Schweitzer Gábor: A partizán, a huszár, a bányász és az őstermelő – A pécsi zsidóság közelmúltjából

A pécsi zsidóság közelmúltját érintő áttekintéstől semmiképpen sem várható tárgyilagosság és távolságtartás, amennyiben ez a visszapillantás teljességgel személyes jellegű lesz. Arról szeretnék elsősorban beszámolni – mesélni -, amit gyermekfejjel láttam, hallottam és tapasztaltam. Ezt legfeljebb – ha szükséges – később szerzett ismereteimmel próbálom majd árnyalni, illetve kiegészíteni. A perspektíva személyes mivoltából fakadóan nyilvánvalóan egyoldalú lesz az a kép, ami az elkövetkezőkben – jó esetben – kirajzolódik. Mondandóm tárgyához ugyanis nem kívülről, hanem belülről közelítek.

Elsőként egy dalrészlet jut az eszembe: „Hatvannégyben épp hogy elindultunk /
Hatvannégy nyarán még csak álmodtunk” – énekelte valaha Koncz Zsuzsa. Ez az elindulás természetesen Róla, illetve az Ő generációjáról szólt, de a Sors úgy akarta, hogy ugyanannak az esztendőnek egy szép kora tavaszi reggelén én is „elinduljak” az élet útján. A korosztályomhoz sajnos nem tartozunk túlontúl sokan. Tudtommal a hitközségi anyakönyv születési rovatába a ’60-as évek első felében keveseket vezettek be. Ekkorra ugyanis már lecsengett a Soá utáni egy-másfél évtized – pécsi léptékkel mérve jelentős – demográfiai fellendülése. A felszabadulás után született „nagy generációhoz” képest, mi a ’60-as évek szülöttei létszámban elenyészők vagyunk. A’70-es évektől viszont – hozzánk képest tekintélyesebb számban – megszülettek a Soá utáni első nemzedék gyermekei.

 

Jelentés egy briszről

A születésemet követő nyolcadik napon, ahogy ez zsidó fiúgyermekek esetében általában lenni szokott, felvételt nyertem Ábrahám szövetségébe. Zsinagógai neveimet – Ávróhom Smuél – apai dédapám és nagyapám után kaptam. Anyai nagyapám hál’ Istennek még sokáig közöttünk lehetett. Néhány évvel ezelőtt az egyik történész ismerősöm elmesélte, hogy miközben az egykori Állami Egyházügyi Hivatal anyagait kutatta a Magyar Országos Levéltárban egy pécsi brisz-ről, azaz circumcisióról – történetesen az enyémről – szóló jelentés is a keze ügyébe került, amelyet az egyik Pestről érkezett nagyhatalmú vendég készített akkoriban a Hivatal számára. Ebben arról számolt be a jelentéstevő, hogy ki mindenki fejezte ki gratulációját szüleimnek másodszülött gyermekük megérkezése alkalmából. A jelentéstevő, úgy látszik, kevesellte az Új Életben megjelenő „hivatalos” tudósítást.

Életem első 17 éve a Fürdő utcában, említhetném úgy is, hogy a kicsinyke pécsi zsidónegyed szívében telt el. Családunk amúgy anyai ágon kötődik Pécshez, illetve Baranya megyéhez. Egyik ükapám, Rosenthal Fülöp a 19. második felében Villányban élt, s – a családi elbeszélések szerint – az ő házában gyűltek össze imádkozásra a helyi zsidók. Rosenthal ükpapa tehetős ember lehetett, idős korában még egy tórát is adományozott a pécsi zsinagóga számára. Talán bizony még most is ékesíti a Frigyszekrényt. Egyik leányát, Reginát – dédanyámat – egy Zsámbékon született kereskedő, Domber Márk – dédapám – vette feleségül. Közös életük egy Pécs melletti kis faluban, Olaszban kezdődött – leánygyermekeik, közöttük nagyanyám, itt születtek, s valamikor a nagy világháború előtti években költöztek be Pécsre. A sokgyermekes szatócscsalád a Szigeti városrészben tengette életét. Domber dédapám utóbb egy ideig a Tettye oldalán kanyargó, költői csengésű Puturluk utcában is lakott. Leányai időközben eladósorba kerültek. A ’30-as évek legelején nagyanyám kedvéért költözött nagyapám Bajáról Pécsre. Igazából tehát az édesanyám az első, aki Pécsett született a mi családunkban.

