Schweitzer Gábor: „… itt mindenki izraelita”?

Zsidók a békeidők fürdőéletében

A 19. századi fürdőéletben még alig különült el egymástól a gyógyulás, a nyaralás és a szórakozás funkciója – állapította meg Kósa László a fürdővendégek dualizmuskori társadalmi összetételét elemző tanulmányában. A fürdőre járás ugyanakkor a lassanként kialakuló polgári létforma egyik attribútumává lett, jóllehet a koraújkorban még túlnyomórészt arisztokraták hódoltak a fürdőzésnek. Hideg- és meleg vizes fürdők, hegyi fürdők, gyógyító hatású tófürdők várták a pihenni, gyógyulni, vagy csupán kikapcsolódni vágyókat. A Balatont, a gyógyvizes kúráiról már korábban elhíresült Füredtől eltekintve, lényegében a reformkorban fedezték fel, az Adria-parti fürdőhelyeket csak a 19. század végétől kezdték intenzívebben látogatni. A fürdőhely megteremtette a fürdőkultúrát és kialakította a maga sajátos fürdőtársadalmát. A státusznak, így a tovatűnő rendi, ám változatlanul fontos társadalmi, nemzetiségi és vallási hovatartozásnak a kezdetektől fogva kiemelt jelentősége volt a fürdőéletben. Ez az adottság, a zsidók jelenlétére is tekintettel, idejekorán felkeltette a szépirodalom figyelmét.

 

 

„Pöstényi förödés”

Gvadányi József, a kiszolgált lovassági tábornok 1787-ben „Pöstényi förödés” címen – név nélkül – közzétett könyvecskéjében osztotta meg olvasóival a Vág menti fürdőhelyen szerzett élményeit. Leírásánál plasztikusabban talán ki sem lehetett volna fejezni a korabeli fürdői társadalom tarkaságát: „Förödik itt Papság, fördik Katonaság, / Városok lakói, és számos Uraság, / Mossa rühét zsidó, szennyét a czigányság, / Förödik Tóth, Németh, és Magyar Polgárság.” – fogalmazott.

A reformkorban a fürdőélet és a fürdőkultúra egyaránt lendületet kapott hazánkban. Ez az időszak egybeesett a zsidóság asszimilációs és emancipációs törekvéseivel is. Nincs csodálkoznivaló azon, hogy a társadalmi integrálódás jegyében a polgárosulni vágyó zsidók a mind’ népszerűbbé váló fürdőhelyeken is megjelentek. Ezzel a gesztussal nem feltétlenül a rituális fürdő, a „mikve” iránti kötelezettségnek fordítottak hátat, hanem a társadalmi befogadás felé tettek szándékaik szerint egy jelentős lépést. A korszak divatlapjainak, antológiáinak egyik kedvelt műfaját a fürdőhelyek mindennapjairól tudósító „fürdői levelek” jelentették. Ezekben az összeállításokban olvashatunk a fürdőkben fel-felbukkanó zsidókról is. A fürdőtársadalom belső differenciálódását a korabeli publicisztikák nemritkán észrevételezték. A „Magyar Életképek” 1843. évfolyamában Haraszthy Samu ezt a tagozódást a következőképp látta „Fürdői kalandok”című írásában. Balatonfüreden minden embernek, így a főrendeknek, „fő-főtáblabíráknak”, pesti polgároknak is megvolt a maguk társasága. „A negyedik cotteriát” – társaságot – „a héber atyafiak képezik. Ezek, mint a három előbbitől általában: ugy egymástól is szorosan aszerint választják el magukat, amint kinek több pénze, hitele, úgy – mint szokták mondani – több embersége van! A pénzaristokratia kellemetlen uszályaival hazánkban sehol sem tünteti fel magát egész szomorú pompájában annyira, mint e két cotteria egyedeinél.” Konklúzió gyanánt megállapította, hogy akinek nagy kedve van a „polgári társaság alkotórészeit egymással assimilálni s polgári jogokat nivellirozni” – szintezni –, az csak bátran jöjjön Füredre. A fürdő tehát jó terepe lehet a társadalmi integráció előmozdításának. A cikkíró ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy a külső válaszfalakon kívül belső válaszfalak is elkülönítették egymástól a fürdőben megforduló héber atyafiakat. A paradoxonok Balatonfüredet sem kerülhették el. A fürdőépület elé ugyanis – miként erről a „Magyar Életképek” egyik 1844-ben megjelent összeállítása számolt be – hajdúkat állítottak, hogy a bemenni szándékozó zsidókat kitessékeljék, aminek következtében a zsidók a „közfürdőbe” kényszerültek átmenni. „Nos, mit mondasz ehhez; nemde gyönyörű humanismus, kivált ollyanoktól, kik 1840-dik évben a zsidók emancipátióját olly melegen pártolták, s 1840-ben olly hidegen elejték?” Ebből a kis részletből is egészen nyilvánvalóvá válhat, hogy a reformkori emancipációnak nemcsak politikai és gazdasági, hanem társadalmi vetületei is voltak. Míg az előbbit többnyire támogatták, addig az utóbbitól tartózkodtak; legalábbis egyelőre. A zsidók azonban nemcsak a fürdőzők, vagy fürdőzni vágyók, hanem a fürdőzőket szórakoztató személyzet tagjai között is feltűntek. A „Magyar Életképek” 1846. évfolyamának egyik fürdői levele arról számolt be, hogy a stájerországi Rohitsch fürdővároskában „a kanizsai magyar hangászok (izraeliták) válogatott magyar darabokkal igen ügyesen mulattatták a közönséget.” A tapsvihar alig akart véget érni. A kanizsai muzsikusokat az éppen ott tartózkodó Liszt Ferenc megdicsérte és öt arannyal meg is ajándékozta.

