Miért kezdte újra Révai a zsidókérdés tárgyalását?

Február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján közöltük Nyerges András Rögeszme és miazma című tanulmányának első részét – ma a második részt olvashatják.

3.

Kérdés, persze, hogy Révai voltaképp miért indította útjára a „zsidókérdés” sebeket feltépő, amúgy meg semmiféle külső körülmény által nem sürgetett tárgyalását? Miféle múltbéli tévedés ismétlődését remélte ez által elkerülni? Ha tanulmányait és cikkeit vizsgáljuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy gondolkodására minden másnál erőteljesebben nyomta rá bélyegét az 1918/19-es forradalmak parasztpolitikája téves voltának belátása. Sajnálatos módon a következtetés, amit ebből levont, szintén téves volt, noha másképp, s amikor a múltat elemezte, már eleve ehhez a hibás következtetéshez gyűjtött igazoló argumentumokat. Például olyat, amilyet a társadalmi változásokkal szemben mindig is eltökélten ellenséges, őskonzervatív Budapesti Hírlap 1919. februári cikke kínált. Révai el tudta (mert el akarta) képzelni, hogy ez a lap (csodák csodája) a történések által szinte lekenyereztetve őszinte elismeréssel jelentette ki: „A népkormány elsőrendű programpontjává tette az úgynevezett föld­osztást, vagyis a gondoskodást arról, hogy akit föld méltán megillet, az kapjon is földet. Ez az igazi demokratizálódás, amennyiben a nép boldogulásáról történik gondoskodás. A reform Debrőn, Károlyi Mihály gróf birtokán indul meg, az első demokratikus földosztás ünnepi aktusa a köztársaság első elnöke birtokán és jelenlétében megy végbe”, Ez a hangvétel Révai számára azt sugallta, hogy ami Károlyi és a Károlyi-félék földosztó programjában elismerésre tudta késztetni még a Budapesti Hírlapot is, az ellen neki (ahogy meg is írta 1928 márciusában a Kassai Munkás hasábjain), harcolnia kell, mert „ez a földosztás meg fogja gyarapitani a burzsoázia szövetségeseit a proletárdiktatura elleni harcában. Ennek a földreformnak a révén széles paraszttömegek fognak mint a politikai forradalom tartaléka veszendőbe menni és a burzsoázia tartalékává válni. Ebből a stratégiai alapból következett nemcsak a magyar októberi forradalom elleni harcunk helytelen folytatása. A mezőgazdasági proletariátust nem tudtuk megnyerni a városi proletariátussal való szövetség, tehát a diktatura ügyének.”

Íme, itt éppen tettenérhető a rögeszme kibontakozásának pillanata: a parasztságon kívül minden más társadalmi csoport kirekesztendő az együttműködésből, a remélt együttműködés árát viszont meg kell fizetni – még akkor is, ha az az antiszemitizmus tudomásulvételét jelenti. Révai mint a pártvezetés illusztris tagja, a parasztpolitikának időközben amolyan specialistaféléje lett, olyannyira, hogy1931-ben, amikor titokban Budapestre jött, kiderült, hogy nem a munkásosztály szervezeteinek, és nem is az illegális párt ügyeinek dolgában jött, hanem (amikor elfogták, a Magyarság tudósítója megírta) a parasztpolitika ügyeiben közölte a legfrissebb direktívát Kolozsi László fűszerkereskedő-segéddel, aki itthon egyik legfőbb irányítója a kommunista parasztmozgalomnak és a találkán a parasztmozgalom kiszélesítésére vonatkozólag vett át Révaitól újabb utasításokat. Ennek fényében szinte természetes fejleménynek tekinthetjük, hogy Révai a népi írók sorozatos felbukkanásában a saját elméletét látta igazolódni – egyebek közt emiatt tapasztalhatták később róluk szóló könyvének bírálói, hogy meglepő nagyvonalúságot tanúsít irántuk – még olyan elvi kérdésekben is, mint a zsidókérdés. „Ne akadjunk most fenn azon – írta például -, hogy Féja szerint a magyarországi kapitalizmus nem magyar, hanem zsidó kapitalizmus”, és rögtön leszögezte: „nem holmi útszéli antiszemitizmust, hanem paraszti antikapitalizmust képvisel”.