A történetet a Domber-család miatt meséltem el, mert egy velük kapcsolatos életrajzi adalék, azt hiszem, jól rávilágít egy korabeli zsidó mentalitás-történeti toposzra. Domber dédapám édesapja, Izrael, kántorként kereste kenyerét a Buda közelében lévő kis zsámbéki hitközségben. A család sejtette, hogy a Domberek valahonnan Galíciából érkezhettek, de miként ezt Márk dédapám legidősebb leánya, családunk Tantija gyermekkoromban többször is említette, erről nem szívesen beszéltek odahaza, mert ez a származási hely nem számított túlontúl illusztrisnak. Márk dédapám egyik bátyja, Jóska bácsi tanárember lett Losoncon, s miként a Tantitól tudom, nagy előkelőségében nem is igen tartotta a családi kapcsolatot a kispolgári körülmények között élő pécsi rokonaival. Jó 15 évvel ezelőtt Józsi bácsi nevére véletlenül rábukkantam egy lexikonban, s mit ad Isten, ebből kiderült, hogy Lembergben született. Vagyis Domber ükapám valóban galíciai származású volt. Idősebb gyermekei még odahaza, fiatalabb gyermekei – miként Márk dédapám – már idehaza, azaz Magyarországon születtek. A hírt siettem elmondani akkor még élő, kilencvenegynehány éves Tantimnak, aki egy kissé elfanyalodott az újság hallatán, s halkan felsóhajtott: „Sajnos, mindig sejtettük, hogy ’fin’ zsidók vagyunk!”  A ’fin’ – egyetlen ’n’ betűvel – természetesen nem a távoli, akkoriban nem is önálló Finnországra utalt, hanem a német ’von’ – -ból, -ből – jiddis változatára, amely abban az összetételben, hogy ’fin zsidó’ a köznyelvben csupán annyit jelentett, hogy galíciai zsidó. ’Fin’ vagy nem ’fin’ zsidó, ez ma már mellékes, de úgy tűnik, az elmúlt századelőn még egyáltalán nem volt az.

Visszatérve azonban a Fürdő utcához, a Fürdő utca páratlan oldala – három épület – tartozott és tartozik az ún. zsidó oldalhoz: a hitközség sarokháza – szebben mondva bérpalotája; udvarában a téli imaházzal és a kultúrteremmel, a Goldmark-teremmel –; az egykori zsidó elemi iskola, akkoriban diákotthonként működő épülete; valamint a közösség ékessége, a Kossuth tér – az egykori Majláth tér – keleti frontját lezáró 1865-ben felavatott zsinagóga romantikus épülete. A közelmúltban lapozgattam a pécsi származású Hardy Kálmán altábornagy visszaemlékezéseit. Az elmúlt századelőn az akkori Majláth téren felállított Kossuth szobor kapcsán jegyezte fel, hogy annak háttérében a hatalmas zsinagóga áll. Ezt a ténymegállapítást azzal a maliciózus kiegészítéssel toldotta meg, hogy egyik magyarországi Kossuth szobornak sem volt ennél liberálisabb kerete. A Kossuth szobor talapzatát azóta – nem tudom miért – áttájolták.

