Simon Peresz és a dél-afrikai kapcsolatok

Elhunyt Simon Peresz, volt államfő és kétszeri miniszterelnök, az izraeli országalapító nagyok közül az utolsó. A zsidó haza koncepciójával hadilábon álló sajtó – a szélsőbaloldali, a szélsőjobboldali és az iszlámista – természetesen azonnal fegyverbarátságban rontott az elhunyt elnök emlékének, apartheid-barátnak festve le utólag az izraeli politikust.

A vádak azonban nem a mai izraeli társadalomra, hanem az 1989 előtti Dél-Afrikával fenntartott kapcsolatokra vonatkoznak.

Simon Peresz szelektív emlékezete az apartheidről; Simon Peresz nem volt a népek testvérré válásának apostola. Ezek a cikkcímek egy deklaráltan kommunista, illetve egy szélsőjobboldali portálon jelentek meg, melyek a múlt héten elhunyt izraeli államelnökről emlékeznek meg. Az egyik írás egyértelművé teszi a vádakat: „Simon Peresz izraeli hadügyminiszterként sokat tett az Izrael és az apartheid Dél-Afrika közötti kereskedelmi kapcsolatok fellendítéséért, illetve mindvégig személyes és lelkes támogatója volt a fajilag kirekesztő imperializmusnak”.

Nem sokat kellene fejtegetni a tényt, hogy egy baloldali izraeli politikus, aki ráadásul családjának jelentős részét a holokausztban vesztette el, vajmi kevéssé lehetett a dél-afrikai faji rendszer támogatója vagy éltetője, ám a vádaknak sokszor történelmi hátteret próbálnak festeni, ezért érdemes reagálni rájuk.

Tény, hogy Simon Peresz hadügyminiszterként szolgált Jichak Rabin kormányában 1974 és ’77 között, és tény, hogy ebben az időszakban a gazdasági és kutatás-fejlesztési kapcsolatok virágoztak a két ország között. Ekkor azonban még csak az 1962-es nem kötelező jellegű ENSZ-felhívás szólt az apartheid ország bojkottálása mellett. Az első kötelező jellegű hasonló rendelkezést 1977-ben hozták meg.

Izrael hidegháborús katonai politikájáról keveset tudhat a történész levéltári dokumentumokra alapozni 2016-ban, ám a dél-afrikai rendszerváltással a vonatkozó anyagok dél-afrikai részét kutathatóvá tették. Ezekben éppen kellő mennyiségű információ szerepel a kapcsolatok rekonstruálásához: ismert, hogy 1974-ben a két ország 84 millió dollár értékben kötött szerződést lőszerek és tankalkatrészek eladásáról. Peresz egy P. W. Botha dél-afrikai hadügyminiszterrel való tárgyalásán személyesen javasolta, hogy partnere finanszírozza egy izraeli vadászgép-fejlesztési projekt költségeinek negyedét, egy rakéta-fejlesztési terv költségeinek pedig harmadát, cserébe a technológia megosztásáért – ezt az ajánlatot azonban végül nem követte szerződés. Ugyanebben az évben pedig Peresz levelet írt Eschel Rhoodie dél-afrikai politikusnak, melyet aztán a botrányai miatt külföldre menekült Rhoodie kiadott 1983-as könyvében. E szerint Peresz „életbevágónak” tartotta a két kormány együttműködését, „mely nem csak közös érdekeinken és az ellenfeleinkkel szemben való ellenállásnak vágyán, hanem az igazságtalanság gyűlöletének… közös alapján is áll”.

A történet azonban itt véget is ér. Való igaz, hadügyminiszterként Peresznek szerepe volt katonai alkatrészek eladásában; ekkor azonban még nem sújtották nemzetközi bojkottal Dél-Afrikát, tehát Peresz semmilyen törvényt nem hágott át ezzel. A Rhoodie-nak írt levél – melyet kéjes hangon idéz a manapság bármilyen antiszemitizmusra progresszíven nyitott Guardian – szintúgy elhelyezhető a normális diplomáciai kapcsolatok szokásos kategóriájába. Ajelet Fris, Peresz egykori szóvivője rá is mutatott, hogy az új dél-afrikai kormány a rendszer leváltása után egyértelművé tette: az izraeli államelnöknek semmi köze nem volt az apartheid rendszer felfegyverzéséhez. A múlt évben jómagam történészként is megtekintettem a – Dél-Afrikában igencsak aktív – brit titkosszolgálat jelentéseit az Izrael és Dél-Afrika közötti katonai kapcsolatokról, és még a pretoriai brit követség egy volt alkalmazottjával is volt alkalmam társalogni. Az így megtekintett anyagokban egyszer sem fordult elő a felvetés, hogy Peresz hadügyminisztersége alatt bármifajta egyezményt megszegett volt a zsidó állam.

A hatalmas leleplezés tehát voltaképpen semmit nem leplezett le Simon Pereszről. Ő egyszerre volt baloldali látnok és a nemzeti megmaradás keserű dilemmáival viaskodó politikus. És olyan politikus, aki egy 1985-ös afrikai beszédében egyértelművé tette – ahogy később Jichak Samir is: „Az a zsidó, aki elfogadja az apartheidet, megszűnik zsidónak lenni. A zsidóság és a rasszizmus nem férnek meg egymással”.