Ezen a „fenn nem akadáson” mit sem változtatott, hogy Féja időközben a Szvatkó Pál-féle Magyarország vezérpublicistájaként 1942 június elsején leszögezte: „A két zsidótörvény óta nagyot javult a helyzet”, denunciáló cikkek sorát írta az antifasiszta tendenciájú Szép Szó ellen, hogy elismerésképp 1943-ban Rákosi Jenő-díjban részesült, hogy egész akkori munkásságával mintha „jóvá akarta volna tenni” saját „viharsarkos”, tehát plebejusi, lázadó, bírói ítélettel sújtott múltját. Révait még Féja olyan kitételei sem zavarták, hogy „Szép Szóéknak szükségük volt szegény József Attilára, mert kellettek a magyar alibik, a magyar cégérek”, hiszen a Szép Szó és köre abba a kategóriába tartozott, amelyet az ő szövetségi politikája eleve kizárt az együttműködésből. Az is csak megerősítette ebben, hogy Féja „e folyóiratban bizonyos fajvédő érdekek megnyilatkozásait vélte látni”, és emellett így érvelt: „Ezek a bősz fajvédők tartottak a népi előretöréstől, sejtették, hogy ez az előretörés mindennél nagyobb veszedelmet jelentene számukra. Szükség volt egy álszociális irányzatra, mely a magyar népi írókat minél sötétebbre festette”. Gáspár Zoltán, Fejtő Ferenc, K. Havas Géza, Ignotus Pál, József Attila, mint „bősz fajvédők” – ez még Féjától is furcsa, s az ő világlátásukat az álszociális jelzővel illetni – magában véve is képtelenség. de Révai számára sajátos módon nem volt az, ennek fényében az is érthető, hogy miért „nem akadt fenn” Féja zsidózásán (ahogy később a Darvasén) sem, miként azt is megmagyarázza, hogy főképp azt rótta „Szép Szóék” terhére: kritikával merték illetni a népiek völkisch irányba el-elhajló megnyilatkozásait.

Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy 1945-ben éppen a Révai-szerkesztette újság tette ismét középponti témává a „zsidókérdést”? Hogy volt-e ebben Révai részéről a saját származását kompenzáló árnyalat is. azt biztonsággal meg nem állapíthatjuk, de az tény, hogy Révainak saját, tudományos felkészültségű párttársainak a véleményét (például Molnár Erikét) sem akaródzott tudomásul vennie. Molnár Erik ugyanis a Társadalmi Szemle hasábjain, mintha a nálunk addig történteket összegezné, leszögezte: „A zsidókérdést a demagógia mesterségesen, politikai célokból teremtette meg. Az antiszemita propaganda nélkül Magyarországon senki sem beszélne zsidókérdésről”, és nem volt kétséges, hogy a március 25-i Darvas-cikk közlése pontosan erre szolgált.

Amikor 1945 nyarán hajszoltan gyorsított kiadásban megjelent Lukács György Írástudók felelőssége című könyve, s az abban foglalt írások olvasója bízvást meglepődhetett rajta, mekkora (noha nyilván akaratlan) összhang van a Szép Szót illető kritika dolgában Féja cikkei, és a moszkvai Új Hangban közölt Lukács-bírálat között. A hazai olvasó nem tudhatta, hogy Lukács, amikor a Szép Szóról írt, leginkább Révai sugallata, no meg a kötelező frakciófegyelem miatt (és persze, a később be is következett Ljubjankába hurcoltatás fenyegetésének tudatában), engedett a Révai-féle teoretikai sugallatnak s tekintett el attól, hogy az általa nem ismert hazai valóság nem igazolja fenntartásait. Ezért fordulhatott elő, hogy minden Lukács iránt táplált tisztelete ellenére a szociáldemokrata Horváth Zoltán ízekre szedte a Szép Szót illető tanulmányokat, mondván: „ezt mi látjuk jobban, mert mi itthon, a közvetlen közelből tanui voltunk”. Révai (becsületére legyen mondva), ez ügyben s a maga módján megpróbálta a felelősséget Lukácsról elhárítani, mégpedig azzal, hogy amit Lukács papírra vetett, az nem egyéni vélemény volt, hanem „a magyar kommunista párt álláspontja a Szép Szó köre és a népi írók között a 30-as évek vége óta dúló szellemi harcban”.

Később, már Révai halála után, 1963-ban Vértes György mindenáron védelmezni akarván Révai álláspontját, tapintatosnak képzelve megjegyzését, azt írta, hogy Révai „betegsége sajnálatos kihagyásaként kell felfogni, hogy szerinte a költő azért működött együtt a Szép Szó körül tömörült urbánus írói csoporttal, mert „széltében-hosszában nem volt kilátás más szövetségesekre”. Mindenestre a szociáldemokrata Hámori László fel merte tenni (mert még fel merhette tenni) azt a kérdést: „Vajon Révai József elvtárs nem tévedett-e, amikor a parasztság nagy tömegeinek demokratikus érzelmeire számított?”

