Scheiber Sándor a 85 éves Rabbiképzőről – Egy cikk az Új Életben

Vajon hogyan kommunikálhatott egy neológ rabbi az 1960-as évek elején, amikor nyilvánvaló politikai nyomás alatt kellett intézményét vezetnie? Nem csupán saját maga és családja megélhetéséért, de munkatársaiért, tanítványaiért, az intézményéért, annak történelmi hagyatékáért és a benne felhalmozott szellemi vagyonért is felelősséget kellett vállalnia.

Scheiber Sándor „A 85 éves Rabbiképző” címmel írt egy rövid anyagot az Új Élet 1962. július 15-i számába. „Június utolsó napján zártuk az 1961–1962-es tanévet. Jóleső érzéssel ismerjük el a tudást és a szorgalmat, amelyről hallgatóink a kollokviumokon számot adtak” – nyitja a látszólag a tanévzáró okán született cikket. De a figyelmes olvasó hamar rájön, hogy az írás keletkezésének nem ez a valódi oka.

A folytatásban Scheiber lefekteti, mely értékeket tartja intézményében a legfontosabbaknak: „Az egyikben már most megcsillan a tudományos hajlandóság, a másikban a szónoki tehetség, a harmadikban a nyelvek iránti érdeklődés és így tovább.” Napjaink Johanan ben Zakkajaként (Avot 2:8)^[1] Scheiber felsorolja azokat a készségeket, amelyek egy tanítványt kiválóvá tesznek, elismerve közben azt is, hogy ki ebben erős, ki meg abban, ki ilyen módon válhat értékes rabbivá, ki meg úgy. Ne felejtsük, ugyanez a Johanan ben Zakkaj volt az, aki kiegyezett a Jeruzsálemet ostromló római hadvezérrel, hízelgett neki, de ezzel átmentette a judaizmust egy új korszakba. Új, elvontabb formát adott neki, amelynek a szentély helyett a tudás, a tanulás, az intellektuális munka van a középpontjában.

Majd szerzőnk hirtelen hangnemet vált: „Hála él bennünk és az egész magyar zsidóságban Államunk iránt, amely fenntartja Kelet-Európa ez egyetlen rabbiképzőjét és így alkalmat ad és lehetőséget egyben arra is, hogy a népi demokráciák zsidósága ide küldhesse tanulni rabbijelöltjeit.” Ez lenne a korban kötelező „vörös farok”? Johanan ben Zakkaj hízeleg a hadvezérnek? Vagy rejtett kritika, amikor Scheiber arra utal, hogy más „népi demokráciákban” nem is működhetnek rabbiképzők?

Olvassuk tovább a cikket. Scheiber Sándor önazonos marad, és hű a neológia múltjához, értékeihez. Azonnal történeti síkra tereli és átkeretezi a gondolatmenetet: „A 85 éves Intézet múltján és jelenén elmélkedve egyetlen kérdés vetődjék itt fel: Korszerű volt-e vajon iskolánk a múltban és az-e a jelenben?”

A választ is megadja: „Bátorság volt és forradalmi tett, amikor megalakulásakor – előítéleteket leküzdve és támadásokat állva – nemzeti nyelven kezdték tanítani tanáraink a rabbinikus tárgyakat. Korszerű volt, amikor a tudomány eszközeivel és módszereivel közelítették meg a héber forrásokat. Az eredmény nem maradt el: tanítványaikkal karöltve magyarajkú zsidóságot neveltek: magyar-zsidó irodalmat és tudományt teremtettek.” A felületes olvasó ezekben a sorokban a hatvanas évek kötelező mozgalmi hevületét véli felfedezni. A neológia ismerője azonban látja a két Lőw, Bacher és Goldziher ifjúkori mozgalmi lelkesedését egy új típusú, nemzeti és tudományos zsidóság iránt. Scheiber nem tagadta meg önmagát, és őszintén örülhetett annak, hogy ezt a fajta judaizmust taníthatta a többi népi demokrácia rabbijelöltjeinek is. Egy olyan judaizmust, amelynek a tudás, a tanulás, az intellektuális munka van a középpontjában.

