Róbert Péter: „Párbajozó zsidó ifjak” – Sport témájú írások a magyar zsidó sajtóban

A magyar nyelvű zsidó sajtó kialakulásakor a sport még a vékony felső rétegek egyfajta szórakozása volt. Miután a zsidóság nem került be ezekbe a körökbe, lapjai nagyon keveset foglalkoztak sporteseményekkel, testedzéssel. (A nyomtatott sajtó többi orgánuma sem! – tehetjük hozzá.) Általában a polgárosulásban egyre nagyobb teret kivívó zsidóság igyekezett osztozni az általa mintának tekintett rétegek életvitelében – amennyiben ezt vallási hagyományai, szabályai lehetővé tették.

Mivel e korban általános volt a párbajmánia, zsidók is gyakran kényszerültek helytállni a kihívások terén, ehhez pedig a vívás tudománya volt elengedhetetlen. Pisztoly párbajok esetén a céllövést, a katonai szolgálat alatt, illetve otthon is el lehetett sajátítani.

Eredetileg csak a nemesek párbajozhattak, de a rossz szokások ragadósak: később a polgárság felső rétege is fegyvert ragadhatott, ha úgy vélte, hogy jogtalanul megbántották. Az emancipált zsidóság friss egyenjogúságához a párbajképességet is megkapta.

Don Péter: Lovagias ügyek. Magyar írók és újságírók párbajai (1834-1920) című, a Corvina kiadó gondozásában megjelent könyve rengeteg olyan penge- vagy golyóváltást mutat be, ahol az egyik vagy mindkét fél a zsidó felekezethez tartozott. Különösen az újságíróknál volt ez gyakori, sokszor a sérelem is zsidóságuk miatt érte őket. Vázsonyi Vilmos is párbajozott joghallgatóként, amikor még Weiszfeldnek hívták.

Magyarország ebben a korban e műfaj paradicsoma volt, a monarchia más részeiből is idejöttek lovagias ügyeket elintézni a felek. Ennek a “párbajturizmusnak” az volt az oka, hogy a magyar büntetőtörvénykönyv az osztráknál sokkal enyhébben ítélte meg ez a feudális csökevényt. Így váltak a párbajok olyan gyakoriságúvá, hogy még a korabeli zsidó sajtó is foglalkozott velük. Általában örömmel vették, ha a zsidó fél megvédte magát, de elítélték ennek az alapjában idegen magatartásnak az átvételét, amely különösen a zsidó fiatalok között terjedt. Egyébként olvastam rövid újsághírt, hogy a kikeresztelkedését a rabbinak hivatalosan bejelentő zsidó joghallgató, a “hücpeség” rekordjaként párbajra hívta ki az őt hitehagyásáért keményen korholó lelkészt.

Az I. világháború után leáldozott a párbajok divatja. Az erősödő antiszemitizmusnak nem volt szüksége kihívásra és segédekre, hogy fizikailag bántalmazzák a zsidókat. Don Péter könyve még a békebeli évtizedeket hozza közel az olvasóhoz, sok érdekességgel és adattal.

A párbajoknak gyakran volt zsidó vonatkozása, többnyire a zsidó volt a sértett fél, de amikor tiltakozott az őt, vagy felekezetét ért sérelem ellen, akkor őt hívhatták párbajra. Jellemző ebből a szempontból a zsidó közéleti személyiségek helytállása, akik gyakran kénytelen volt párbajozni maguk és közösségük védelmében. Amikor megjelentek a zsidó tartalékos tisztek, rossz szokássá vált, hogy tiszttársaik beléjük kötöttek, és párbajozniuk kellett. A diákpárbajok tömeges járványa nem volt olyan elterjedt, mint Németországban, ahol a sebhelyes arc szinte a diplomához tartozott, de magyar egyetemeken is előfordult ilyesmi.

Ennek a kedvezőtlen jelenségnek pozitív hozadéka volt a vívástanulás nagy népszerűsége a zsidó diákok között.

 