 

4.

Az a szinte természetellenes csend, ami a zsidókérdés bolygatását Darvas március 25-én megjelent cikke óta övezte, 1945. július 17-én egy csapásra véget ért. Igaz, előbb még, július 15-én, a Szabad Nép kormányintézkedés gyanánt jelentette be, hogy „intézkedések történnek a háború ál­dozatai és a kisemberek” érdeké­ben, s akkor külön kitért arra, hogy „nem részesülnek támogatásban azok, akik SS-ek, nyilasok voltak…”, amitől sokaknak szinte leesett az álluk, mert nem értették, miért szükséges ezt külön is bizonygatni, talán szó volt arról, hogy a nyilasok is támogatást kapnak?

Ez a nevetségesnek tűnő kérdés két nappal később már nem tűnt tréfásnak, amikor elterjedt a híre, miszerint belügyminiszteri utasításra ezer kisnyilast szabadon bocsátanak. „Elterjedt” – írom, mert bármilyen furcsa, a már létező Hivatalos Közlöny, melynek még egy községi vadőr kineveztetését is kötelessége volt nyilvánosságra hozni, erről az intézkedésről félszónyi említést sem tett: nem közölte sem a rendelet ún. M.E. számát, sem indoklását.

A kisnyilasok részleges amnesztiáját szenzációvá a hírlapok növelték, amikor bőbeszédűen beszámoltak róla, hogy a koalíciós tárgyalások eredményeként a belügyminisztérium frissen kinevezett politikai államtitkárára, Farkas Mihályra bízták, hogy debütálásként a mintegy 300 nyilast őrző Böszörményi úti laktanyában útravalót adjon a távozóknak: „Sok magyar ember tudatlanság és kényszer következtében került a nyilaspártba és puszta párttagságuk is a nyilas tábor erejét növelte, tudjuk, hogy készek jóvátenni azt, amit a magyar nép ellen elkövettek. Ezek előtt megnyitjuk a szabadság kapuját. A belépőjegyet, melyet a demokratikus Magyarországban kapnak, az ő érdekük meg is tartani”.

Ezt a hírt sokan úgy fogták fel, hogy tulajdonképp nem más, mint a március 25-i Darvas-cikk átültetése a gyakorlatba. „Csoda-e – kérdezte a mauthauseni lágerből éppen akkor hazatért publicista, Parragi György – hogy egy kissé meg vagy zavarodva, mikor megkérdik tőled: mi a reakció? Csoda-e, hogy erre nem tudsz válaszolni, mert elképedve látod, hogy az internáló táborokból, expressis verbis, a nyilasokat bocsátják szabadon, de benn­tartanak olyanokat, akik németellenesek és nyilasellenesek voltak világéletükben”.

Az, hogy ez az intézkedés kiből milyen visszhangot vált ki, jórészt attól függött, milyen emlékei vannak az illetőnek a most szabadon bocsátottakról, még abból az időből, amikor szabadon működhettek. Voltak, akik utólag is azzal értettek egyet, amit április elején írt a Népszava: „Minden perc drága, minden perc, amit a nyilasok szabadon töltenek”, majd – másnap, április 5-én – nem is titkolt örömmel jelenthette, hogy „megkezdődött a nyilas párt­tagok internálása”. Azt is a Népszava közölte, hogy „a demokratikus rendőrség egyik tagjában já­rókelők felismertek egy a Munkácsy-utca 27. számú házban lakó nyilast”, mások emlékei meg azzal vágtak egybe, amit Sulyok Dezső örökített meg emlékiratában: „Már az 1944. október 15-ről 16-ra virradó éjjel pogrommal kezdődött Budapesten. 16-án reggel a Teleki tér és a Tisza Kálmán tér teli volt nyilas pártszolgálatosok által éjszaka legyilkolt zsidók hulláival”.

Mivel ezeket a tömeges, borzalmat és iszonyt keltő akciókat aligha a nyilasok vezetői hajtották végre, sokakban felvetődött a kérdés, vajon nem olyan „kisnyilasok” szabadultak-e ki, akik részt vettek ezekben az akciókban? Sokakban a hír kiváltotta rosszérzést csak növelte az, amivel magyarázni próbálták, t.i. hogy „hivatalos közegek válogatták ki az internáltak közül a szélnek ereszthető ezret”. Kevesen érezték ezt elégséges garanciának, mert azt is olvasták, hogy például „a házmegbízottakra bízzák a „kisnyilasok” személyének azonosítását”.