„Keresztyén hullám” – „zsidó hullám”

A modernizáció természetesen a fürdőéletre is hatott. A közlekedés fejlődésének köszönhetően viszonylag gyorsan és olcsón lehetett megközelíteni a régebben még távolinak tűnő fürdőhelyeket is. Hamarosan felépültek a nyíltvízre szakosodott balatoni fürdőtelepek, kényelmes „kurhotel”-eket húztak fel a gyógyfürdőknek otthont adó városkákban, és kiépültek az Adriai tenger sokakat vonzó fürdői is. A kiegyezés éve a zsidóság számára is elhozta a régóta várt emancipációt. A polgárosodni vágyó zsidók számára a társadalmi felemelkedés addig nem is remélt lehetőségei nyíltak meg. A társadalmi befogadás vágyától vezérelve az országot keresztül-kasul behálózó fürdők vendégei között már tekintélyes számban fordultak elő a zsidók.

Az emancipációval meginduló változások a fürdővendégek társadalmi összetételében is megnyilvánultak. Legalábbis erre utalnak Écsy Lászlónak, a balatonfüredi fürdő igazgatójának a nehezen beinduló 1874. évi nyári szezon elején papírra vetett naplófeljegyzései. „A szobák is lassankint telnek, igaz, hogy lassankint, mely nem mutat éppen rosszra, de nem jobbféle saisonra. Közeledik a múlt évihez, azonban jó az Isten, valahogy csak megleszünk. Igaz, hogy mágnások nincsenek, a főbb személyek az izraeliták, de ki tehet róla, hogy a pénz és a magyar föld ezek kezében van. Elegendő fürdővendég volna, de a főbb arisztokráciábul úgyszólván csak gróf Festetics Ágoston.”

Nem mindenki volt azonban ennyire megértő a zsidó fürdővendégek hirtelen megnövekvő létszáma iránt. A magyar költészet ismert alakja, Lévay József sok nyarat töltött el a Felvidék fürdő- és üdülőhelyein a 19-20. század fordulóján. Naplójában gyakorta latolgatta a fürdővendégek nemzetiségi és felekezeti hovatartozását, és nem igazán töltötte el lelkesedés a nem magyar ajkú, illetve az „ótestamentumi arcú”-nak nevezett zsidó fürdővendégek láttán. Így írt a naplóban az 1898. év nyarán Trencsén-Teplicen tapasztaltakról: „A fürdő, amint megérkeztem, nem tett rám jó benyomást. Vasárnap levén nagyon közönséges néptömeg zsibongott a ’Hővíz’ vendéglő előtti tágas sétányon. […] Tótok, németek, zsidók. Egy magyar szót sem hallottam. Cigánybanda játszott. A tribünre nagy betűkkel ez volt kiragasztva: die ungarische Kurkapelle spielt jeden Sonntag. Itt már csak a mappán létezik Magyarország.”

