Salom, Uganda!

A bozótos pusztaság közepén egy zsidó hitre tért törzsi vezető közösséget alapított a XX. század elején. A néhány száz fős közösség a mai napig küzd, hogy életben tartsa hitét.

A keréknyomokkal szabdalt, vörös agyagos barázdák mentén férfiak igyekeznek a leszálló estében. A manióka- és gyapotcserjék szegélyezte ösvény a kunyhók között kanyarog, majd egy kis vályogházikóhoz vezet. Az asszonyok és a gyerekek már ott vannak, kitakarítottak és elkészült az étel. Ideje a gyertyákat meggyújtani.

Úgy ötvenen szoronganak egy viharlámpa körül. A gyékényeken gyerekek alszanak. Régies zsoltárdallamok visszhangoznak. A ceremóniát Enos Keki és Mose Madoá vezeti, vállukon talisszal, az imasállal. Salom! Ma este sabbat van és hanukka negyedik estéje a Palissához tartozó Putti zsinagógájában. Itt, 250 km-re észak-keletre Uganda fővárosától, Kampalától, egy maréknyi afrikai ízlelgeti a zsidó létet.

1913-ban Szemei Kakungulu, aki sokáig az angolok szövetségeseként harcol, visszavonul, miután az angolok elárulták és nem tették királlyá, mint ígérték. Elfordul az angolok keresztény hitétől és belemerül az ótestamentumba. Meg akar tanulni héberül, s tartani akarja a mózesi törvényeket. De mindenekelőtt a körülmetélésre kerít sort. Törzse, a bamalakik nemtetszése dacára 1919-ben végrehajtja a szertartást, s ezzel kezdetét veszi Abayudaya (Izrael gyermekei, luganda nyelven) története.

Kakungulu 1928-ban meghal, de a közösség addigra már háromezer főt számlál. A múló idő, majd Idi Amin Dada diktátor véres uralkodása (1971-79) a kihalás szélére juttatja a közösséget. Az 1980-as évek végén már nincsenek többen 300-nál, többségük öreg. Míg végre a fiatalok kibucba szerveződve újraélesztik hitüket.

Ma, Szemei Kakungulu lakhelye Namanyonyi dombján nem éppen méltó emlékhely. Sírját csupán egy bádogtető védelmezi. A tulajdonos, Ndora, Kakungulu kisebbik fia jövőre lesz 87 éves. Apjára úgy emlékszik, mint halkszavú emberre, aki gyakran mélyedt könyveibe és imádságaiba.

Noha az ugandai zsidók legfeljebb hétszázan vannak, kétféle irányzatot követnek: a namanyonyi zsidók konzervatívok, míg a százharminc putti zsidó ortodoxnak vallja magát. „Az iskolában gyermekeinket Krisztusgyilkosnak bélyegzik” – állapítja meg szomorúan Enos Keki, a putti közösség szellemi vezetője. Namanyonyiban legalább nem történik efféle: a zsidó iskola a környék minden gyerekét befogadja, megkülönböztetés nélkül. Namanyonyiban van egy kis pénz. Az alig 15 km-re lévő Puttiban nincs.

A válás 1995-re nyúlik vissza. Egy amerikai zsidó szervezet, a Kulanu, mely az elszigetelt, kicsi zsidó közösségeket támogatja, ekkor kezd el érdeklődni az ugandai zsidók iránt. A namanyonyi közösség 150 gyerekének iskoláztatását finanszírozza. Egyben támogatja az kapcsolatteremtést konzervatív és reform rabbikkal. És a 2000-es évek elején a vallásos amerikaiak kijelentik, hogy készek hivatalosan betéríteni az abayudayákat, noha nincs örökletes kapcsolatuk a kiválasztott néppel. Azzal a feltétellel, hogy mikvét építenek, ahol mindannyian megmerítkeznek.

A namanyonyi zsidók elfogadják. A puttik elutasítják, mert ők a johannesburgi bét din elismerését óhajtják megszerezni. A szigorú johannesburgi bét din szabályozza a kasrutot az egész afrikai kontinensen. A puttik ezért egyelőre nem is esznek húst, mert nem felkészültek a rituális vágásra. És nem is részesülnek a Kulanu adományozóinak bőkezűségéből, akik a „hivatalos” namanyonyi közösséget privilegizálják.

Enos és Sira majdnem kivándoroltak Izraelbe

 

Hogy néhány shillinghez jussanak, a putti asszonyok színes kipákat készítenek. Enos meg az interneten reklámozza őket amerikai és dél-afrikai zsidóknak. A közösség tyúkfarmot is létre akar hozni.

A hanukkai és a szombati ünnepi vacsorán halból lakmározhatunk. A nők és a gyerekek kint esznek az éjszakában, amíg a férfiak egy szál gyertya fényénél ülve kezüket a Sira (Enos felesége) készítette rizshegybe merítik. Ők ketten kis híján elmentek Izraelbe, a kis Mirjammal a hónuk alatt. Nairobiban visszafordították őket valami vízumprobléma miatt. Azóta az abayudayák lemondtak álmukról. „Dél-afrikai barátunk figyelmeztetett minket – magyarázza Mose Madoa – hogy Izraelben elvesztenénk a lelkünket és identitásunkat, mint az etióp falasák. Hogy inkább meg kéne próbálnunk Ugandában zsidónak lenni.” A történelem iróniája: 1903-ban, amikor a cionizmus atyja, Herzl Tivadar sürgette Nagy-Britanniát, hogy valósítsa meg a zsidó nemzeti otthont, a Chamberlain-kormány azt javasolta, hogy hozzák azt létre…Ugandában.

Elfelejtett „törzsek” Malitól Chiléig

 

Szerte a világon különféle közösségek vallják magukat zsidónak, noha nem mindig tudnak felmutatni történelmi vagy származási kapcsolatot Mózes leszármazottaival. Mizoramban (India) a Szaharában vagy Tombuktuban (Mali) csakúgy, mint Kínában vagy Chilében kis közösségek hivatkoznak arra, hogy nomád törzsek, ugyanúgy mint a ruandai és burundi tuszik, akik a kuszi birodalom leszármazottjainak mondják magukat. DNS tesztekkel izolálni tudtak genetikai markereket, amelyek közösek a mostani zsidók és néhány ilyen csoport között. A genetikusok zsidóknak minősítették a jemeni és a lesotói közösségeket. Dél-Afrikában a lembákat is „hitelesítették”, de vallásgyakorlatuk nem győzte meg a rabbinátust.

 

 

A L’Expresse cikke nyomán

Szél Júlia