Az a tudósítás sem keltett rokonszenvet a nyilasok iránt, amelyik szerint „egyetlen rendőr kiséretében, 90 nyilas internált vonult végig a Baross utcán. Az internáltak ruhája alól, mintegy jelszóra, botok kerültek elő. Tömeges verekedés kezdődött az arrajárók és az inter­náltak között. A nyilasok „nem tart ez már sokáig!”, és „Verd agyon!” kiáltásokkal téglákkal kezdtek dobálódzni”. A Kossuth Népe arról írt, hogy nem árt résen lenni, mert „az elhurcoltak és hazatérők soraiba hamis iratokkal nyilasok is beszivárognak”. Semmivel se volt megnyugtatóbb, amiről a Demokrácia számolt be: „Budai szemtanú mondja, hogy a nyilasok tülekedést rendeztek a születési bizo­nyítványok megszerzéséért… Változnak az idők: egy éven át zsidók bujkáltak keresztény papírokkal, most nyilasok bujkálnak zsidó papírokkal!”. A Világ oknyomozó riportja is nyugtalanítónak bizonyult: „A III. kerület még szabadon lévő nyilasai közül a minap ötvenet fogtak el és valamennyien jól felszerelt munkaigazolványokkal próbáltak megbújni az igazságszolgáltatás elől”. Még cifrábbnak tűnt a Kossuth Népe másik információja, mely így hangzott: „Az utóbbi hetekben a felszabadított nyugati területekről hazaérkező deportáltak között nyilasok csempészik magukat vissza az országba., akik hamisított igazolópapirosokkal férkőznek a deportáltak közé”.

A hivatalos magyarázat szerint kizárólag olyanok szabadultak ki, akik mindössze a Szálasi-puccsig, tehát október 15-ig voltak tagjai a nyilas pártnak, azután viszont siettek kilépni belőle. Bár nem volt köztudomású tény, sokan mégis sokan tisztában voltak vele, hogy ekörül valami nincs rendjén, tudniillik az 1938/3400. sz. rendelet után, amely közalkalmazottaknak megtiltotta, hogy bármelyik párt tagjai legyenek, pro forma számos nyilas valóban kilépett a pártból, de ezek is tüstént visszaléptek, amikor a Teleki-kormány 6840/1940. sz.rendelete hatálytalanította az előbbi klauzulát. Az is tudható, hogy az 1944. október 15-i hatalomátvétel után, már csak káderhiány miatt is, tömegével, és táviratilag hívták vissza a kilépett vagy „re­zidens” expárttagokat, és „mun­kát” adtak nekik.

Az ezer nyilas szabadon bocsátásának ilyenfajta indoklása ingatag lábakon állt, ezt bizonyította Szabó Lajos Ödön 41 éves gép­lakatos esete is, amit a Világ tett közzé. Ebben a lapban a delikvens önérzetesen kijelentette, hogy ő bizony előbb a Keleti Arcvonal Bajtársi Szö­vetség tagja volt és „1944. október 20-án léptem át a nyilaskeresztes pártba, ahol aztán mint pártszolgálatos, öt zsidóegyént lőttem agyon”. Visszamenőleg annak az intézkedésnek is furcsa mellékzöngéje lett, amelyik 1945. július 3-án leszögezte, hogy „a demokratikus Ma­gyarország nem elégszik meg azzal, ha valaki nem volt nyi­las. Olyanok iránt táplál csak bi­zalmat, akik harcoltak a háborús uszítók, a nép ellenségei ellen” – majd két héttel később ezer főt szabadon engedett azok közül, akik ellen a bizalomra méltó emberek harcoltak.

Utólag egyértelmű, hogy egyebek közt a Szabad Nép első oldalán közölt, hivatalos álláspontként is értelmezhető cikktől lett az ex-nyilasoknak olyan nagy mellényük, hiszen abban maga a főszerkesztő értelmezte így a szabadon bocsátásukat: „A nyi­lasok földet ígértek, nagyobb da­rab kenyeret, hivatali előmene­telt… Hogyne hittek volna nekik az öntudatlan kisemberek? De ha bűnösek is, nem ők a főbűnösök. A magyar demokrácia nem akarja megtagadni tőlük a becsületes élet újrakezdésének lehetőségét, föltéve, ha méltónak bizonyulnak rá”.