„A felszabadulás után mi is az élet és a kor követelményeihez igyekeztünk igazítani Intézetünket” – folytatja. A „felszabadulás” kifejezést a korabeli zsidóság a lehető legőszintébb módon használta (és használjuk sokan ma is). Elég visszaemlékeznünk arra, hogyan vészelte át Scheiber Sándor az ostromot a budapesti Vadász utcai Üvegház pincéjében. A „kor követelményeihez való igazítást” pedig már az 1868-as kongresszus határozata is előírta a felállítandó rabbiképzőnek.^[2] Hogy miben állt a kor követelményeihez való igazodás Scheiber beszámolója szerint? A kántorképzés (újra)szervezéséből, gyakorlati ismereteket átadó „Hitközségi közigazgatás” című tárgy bevezetéséből, a tudományos munka végzéséhez szükséges bibliográfiai stúdiumok (a mai tantervben: könyvtári ismeretek) rendszeresítéséből, a magyarországi zsidók történetét, hagyományait, közösségeit bemutató kurzusokból. Mind-mind olyan újítások, amelyek ma is vállalhatók, ma is progresszívnek minősülnek.

Scheiber egy társadalomtudományi tanszék létesítését is megemlíti. „A rabbi a társadalomban és nem a társadalmon kívül él, nem szakadhat el az élettől, nem dolgozhat légüres térben” – teszi hozzá. Bár mindenkinek kicsit mást jelent, de a szocialista és a kapitalista országokban is egyet lehetett érteni ezzel a mondattal, és ma is részét képezik a társadalomtudományi ismeretek a rabbiképzésnek. Igaz, „az építés, a tettek területén találkozunk és együtt dolgozunk minden magyarral hazánk nagy erőfeszítéseiben” – ez kicsit szocreálként hangozhatott, de sok kortársával ellentétben Scheiber „elmulasztja” annak kifejtését, hogy az oktatott társadalomtudomány vajon marxista alapokon állt-e. Ebből a hiányból is érezzük, hogy Scheiber önazonos maradt: amivel nem értett egyet, arra nem hivatkozott, még ha jópontokat szerezhetett volna is a hatalomnál.

Miután elmondja, hogy „a történelemben páratlan tragédia után a könnynek nem lehet elapadnia; örökké emlékeznünk kell a pokol rémségeire,” a következő gondolattal zárja a cikkét: „A világ feltartóztathatatlanul halad a szabadság és a béke útjain. Nekünk is ott a helyünk. Ezt értetjük meg – zsidóságunk haladó hagyományait tanítva – növendékeinkkel.” Ahogy Scheiber tudja, hogy a béke és a szabadság egyszerre lehet kommunista jelszó és ősi zsidó érték, ugyanúgy a progresszivitás zászlaját is a neológ zsidóság hagyományaként adja a fiatalok kezébe.

Scheiber úgy fogalmazta meg 1962-ben a „korszellem” által elvárt tanévvégi beszámolóját, hogy közben hű maradt a neológia általa vallott progresszív, nemzeti és univerzális etikára épülő felfogásához. Egyetlen olyan „vörösfarok” sem található a cikkben, amellyel Scheiber nem azonosulhatott volna. Igaz, ehhez az kellett, hogy ezeket a mondatokat kicsit másképp értelmezze, mint a legtöbb korabeli olvasó. Ha a Tórának hetven arca van a zsidó hagyomány szerint, miért ne lehetne Scheiber mondatainak két olvasata? Ha-mevin javin.^[3]

Három apróságot vegyünk még észre az írással kapcsolatban. Egyrészt, a cikk néhány, a korabeli hatalomhoz címzett tételmondata dőlt betűvel jelenik meg. Ezeket minden valószínűség szerint a szerkesztő kurziválta. A vezércikk nyitómondata az Új Élet első oldalán: „Lapunk zártakor még javában tart a népek nagy békeparlamentje Moszkvában.”^[4] Alatta egy beszámoló A magyar zsidóság béke-nagygyűlése a Goldmark teremben címmel. Ebben nem kerül megemlítésre Scheiber. Közvetlenül az elemzett Scheiber-cikk mellett egy rövid anyag, amely szerint „súlyos felelősség terheli Kennedyt” a magaslégköri atomrobbantásért. Ilyen kontextusban érthető, ha a szerkesztő a Rabbiképző igazgatójának a szájába is ad néhány kiemelt békepárti üzenetet.