A zsidónegyedhez tartozott a zsinagóga mögötti Goldmark utcában az akkoriban már állami fenntartású, de zsidók számára valamiféle előfelvételi jogot biztosító Szeretetotthon – Szociális Otthon – is. Az utolsó Pécsett töltött évet nem messze a Fürdő utcától, anyai nagyszüleim Toldi Miklós utcai lakásában töltöttem. Feltűnt, hogy különösen az őszi nagyünnepek alkalmával igen sokan érkeztek a Toldi utcából és környékéről: leginkább a Munkácsy, a Perczel, a Gábor, a Tímár, a Rákóczi és a Felsőmalom utcából. Akkor persze még nem tudtam, csak érzékeltem, hogy a zsinagógát övező utcák – tágabban viszont az egykori városfalak által védett Belváros – a Soá előtt a zsidók által legsűrűbben lakott városrészt jelentették. Nyilván ennek a topográfiai adottságnak az utóhatásaira érezhettem rá.   Sok esetben még ma is pontosan meg tudnám mutatni, hogy a hitközség tagjai közül kik laktak egyik vagy másik belvárosi (vagy azon kívüli) házban. Az emlékek persze kissé megkoptak, ám a nevek és az arcok megmaradtak. Az utólag olvasott statisztikák és elemzések mindenesetre az én empirikusnak egyáltalán nem tekinthető gyermekkori megfigyelésemet támasztották alá. Hosszú évekkel Pécsről való távozásom után került csak kezembe a híres-hírhedt statisztikus, Kovács Alajos 1928-ban közzétett tanulmánya Pécs társadalmáról. Ebből kiderült, hogy a zsidó vallású népességnek közel a fele, mintegy 2000 polgár lakott az akkoriban négy kerületre felosztott Pécs „Belváros”-nak nevezett III. kerületében. Másik megközelítésben ez annyit jelentett, hogy a Belváros lakosságának közel az egynegyede zsidó vallású volt akkoriban. A Nagykanizsáról Pécsre kerülő, a két világháború között bíróként működő Arató Jenő visszaemlékezéseinek az elmúlt századelő pécsi zsidóságát felidéző sorai lényegében szintén ugyanezt a megérzést igazolták vissza.

 

Má nistánó – 16 évesen is

A bevezetőben említett demográfiai helyzet okán sokáig úgy tűnt a számomra, hogy a rendszeres közösségi életet élők közül mintha mindig én lettem volna a legfiatalabb, és ez a státusz az idő múlásával sem igen akart változni. A legifjabb voltam az Istentiszteleteken – egy idő után kizárólag nekem töltöttek egy kupicányi kesernyés, de legalább kóser bort a péntek esti Istentisztelet Kiddusa alkalmával –, a legkisebb voltam a Talmud Tóra oktatáson – emiatt elnézték, ha figyelmem alkalmanként (legyünk őszinték, elég gyakran) elkalandozott –, s még 16 éves koromban is én mondtam el a „má nistánó”-t a közösségi Széder estén, ami kamaszként egy kissé már feszélyezett. Ez a Benjámin-státusz persze előnyökkel is járt. Kiskoromban lényegében szabadon járkáltam-kelhettem, változtathattam az ülőhelyemet és ezzel együtt a beszélgető-partnereimet – ha éppen ehhez volt kedvem – az Istentiszteletek alatt; miként kisautóimat és játék katonáimat is fesztelenül rakosgathattam a zsinagóga padjain.

A Talmud Tóra oktatás a szolgálati lakás előszobájából nyíló hitközségi irodában folyt. Az irodát több festmény és fénykép díszítette. Az egyik fénykép egy 12 éves ikerpárt, a deportálásból hazatért Somogyi-fiúkat ábrázolta. Vállukon átvetett tarisznyával álltak 1945-ben a fényképezőgép lencséje elé. Arcuk, alakjuk elevenen élt és él bennem. Remélem, jó egészségben élnek valahol a tengerentúlon. Ők ugyan nem, de matuzsálemi kort megért édesapjuk, Izsó – akkoriban már Joe – bácsi gyakorta látogatott vissza kanadai otthonából Pécsre. Első világháborús, Isonzo és Piave melletti hademlékeit többször is felemlegette.