Ez a fajta állásfoglalás legfeljebb azokat érte váratlanul, akik nem tudták (és sokan nem tudhatták), hogy Révai már a Szegeden megjelenő Délmagyarország 1944. november 25-i számában is érettük aggódott: „Legfőképp a kisnyilasok sorsa tölti el aggodalommal. Hogyan élelmezzük a munkásszázadba beosztott nyilasokat? Célszerű-e internálni őket? Fizessünk-e munkabért nekik?” Volt hát mihez kontráznia a Nemzeti Parasztpárt Darvas szerkesztette lapjának, a Szabad Szónak, s ebben az orgánumban már egyenesen a szere­tet és az emberi megértés megnyilvánulásaként értékelték a nyilas ezer kiengedését. „Kik ezek a kisnyilasok? – tette fel a kérdést Horváth Jó­zsef – „Munkás és szegénypa­raszti származású kisemberek, akiket félrevezettek a forradalmi jelszavak!” Kopré József riportja ugyanott azt ecseteli, hogy „a sza­badon engedettek nyilasként semmit sem csináltak.” További adalék volt az ügy értékeléséhez az Esti Szabad Szó hasábjain megjelent álláshirdetés, mely a maga jelentéktelenségében is példaértékű volt: „Ruhaüzlet keresztény kisasszonyt jó fizetéssel felvesz”. Mégsem állt elő az a fajta társadalmi Treuga Dei, melynek a március 25-i cikket követő csend mintájára (Révaiék óhaja szerint) be kellett volna következnie.

A szociáldemokraták délutáni lapjának, a Világosságnak egyik munkatársa ellátogatott a még szabadon nem engedett kisnyilasokhoz, s a körükben tapasztaltakról így számolt be: „Ezek ott benn bosszuért lihegnek. Mártíroknak érzik magukat, akik semmit sem tettek, akiket – mint bent szájról-szájra adják – most tárt karokkal várnak az egyik pártban”. A közvélemény tekintélyes része viszont ezt a fejleményt képtelenségnek tartotta, kizárt dolog, gondolták, hogy létezzék olyan demokratikus párt, amelyik a nyilasokra építene. Mint kiderült, az internáltak magabiztossága mégsem volt alaptalan képzelgés. A további fejlemények nyomon követhetők például abból, amit Nagy Töhötöm jezsuita pá­ter a Kalot összetételét firtató szovjet diplomatának felelt: „A Kalot még mindig jobb, mint a Kom­munista Párt, akiknél saját be­vallásuk szerint tömegével bújnak meg volt nyilasok.” Hasonlóképpen látta a helyzetet Sarkadi Imre is, aki a NÉKOSZ Valóság nevű folyóiratában így írt erről: „A radiká­lis baloldal nem is tagadja, hogy bevette sorai közé a volt nyilas kisparasztot és a volt kisnyilas gyári munkást…”

Maga Darvas József „látszólag igen tárgyilagos ítélkezésnek” (noha elfogadhatatlannak) ítélte Parragi azon állítását, hogy „a kommunista párt is felhigult nyilasokkal, antiszemitákkal ébredőkkel”, de aki őneki ezt nem hitte el, annak is hinnie kellett Rákosi Mátyásnak, aki 1946.szeptember 29-én elmondott kongresszusi beszédében bagatellizálva ugyan, de megerősítette ezt: „Jöttek pártunkba, ha kisebb számmal is, olyan mun­kások, szegényparasztok, akiken kisebb-nagyobb mértékben fo­gott a fasizmus fertőző mételye”. Nem csoda, ha a szociáldemokraták korifeusai (köztük Faragó László) meglehetős keserűséggel reagáltak erre: „A nyilasok itt élnek közöttünk. Árpád-sávval vagy anélkül. Bent maradtak az üzemekben, hivatalokban. Megbújtak a különböző pártok védőfala mögött. Vannak olyan nyilas jelszavak, amelyek követésére sajnos eléggé széles néptömegek örömmel kaphatók”.

Azt is sokan gondolták, hogy ez az eljárás éppen inverze annak, amit Szálasi művelt, amikor (1944. április 6-án) kijelentette: „Azt híresztelik, hogy a Nyilaskeresztes Pártban sok a kommunista. Mindenkit biztosítok, hogy a pártban nincsenek kommunisták, mert ha ilyenek volnának, azokat én ütném agyon”. Lapjukban, az Összetartásban, 1944. április 28-án Kovarcz Emil közölte is a pártvezetés utasítását „a kommunistagyanus elemek kizárásáról”.

Az írás első része