Az elmúlt századfordulón idején jelent meg Eötvös Károly „Utazás a Balaton körül” című anekdotikus elemekkel sűrűn átszőtt útirajza. A Balaton-parti fürdőhelyek „osztályok, rendek, rangok, felekezetek, pártok” szerinti darabokra szedését sziporkázóan szellemes leírásban gúnyolta ki. „Balatonföldvár főrendi fürdő, Siófok zsidó fürdő, Almádi polgári fürdő, Kenese hivatalnokfürdő, Balatonfüred hol papi, hol zsidó fürdő, Badacsony nemesi fürdő, Keszthely vegyes fürdő. És így tovább.” Vajon mi lehet ennek az oka? – tette fel a kérdést. Nyilván a Balaton vize, hiszen sokan vannak, akik azt gondolják, hogy a tó vize különbséget keres és talál a „különböző rendű, rangú, osztályú és felekezetű emberek bőre között.”A Balaton vizének ezerféle hullámcsapása is lehet. „Egyik hullám főrendi, másik hullám polgári hullám. Egyik hullám keresztény, másik hullám zsidó hullám. Meg lehet ám ezt ismerni biztosan. Miről? A manó tudja. Csak az a bizonyos, hogy Balatonföldvár felé nem megy zsidó hullám, Siófok felé pedig nem megy keresztény hullám. Ilyen a balatoni szél is. Ilyen a balatoni napfény is.” Hogy a különböző társadalmi rétegek felettébb káros keveredését megelőzzék, törvényjavaslatot terjesztenek elő, melyben kijelölik a különböző társadalmi csoportok – mai kifejezéssel élve – érdekszféráit. „Örménynek, unitáriusnak csak lábmosó víz jut, mert ők kevesen vannak. A zsidókat beszorítják az akarattyai és a gamászai öbölbe Siófokig. Parasztnak adják az iszapos részeket, neki az is jó. Kishivatalnok és munkásember számára átengedik a nádasokat, kuruttyoljanak ott a békákkal. A java színvíz lesz a főrendeké és nemeseké és a papoké. Valamelyes részt átengednek a katonaság számára”. Fanyar következtetése szerint így lesz majd nagy, boldog, hatalmas és művelt a társadalom.

Vajon Balatonföldvárt tényleg elkerülte a „zsidó hullám”? Amennyiben felütjük H. Hrabovszky Júlia – Márai Sándor nagynénjének – „Ami elmúlt. Egy polgárasszony vallomásai” című visszaemlékezését, illetve felidézzük Újvári Péter „Szezonkeresztények” című elbeszélését, árnyaltabb választ kapunk erre a kérdésre. H. Hrabovszky Júlia 1907-es nyári szezont felidéző leírásában azt olvashatjuk, hogy zsidót abban az időben „nem tűrtek meg” Balatonföldváron, még a szállodákban sem. „Bármilyen előkelő, gazdag zsidó család próbálkozott a szállodában lakva befészkelni magát, a szállodatulajdonos másnap udvariasan tudtára adta, nem maradhat.” Nem lehet véletlen, hogy a zsidóság társadalmi beilleszkedésének zavaraival gyakorta foglalkozó Újvári Péter éppenséggel Balatonföldvárra küldte nyaralni az asszimilált Galambos család tagjait. Galambosné ugyanis a Siófoknál előkelőbbnek tartott Balatonföldvárt szemelte ki a nyaralás helyszínéül. Férje ellenvetésére, hogy hiszen ott „csupa keresztények vannak”, a következőket válaszolta. „Vannak ott zsidók is. A pesti milliomosok” közül sokan oda mennek. Ott pihenik ki a zsidóságukat.” Most pedig ők maguk lesznek a „szezonkeresztények”, már csak leányuk érdekében is, akinek minél előbb előkelő férjet kell szerezniük – mindegy, hogy „igazi keresztényt”, vagy „szezonkeresztényt”, a lényeg az, hogy róluk csak utólag derüljön ki, hogy valójában szezon-, nem pedig igazi keresztények.

A budapesti zsidó parvenü alakját Ambrus Zoltán mesterien rajzolta meg a „Berzsenyi báró és családja” című tollrajzsorozatában. A Berzsenyi – azelőtt Beer – család tagjait a szerző a divatos fürdőhelyeire is elküldte: Karlsbadba, Abbáziába és a Balatonföldvár alteregójaként megalkotott Balaton-Karádra. S hogy miért éppen ide? A családfő leánya, Berzsenyi Blanka szavai szerint választásuk azért esett Balaton-Karádra, mert „ide nem eresztik be a lengyelországi elemet”, és itt az ember igazán „a maga körében” lehet.