A zsidó közösségi tereket ekkoriban leginkább a Fürdő és a Goldmark utca közti intézmények jelentették. Úgy hiszem, szerencsés adottságokkal rendelkezett a hitközség. A Fürdő utcai székház udvarában lévő, télinek nevezett imaház, összekapcsolva a kulturális rendezvényeknek, közösségi étkezéseknek egyaránt otthont adó Goldmark-teremmel, mögötte pedig a kóser konyhával és a húskiméréssel messze kielégítették az igényeket.

Akkoriban, úgy emlékszem, még hétköznap reggel és este is imádkoztak a Szeretetház egyik alagsori helyiségében. Különösen szívesen emlékszem vissza az ott tartott szombatbúcsúztató Istentiszteletekre. A szombatbúcsúztatás vége felé, a Hávdóle szertartáshoz érkezve gyakorta tarthattam magasra a több szálból csavart, színes gyertyát. Ilyenkor alig vártam, hogy a forró viasz a kezemre csöpögjön, hogy ott egy szempillantás alatt megszilárduljon. A gyertyát ezt követően vette át tőlem a kántor bácsi, hogy a lángocskákat egy kistányérba kiöntött borban megforgatva eloltsa. Egy idő után egy fontos megbízatást is kaptam, amit nagy örömmel láttam el. Az Istentisztelet kezdete előtt szobáról-szobára kopogtattam és hívtam imára az otthon lakóit: Klein Dolfi bácsit (95 évével a ’70-es évek második felében ő volt a közösség szeniora), a Hőgyészről beköltözött Fuchs bácsit (ő mindig jött, kivéve a vízhajtós napokat), a mosolygós Fein bácsit, a borissza Szántó bácsit (érdekesnek találtam, hogy az imák végi „Omén”-t következetesen „Umájn”-nak ejtette), s néha be lehetett csalogatni (bár egy kicsit tartottam tőle) az elkóborlásra hajlamos, mogorva Markstein Jakabot is. Időnként előfordult, hogy – jóllehet ekkoriban még nem töltöttem be 13. életévemet, tehát zsinagógai értelemben kiskorú voltam –, már beleszámítottak a szeretetházi minjen-be. Azaz én lehettem az Istentisztelet tartásához minimálisan szükséges tíz férfi közül a tizedik. Ezt óriási megtiszteltetésnek éreztem. Nyilván annak is szánták, de – miként ez utóbb világossá vált – ennek hátterében a kétségbeejtő demográfiai helyzet húzódhatott. A születések szerény száma miatt az utánpótlást sokáig a Szeretetházba – főként vidékről – beköltözők jelentették. Ők azonban lassanként végleg eltávoztak, helyükre pedig többnyire már nem zsidó vallásúak érkeztek. Jelenlétem tehát nyilvánvalóan emiatt értékelődött fel. Azt talán csak felnőtt fejjel tudom igazán értékelni, hogy családunk három generációja képviseltette magát ezeken a Szeretetházban tartott Istentiszteleteken: apám, anyai nagyapám és jómagam.

A szeretetházi imádkozásokon kívül elevenen élnek az emlékezetemben az ott tartott Purim ünnepségek. Ilyenkor egy kis vidámság és pezsgés költözött a falak közé. Akadt egy nem túl idős hölgy a lakók között, a kissé bicegő Kató néni, aki harmonikán is tudott játszani, s alkalmanként, nyilván Purimkor, előadott néhány műsorszámot. Kató néni egyébként harmóniumon is játszott, s amikor Sebestyén doktor – a hitközség orgonistája – szabadságon volt, ő kísérte a téli imateremben Tímár főkántor urat – Karcsi bácsit – a péntek esti Istentiszteletek alkalmával. S ha már a péntek estéknél tartok, egy-két ezzel összefüggő emlékképet is fel kell elevenítenem. Az istentiszteleti törzsgárdának volt egy igen aktív és lelkes tagja: Miklós bácsi (érdekesnek tartottam, hogy csak az utónevét magyarította Manóról Miklósra, miközben német hangzású vezetéknevéhez hűségesen ragaszkodott). Nos, Miklós bácsi szeretett kitűnni a hangjával – a háború előtt a zsinagógai kórus tagja volt –, ám önkéntes és nemritkán önkényes magánszólói olykor-olykor nagyon is megzavarták az Istentisztelet áhítatát. Közeledve a bar micvó felé, leginkább attól tartottam, hogy miközben a Tóra előtt énekelni fogom a Háftórát, a heti szakaszt, Miklós bácsi majd beleénekel, én pedig felsülök. Aggodalmam szerencsére alaptalannak bizonyult, Miklós bácsi ugyanis csendes megadással hallgatott végig.