Egyenlőség

Az ezredévi ünnepségek elégedett hangulata ellenére az egyetemeken már megjelennek azok az – I. világháború után olyan szégyenletesen elburjánzó – zsidóellenes akciók, amelyek párbajokat is eredményeznek. Az Egyenlőség 1896. március 13-i számában a szomszéd osztrák főváros egyeteméről – ahová sok magyar diák járt –, közöl erre vonatkozó hírt „Bécsi hősök” címmel. Ebben olvashatjuk, hogy ottani diákok „kimondották, hogy ezen túl zsidó diáknak fegyveres elégtételt nem adnak”. Ebben talán része volt az ottani Schönerer párti nagynémet lapok uszításának is. Mindenesetre a bécsi zsidó egyetemi hallgatók gyűlésükön a rektor közbelépését kérték, mivel „az elégtételkéréstől nem állanak el, és sértést el nem tűrnek.” Ősszel maga Szabolcsi Miksa, a lap főszerkesztője ír zsidó diákok párbajairól. Zborai Béla Hübsch Mórral ”zsidóságot gyalázó kitétel” miatt került lovagias vitába, de nem vállalta az összecsapást és visszavonta sértését. Tauber Dezsőt Szalay István – akiről a cikk megjegyezte, hogy pedig „anyja született zsidó nő” – titulálta „saujud-nak”. A párbaj a Sztraki vívóteremben zajlott, ahol Szalay hét centiméteres vágással lakolt szemtelenségéért. Utána kibékültek. Ugyanezt a zsidó joghallgatót az egyetemi választások alatt Petrasovits Géza diáktársa szidalmazta, és amikor felelősségre vonták, írásba adta, hogy zsidóval nem verekszik. Október 18-ai hír szerint ez újabb párbajokat eredményezett, mivel Petrasovitsot Tauber korbáccsal tanította jó módorra, amiből Komlóssy és Mészáros urakkal újabb lovagias ügyek következtek. Az Egyenlőség főszerkesztője ezek után a béke és egyetértés fontosságát hangsúlyozza, zárszava ez volt: „félre a gyűlölködéssel”.

Azért ebben a híres esztendőben az Egyenlőség beszámol zsidó sportsikerekről is, többek között a június 12-i 24. számban a Millenáris Ifjúsági tornaversenyről, ahol „a testi ügyesség és izomerő zsidó hitű kiválósságait följegyezzük”. Az ezredévi kiállítás állatrészlegénél a király előtti díszlovaglásban 5 katonai úrlovas csoport közül kettőben zsidó volt a nyertes. Hoffmann Lipót huszártiszt és Baudern Adolf ulánus százados, de jól szerepelt Kendefi Adolf huszárszázados is. Sváb Béla a biciklizésben és Mandl Rudolf úszásban nyert a sportrovat szerint.

Kiemeli Sugár Elemér teljesítményét, aki három úszásnemben a ma már feledésbe ment spanyol, hanyatt és memoriál úszásmódokban arat diadalt. Szól Kuttmann Alfréd és Hajós Alfréd urakról is, nem észlelve, hogy itt ugyanazon személy névmagyarosításáról van szó. (augusztus 7 – Sportgyőzők). Büszkén állapítja meg: „E magyarok azok közé tartoznak, akiknek testi erejét és ügyességét még mindig divat kétségbe vonni, tudniillik felekezetük hívei közé. Az ellenkezőt bizonyítók neveit, szívesen jegyezzük ide.”

 

Múlt és Jövő

A Múlt és Jövő cionista lap is erőteljesen foglalkozik a párbajokkal. 1912. március elsejei száma a Tollhegyről rovatban Párbajozó zsidó ifjak címmel Goldberger Márk lipótmezei pszichiáter könyvét ismertetve a zsidóságról meglepő adatokat idéz: „Közismert antiszemita frázis a zsidóság gyávasága. Pedig párbaj-vétségben 35 százalékban szerepelnek. Ez a szám a többi felekezetnél csökken, náluk emelkedik. Ha ugyan bátorság. Őszintén szólva mi nem örülünk neki, hogy a hősdi játékokban a zsidók oly szép számban vesznek részt.”

Érdekes módon a cionista lapban sem szerepel többet a sport, mint más zsidó újságokban. Legfeljebb áttételesen, például Déznai Viktor: Az erős zsidó című írásában egy régi mesét olvashatunk egy, különben kikeresztelkedett óriás ütéseiről, akit végül szakállánál fogva állkapcson ragadnak és meghal. (1920. március 12. 11. szám.) Gyakran megjelenik, az utolsó oldalakon, inkább a hírek között a Vívó és Atlétikai Klub (VAC), amely cionista sportegyesület, de – ellentétben hasonló külhoni csoportokkal – magyar, nem pedig nem történeti héber nevet visel.

1927-ben is még lovagias ügyekkel foglalkozik, de az már kibéküléssel végződik. Freystädtler és Todesco – egy zsidó földbirtokos és egy katonaorvos – között a bor elsimította az ügyet. 1928. július-augusztusi számában maga Patai József üdvözli a Makkabea 50. szemeszteri jubileumát. Ajánlása: Testvéreimnek, akikkel együtt indultunk a megújhodás útján. Nyolc ötsoros versszakban méltatja a zsidó sportot, beköszöntése: „Hej, teljesült az álom!”

1933. 109-110. lapján egy regény ismertetését átszövi a sport. Sass Irén: A világbajnok című könyvének főhőse egy zsidó sportember, aki egyre távolodik népétől. Egyszer viszont kényszerből rálő egy másik zsidóra, ami nagyon megrázza. Magába néz és „sport-idegek” helyett visszakapja zsidó lelkét.

E rövidített írás teljes változata a honlapon olvasható.