A fürdőre járó zsidó parvenü alakja a kabaré világában is megjelent. A külföldi fürdőzés közben a tóban elmerülő „gróf” tragikomédiáját Kőváry Gyula örökítette meg „A gróf a vízbe fúlt”című versikéjében. A mindössze 25 éves gróf a tóban fürödve görcsöt kapott, „hörgött kicsit”, majd elmerült a habokban. Harmadnapra találták csak meg. Ahogy a zokogó özvegy nézte a vízből kiemelt testet, a homloka redőkbe vonult és szörnyen meglepődve felkiáltott: „’Itt valami hiányzik lám-lám/ A férjemből, – mi szörnyű látvány!’/ A többi kacagásba fullott… / Zsidó lett, hogy a vízbe fullott, / Zsidó lett, hogy a vízbe fullott!” Ez az ügy – folytatódik a kuplé – vita tárgyát nem képezi, hiszen a tóban sok a hal, és „a hal ezért nem fizet strófot, / Ha leharap egy darab grófot!” A kérdés csupán az – fejeződik be a versike –, hogy a kis hal miképp gondolta, „S a műtétet hogy elkövette, / Vajh rituális célból tette?/ Vajh rituális célból tette??!” Az egykori olvasó a parvenü tragikomikus esetén kívül a körülmetélés profán feltűnésén is elmerenghetett.

Iphigénia Siófokuszban

Hogy’ is írta Eötvös Károly? „Siófok zsidó fürdő”. Most ne is gondoljunk a csúfondáros „Zsidófok” elnevezésre! Karinthy Frigyes írta a „Lipótváros története” című humoreszkben, hogy az eredendően „Árpád (Adler) Lipót” által elfoglalt Lipótvárosnak négy része van: a Kossuth Lajos utca, a Börzepalota, a Duna-korzó, valamint Siófok. A Lipótváros fürdőszobáját pedig – ez sem lehetett a véletlen műve – Balatonnak hívják: „valamikor vízzel kitöltött tó volt ez Magyarország északnyugati részében, ma sajnos csak fürdővendégek állnak benne egymás mellett, bár fenekén állítólag még mindig van víz, melyben a lipótvárosiak télen át megvastagodott kamatlábaikat mossák.” Siófok a helyszíne Karinthy – stílszerűen: Carinthos – „Iphigénia Siófokuszban, vagy ki megy a mama elé” című végzettragédiájának is. A darab főszereplője, Weisz Ignác; a neje, született Rechnitzer Regina; valamint az anyós, Rechnitzer Árminné tipikus „lipótvárosi” karakterek. A Siófokon nyaraló házaspárt az anyós táviratilag értesíti érkezéséről. A férjnek kellene őt fogadnia állomáson, akinek ehhez nincs sok kedve. „Ezószer, majd még futkosok is érte!” – kiált indulatosan, amit a görög sorstragédiákból jól ismert „Kar” visszhangzik: „Ezószer, Ezószer, segíts!” A jiddis „ezószer” – vagy „azószer” – kifejezés a „tilos” fogalmát jelentő héber „aszur” kifejezésből került át a jiddis nyelvbe. A végzettragédia összefüggésében Weisz Ignác – szándéka szerint – lehetetlenségnek tartotta, hogy éppen neki kelljen az anyósa elé kimennie a vonatállomásra: Hogy is ne, még csak ez hiányozna!

Ó, Abbázia!

Abbáziába inkább a pihenni és kikapcsolódni, mintsem a gyógyulni vágyók utaztak. A boldog békeidőkben számottevő lehetett az Abbáziában megforduló zsidók aránya, amire még a nagy világháború kirobbanása előtt a Szép Ernő és Szirmai Albert által jegyzett „Abbáziába” című kuplé is utalt. Ebből kiderült ugyanis, hogy a strandon izzadt „tout” Budapest, továbbá mindenütt szólt az általános panasz és vita: „Hogy itt mindenki izraelita, / Zsidó a pápa és zsidó a czápa / Abbáziába,! Abbáziába.” A kuplé folytatása szerint egy, a férjét Pesten hagyó csapodár „szépasszony” is akadt a fürdőzők között. „A szép asszony nem fürdik egyedül / S a szegény férj már régen Pesten ül / S gyönyörködik jövőre kis fiába / Abbáziába! / Hogy ismeretlen tettes az atya, / A balga férj ezt sose tudhatja, / De gyarapodik Izrael, hiába, / Abbáziába, / Abbáziába!” Ez a vége, illetve következménye az abbáziai nyaralásnak.

A békeidők fürdőéletében – miként ezt az egykori irodalmi- és naplószemelvények, valamint sajtóbeszámolók is alátámaszthatják – fontos helyet vívtak ki maguknak a zsidó fürdővendégek, és ez vélhetően még akkor is igaz, ha se a pápa, se a cápa nem volt izraelita.