A péntek esti Istentiszteletek kapcsán a ’70-as években meghonosított imádkozás utáni Kiddusokra is szívesen emlékszem vissza. A téli-tavaszi idényben kéthetente tartott Kiddusok célja az volt, hogy a közösség tagjai az ima után még egy kis időt töltsenek együtt egy kevéske étel és ital fogyasztása mellett. Ez a célkitűzés teljesült is, sőt, úgy emlékszem, hogy az Istentiszteletek látogatottsága valamelyest növekedett is. Nem jöttem rá az okára, de utóbb valamiféle versengés alakult ki a Kiddusok körül. Kezdetben a hitközség töltötte be a vendéglátói szerepkört, utóbb viszont a hitközség tagjai látták vendégül a megjelenteket. A kezdeti szerény Kiddusokat lassanként lucullusi lakomák váltották fel. Finomabbnál finomabb falatok kerültek az asztalokra. A vendéglátók lelkesedésükben – ki tudja, miért – egymást licitálták túl.

 

Zsinagógai titokajtók

Az Istentiszteletek fénypontját természetesen a nagy-zsinagógában tartott ünnepi Istentiszteletek jelentették. Ilyenkor felcsendült a híres Angster-orgona is. Az első sorból, édesanyám mellett állva figyeltem, ahogy az orgona mögül Sebestyén doktor időnként fel-felpattant és kikandikált, hogy mikor is kell bekapcsolódnia a liturgia menetébe. Az őszi nagyünnepek alkalmával akkoriban még eléggé megtelt a zsinagóga földszintje. Ha ez a „megtelt” annyit jelentett, hogy a rendelkezésre álló közel 450 ülőhely kétharmada volt foglalt, akkor is mintegy 300-an vehettek részt az Istentiszteleten. Igazán a nagyünnepek alkalmával lehetett megbecsülni, mekkora lehetett a hitközség létszáma akkortájt.

Úgy hallottam, egy időben Engesztelő Nap, Jaum Kippur alkalmával a zsinagóga valamelyik oldalajtaját is kinyitották azok számára, akik nem akartak, vagy nem mertek akkoriban a Kossuth térre nyíló főbejáraton keresztül a zsinagógába belépni, hogy tapintatos formában és láthatatlanul valamelyik öltözőszobában kuporogva mégiscsak részt vehessenek az Istentiszteleten.

A nagyünnepek idején persze nem jártunk Judit nővéremmel iskolába. Távollétünket szüleink igazolták, valamiféle olyan formula beírásával, hogy ettől és eddig úgymond „családi okok miatt” nem mehettünk iskolába. Évente s nagyjából ugyanabban az időben mindig akadt két-három nap, amikor családi okaink távol tartottak bennünket a tanulástól Azt hiszem, mindenki tudta – értelme sem lett volna titkolni – távollétünk valós okát, de valamivel mégiscsak kellett igazolni a hiányzást. Ez a „családi okok miatt” formula utólag mellesleg nagyon emlékeztet Gergely Ágnes híres versének, a „Temető Pannóniában” –nak a logikájára:

 

„ (…)

A katolikus temető
katolikust fogad –
de nem tudni, kit hantol el
a Kozma utca 6.

Ha lutheránus, baptista,
ha kálvinista vagy –
nincs feltüntetve cím gyanánt
a Kozma utca 6.