Egy második apróság, amely feltűnhet: két oldallal később is olvasunk egy rövidhírt a Rabbiképző évzárójáról, benne azzal a megjegyzéssel, hogy „dr. Scheiber Sándor igazgató vázolta az elmúlt tanév munkáját és megemlékezett Kaufmann Dávid professzorról születése 110. évfordulója alkalmából.” Az intézménytörténetre és a nagy elődök emlékére oly sokat adó Scheiber miért nem említette meg Kaufmann Dávidot a cikkében? Lehetséges, hogy a cikk hirtelen vált szükségessé, a moszkvai „béke-világkongresszussal” összefüggő politikai „konstelláció” miatt, és nem tudta Scheiber olyan alaposan megszerkeszteni, mint más műveit?

A harmadik kérdés a cikk zavaró zárómondata: „Ezt értetjük meg – zsidóságunk haladó hagyományait tanítva – növendékeinkkel. Hogy korszerűen és fiatalon élje meg Intézetünk negyedszázad múlva a centenárium évfordulóját is.” Néhány sorral feljebb a cím: „A 85 éves Rabbiképző”. A mindenben olyannyira precíz Scheiber nem követhetett el elemi aritmetikai hibát. Talán jelzés a figyelmes olvasónak, hogy mennyire vegye egyáltalán komolyan az idáig leírtakat?

Kovács András feltárja, hogy az 1961-1962-es tanév során hogyan helyezte a titkosszolgálat Scheibert és a Rabbiképzőt „szisztematikus ellenőrzés” alá, hogyan hallgatták le az irodáját, a lakását, hogyan ellenőrizték a levelezését.^[5] A Rabbiképző igazgatója érezhette a fokozott nyomást. Talán ez jelenti azt a kontextust, amelyben Scheiber szokatlan írása megszületett.

A szerző nyelvész-hebraista

 

^[1] „Rabban Johanan ben Zakkajnak öt tanítványa volt: Eliezer ben Hirkanosz rabbi, Jehosua ben Hananja rabbi, Joszi rabbi, a kohén, Simon ben Netanel rabbi és Elazar ben Arach rabbi. Amikor számba vette tanítványai jó tulajdonságait, azt mondta: Eliezer ben Hirkanosz rabbi olyan, mint a kimeszelt ciszterna, amelyből egy csepp víz sem vész kárba. Jehosua ben Hananja rabbi: boldog a szülőanyja. Joszi rabbi, a kohén egy igazi jámbor. Simon ben Netanel rabbi istenfélő. Elazar ben Arach rabbi pedig olyan, mint az egyre erősödő áradat.” (Avot 2:8, Darvas István fordításában, in Az Atyák tanításai: modernizált fordítás kommentárokkal, Budapest: Magvető – Mazsihisz, 2019, p. 40.)

^[2] „Határozat a rabbi-képző intézet felállítása tárgyában … 2. §. A rabbi-képző intézet szorosan a mozaiko-rabbinikus tan alapján álland; a talmud és a szertartási törvények tanításáról különösen gondoskodand; egyszersmind azonban a tudomány mai állása követelményeinek is kell hogy tökéletesen megfeleljen.” (A magyar és erdélyhoni izraelitáknak 1868–69-dik évi egyetemes gyűlésén alkotott szabályzatok és határozatok. Hiteles kiadás. Pest: Pesti Könyvnyomda Részvény-Társulat, 1869.)

^[3] ’Aki érti, az érteni fogja’. Akire pedig nem tartozik, az észre se veszi a rejtett üzenetet.

^[4] Egy korabeli filmhíradó a Parlamentben megtartott országos békekonferenciáról jól érezteti a korszak hangulatát: https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=16695.

^[5] „Munkaterv a cionista illegáció feltárására. 1962. március 14.”, ÁBTL, O-171690 1962. 03. 14. Ld. András Kovács, „The Decades of an Ending”, in Tamás Turán és Carsten Wilke, Modern Jewish Scholarship in Hungary: The ‘Science of Judaism’ between East and West, De Gruyter–Oldenbourg, 2016, p. 379.  Valamint: András Kovács, Communism’s Jewish Question: Jewish Issues in Communist Archives, De Gruyter–Oldenbourg, 2017, p. 281.