagyta Egyiptomot és Isztambulba utazott, a szultánhoz, kérve az uralkodót, hogy adjon ki egy írásos rendelkezést, amiben megerősíti a zsidók ártatlanságát, hamisnak nyilvánítva a vérvádat és megtiltja, hogy bármikor perbe lehessen fogni zsidókat vérvád alapján. A szultán, I. Abdul-Medzsid, engedett a kérésnek, kihirdette a zsidók ártatlanságát és megtiltotta, hogy bárkit vérvád miatt eljárás alá vonjanak.

A szultáni hirdetmény ellenére a damaszkuszi keresztények és muszlimok még évekig meséltek a látogatóknak a zsidók által megkínzott és meggyilkolt szentről, és arról, hogy a külföldi zsidó összeesküvés hogyan mentette meg a vérivó zsidókat az akasztófától. Az eset nem merült feledésbe, azóta is gyakran felbukkan. Iraktól Egyiptomig számos újságcikk, tévéműsor és nyilatkozat próbálja elhitetni a vérvád valódiságát a közönséggel.

A damaszkuszi vérvád talán egyetlen pozitív fejleménye az volt, hogy felébresztette a nyugati zsidóságban a közösségek közötti nemzetközi együttműködés szükségességének igényét, ami végül az Alliance Israelite Universelle megalakulását eredményezte.