Ó, Istenem, úgy kedvelem
a szimbólumokat –
de mit jelképez voltaképp
a Kozma utca 6.

(…)”

 

Ilyen volt a kor, amely zsinagógai titokajtók és „Kozma utca 6.” formulák igénybe vételét kívánta meg.

A zsinagógában persze az Istentiszteleteken kívül is bóklászhattam. A rabbi-, illetve a kántorszoba mögötti csigalépcsőkön gyakorta mentem fel a kórus elhagyatott szintjére, illetve a vele szemközt lévő orgonához. (Csak zárójelben jegyzem meg: örömmel tapasztalom, hogy kisfiaim hasonló biztonsággal és otthonossággal közlekednek a Dohány utcai, a Frankel Leó utcai, vagy a hébe-hóba felkeresett Hegedűs Gyula utcai zsinagóga padsorai között, illetve karzatán.) Nyilván nem lehettem még iskolás, amikor a hitközség mindenese, Ibi néni először vitt fel magával a zsinagóga minden elképzelhetőt felülmúló padlására. Az egy igazi labirintusnak tűnt a számomra: hatalmas volt, zeg-zugos és sejtelmes. A legizgalmasabbnak azt tartottam, amikor a tetőablakokat kitámasztva felágaskodtam és az ablaknyílás résein keresztül a Mecsek csúcsait pillantottam meg. Ibi néni – aki csak „kis plébános”-nak becézett – máshová is elvitt magával: postára, tejcsarnokba s hívő katolikus lévén a Ferencesek templomába is. Bizonyára ezért nevezett kis plébánosnak, no meg azért, mert talán azt remélte, hogy bizony belőlem is rabbi lesz.

A térhasználat sajátos színfoltját jelentette a Táslich szertartás. Új Év, Raus HáSónó délutánjához kötődik ez a szokás, amikor is a vétkeinket megtestesítő kenyérdarabkákat a folyóba kell szórni, hogy azokat – mármint a bűneinket jelképező morzsákat – a halak megegyék. Nem lévén folyó, de még patak sem Pécsett, az a helyi szokás alakult ki, hogy Táslich alkalmával a hitközség férfitagjai – felnőttek és gyerekek vegyesen – felkerekedtek, és a Belvárostól kissé távolabb eső Balokány-liget picinyke tavába szórták a kenyérdarabkákat. Egy-két közösségi séta emléke él bennem, amikor Új Évkor jóllakattuk a Balokány-liget halait, ha egyáltalán éltek halak abban a kis csónakázótóban.

A közösségi élet üde színfoltjához tartoztak ugyanakkor a Goldmark-teremben rendezett kultúrelőadások. Purim és Chanuka alkalmából nem egyszer léptek fel a Pécsi Nemzeti Színház művészei, Kézdy György, Vallai Péter, Füsti-Molnár Éva és mások is. Jó párszor megfordult Pécsett Scheiber Sándor, az Országos Rabbiképző Intézet karizmatikus igazgatója is. Scheiber Sándor családi ünnepeink részese is volt: ő eskette a szüleimet, utóbb – de már Pesten – a nővéreméket, s a bar micvóm alkalmából is ő tartotta az avatóbeszédet 1977 tavaszán. A ’70-es években egyébként három bar micvó ünnepség is volt Pécsett: Fried Gabié, Tímár Robié és végül az enyém. A Goldmark-termi vallási-kulturális rendezvényeken mellesleg rendszeresen megjelentek a pécsi egyetemeken, főiskolákon tanuló zsidó fiatalok is. Sokan közülük a szülői házban is gyakorta megfordultak. Kisfiúként nagyon imponált, amikor köztük lehettem.

 

Az operaénekes, a partizán, a huszár, a bányász és az őstermelő

Időről-időre felbukkantak a hitközségen a külföldre távozott – emigrált, vagy disszidált – pécsi kötődésű zsidók is. A legnagyobb izgalmat Ernster Dezső, a new york-i Metropolitan Operaház akkoriban már Svájcban élő magánénekesének a látogatásai váltották ki. A ’60-as évek második felétől mind sűrűbbé váltak ezek a hazalátogatások. Zsinagógai koncertjére ugyan nem emlékszem, de tudom, hogy fellépéseit Pécs zenei életének kimagasló eseményei között tartották számon. Ernster Dezső magas, méltóságteljes alakja, mélyen búgó hangja fejedelmi aurát kölcsönzött a számára. Útjaira rendszeresen elkísérte hűséges útimarsallja, Géza bácsi és Dezső bácsi Nasi névre hallgató, jól nevelt spániel kutyája is. Nasi türelmesen kuksolt egy fotel alatt, amíg apám és Dezső bácsi jól kibeszélgették magukat a könyvtárszobában. Ernster Dezső pécsi látogatásainak csúcspontját az jelentette, amikor a Nádor Szálló különtermében halvacsorára invitálta meg – némi túlzással – a hitközség apraját-nagyját. Ernster Dezsőn kívül az akkortájt Ausztriában élő operaénekes, Gödri Kató is fel-felépett szülővárosa zsinagógájában. A későbbiekben is visszalátogatott Pécsre, de akkor már csak magánemberként. Személyes emlékként két történelmi témájú könyvet őrzök Gödri Katótól, melyeket a bar micvóm alkalmából kaptam tőle.

A ’70-es évektől kezdve az őszi nagyünnepeket rendszeresen Pécsett töltötte a nem túlontúl távoli Eszék (Osijek) városából érkező egykori jugoszláv partizán-orvos, Wiesner doktor is, akit mi, gyerekek egyszerűen csak „doki bácsi”-nak hívtunk. Doki bácsi nemcsak kitűnően tudott imádkozni – fiatalon elhunyt édesapja az első világháború után Jugoszláviához kerülő Bezdán városának a rabbija volt –, de partizán-históriái is magával ragadóak voltak. Pajzán történetein ugyanakkor sokat mosolyogtunk, amit láthatóan jóleső érzéssel nyugtázott.

A Pécsett töltött időszak kapcsán gyakran megkérdezték tőlem, tapasztaltam-e bármiféle antiszemita, zsidóellenes megnyilvánulást a környezetemben. Akármennyit is kutakodom emlékeimben, kettőnél több esetet nem tudnék felidézni. Mindkét „elkövető” hozzám közelálló iskolatárs, jó barát volt. Azt valahogy éreztem, hogy a bántó kijelentéseknek, csúfolódásoknak nem ők lehettek a kútfői. Ők csak visszamondták, amit máshol hallottak. Ettől függetlenül mélységesen bántottak a történtek. Furcsa fintora a sorsnak, hogy egyikőjük nemrég elmesélte, hogy egyik felmenőjéről kiderült, hogy bizony zsidó születésű volt. Közép-Európában ez egyáltalán nem meglepő! – válaszoltam neki szent meggyőződéssel. Mert valóban nem az. Némi túlzással azt is mondhatnánk, bizony az lenne a furcsa, ha nem így lenne.

Azt a kérdést is sűrűn feltették, hogy nehéz volt-e megtartani a kóserságot. Válaszom mindig „nemleges” volt. Nem volt nehéz megtartani a kóserságot, hiszen ebben nőttem fel. Pécsett egyébként sikerült biztosítani a kóser vágást – a kántor-sakter bácsi a szárnyasok kedvéért házhoz is jött –, egyes-egyedül a kóser felvágottak terén szenvedtünk némi hiányt. A hiányt orvosolandó édesapám hozott Pestről, „a Kőváritól” felvágottakat. A füstölt húsárut pedig odahaza készítettük. A Jókai tér egyik házának udvarán működött egy picinyke húsfüstölő üzem, ahol elkülönített részen füstölték a kóser hústermékeket. Kísértést persze többször is éreztem a tiltott gyümölcs fogyasztása iránt, de „tettlegességre” nem került sor. Más kérdés, hogy katonaként, már nem Pécsett, hanem Zalaegerszegen, az elém rakott ételek mérlegelés nélküli elfogyasztására kényszerültem.

A toposzok között korábban már említettem a ’fin zsidók’ esetét. Más „zsidó” vonatkozású közhelyek is eszembe jutottak azonban. A történelem – különösön a háborúk története – gyermekkoromban igencsak érdekelt. Kisiskolásként annyit pontosan tudtam – ha sokkal többet nem is –, hogy az első világháború idején Magyarország és Oroszország egymás ellen harcoltak. Élt még ekkoriban a pécsi hitközségnek két megbecsült tagja, Hirsch bácsi és Zajonc bácsi, akik katonaként részt vettek az első világháborúban. Míg a szálfaegyenes Hirsch bácsi magyar huszárként harcolt, addig a köpcös – s ha jól tudom, bakui születésű – Zajonc bácsi a cári hadsereg katonájaként került 1915-ben magyar hadifogságba. Nem igazán tudtam felfogni, illetve megérteni, hogy a nagy világháborúban a zsidók egymással szembenálló hadseregben harcoltak: egyik a királyért, másik pedig a cárért. Azt hiszem, dilemmámról meg is kérdeztem Hirsch bácsit, mit tett volna akkor, ha az egyik vele szemben álló ellenséges katonáról kiderült volna, hogy szintén zsidó. Ő csak mosolygott, s valami olyasmit válaszolt, hogy hát ebben az esetben bizony vagy az a másik katona, vagy ő maradt volna életben. Utána olvasva a történteknek megértettem, hogy a szembenálló felek vallási, felekezeti hovatartozásának akkoriban nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget.

Egy másik toposz a zsidók foglalkozási összetételéből fakadt. Mit is láthattam, hallhattam, tapasztalhattam itt Pécsett? A hitközség tagjai túlnyomórészt kereskedők, iparosok, alkalmazottak, tisztviselők és szabad értelmiségiek voltak. Az egyik őszi nagyünnepi Istentisztelet alkalmával feltűnt egy számomra ismeretlen, magas férfi a zsinagógában, akiről utóbb megtudtam, hogy Komlóról érkezett és polgári állására nézve bányász volt. Kimondatlan tiszteletet éreztem iránta, mint akinek a puszta létezése már önmagában valamiféle mítoszt döntött volna meg. Sajnos, nem sokkal később, fiatalon hunyt el.

Az utolsó toposz a gazdálkodó zsidókkal kapcsolatos. A Pécs környéki falvakban, kisvároskákban tudtommal már nem sok zsidó lakott már akkoriban. A Harkány felé vezető út egyik leágazása vezet egy kis faluba, Garéba; ott élt a családjával Pista bácsi, aki ráadásul a nagymamán távoli atyafia is volt. Szóval, Pista bácsi gazdálkodó volt, hatalmas portával, állatok sokaságával. Egy-kétszer megfordultunk náluk, s magamban örömmel konstatáltam, hogy – noha ezt a fogalmat akkoriban bizonyosan nem ismertem – végre őstermelő zsidóval, ráadásul távoli családtaggal ismerkedhettem meg.

A Pécsett töltött gyermekkor tulajdonképpen hirtelen ért véget a ’80-as évek elején. Az érettségi és a sikeres felvételi után katona lettem, s leszerelésemet követően korábban Pestre költözött családom után a fővárosba mentem már haza. Azóta sűrűn, de mégiscsak „vendégként” – hazajáró vendégként – fordulok meg Pécsett.

Mészöly Miklós írja egyik esszéjében, hogy számára Pécs volt az első igazi urbs. Alighanem az én életemben is Pécs tekinthető az első igazi városnak, megtoldva azzal, hogy a város zsidó közössége számomra valamiféle értékálló, egyúttal determináló kiinduló- és igazodási pontot jelent egyúttal.