Reb Zalman – offline, hangüzenettel

Azt hiszem, én vagyok az egyetlen magyar zsidó, akit valamilyen tanítványi viszony fűz(ött) Reb Zalman Schachter-Shalomihoz (amiért nem győzök hálát adni az Égnek).

Lényegében ez a felismerés késztetett arra, hogy megírjak egy megírhatatlan történetet egy Magyarországon alig ismert figuráról (és kicsit magamról is), akinek szent hücpéje átformálta a heterodox zsidó világot. A nekrológok hajlamosak a túlzásokra, és a gyász nem segít ennek a kiküszöbölésében, de azt hiszem, a Zajde nem repesne az örömtől egy szuperlativuszokkal teli írás láttán: “too mainstream” — biztos valami ilyesmit mondana. Szóval megpróbálom ehhez tartani magam.

Reb Zalman a mai Ukrajna  (akkor Lengyelország ) területén született 1924-ben, gyerekkorát Bécsben töltötte. A nácizmus veszélyét felismerve a család Amerikát választotta új hazájának. Az oda vezető cikkcakkos úton ismerte meg a lubavicsi Chabad mozgalmat Antwerpenben az ottani gyémántcsiszoló chabadnyikoktól. Az USA-ba érve a New Yorki Chabad jesivában kezdett tanulni; ott is avatták rabbivá. A mozgalom nagy rebbéjének, Menachem Mendel Schneersonnak volt közeli tanítványa, az 50-es években pedig az akkor kiépülő új típusú, misszionárius Chabad első kiküldöttje barátjával, Reb Slomo Carlebach-hal. Saját fokozódó nyitottságuk és a Chabad fanatizálódása úgy hozta, hogy mindketten otthagyták a mozgalmat (meglepő módon a sokkal extrémebb Zalman később).  Ahogy Vajda Karcsi barátom egyszer szellemesen megjegyezte: Zalman azért kapta a kiküldetést, hogy megtérítse a hippi zsidókat, de a dolog fordítva sült el: a hippik térítették meg Zalmant. És bizonyos szinten Reb Shlomót is. Mindkettőjük életét meghatározta a 60-as évek forradalma: a San Francisco-i Szerelem Nyara, az eksztatikus spiritualitás, a Gáia-tudat, a Hare Krisna, a fű és az LSD. (Utóbbihoz az akkor még chabadnyik Zalman a Rebbe áldását kérte, — és meg is kapta.)

Reb Zalman az utóbbi fél században egy új, liberális haszidizmust épített fel (Jewish Renewal); az elsők közt avatott rabbivá nőket majd melegeket és leszbikusokat. Miatta közhely ma az amerikai zsidóság minden liberális irányzatában a dobos-hangszeres davenolás, a zsinagógai meditáció és a tánc. Ő vizionálta és tervezte meg a híres szivárványos – mégis hagyományos – taleszt, amit Magyarországon Scheiber Sándor hordott elsőként (pedig azt hittem, én!). Ő sadchenolta össze a hagyományosan „felvilágosult” liberális irányzatokat a zsidó spiritualitással.

Sokan közülünk magam sem tudom, hol lennénk zsidóság- meg istenügyileg Zalman és Shlomo nélkül. Pedig volt idő, amikor úgy éreztem, Zalman túl messzire ment. De ez éppúgy része volt az útkeresésemnek: nem ő ment messzire, én voltam messze. Egy időben azt hittem, a felvilágosodáson keresztül vezet az út a megvilágosodáshoz. Sokáig a modern-ortodox és a maszorti irányzatok határozták meg a vallásos életemet – mint megannyi más útkereső barátomét –, ami együtt járt a maimonidészi-leibovicsi (misznagged) „negatív teológia” internalizálásával: Istenről nem lehet érdemben beszélni, mert semmilyen szó nem adja vissza a lényegét. Isten nem beszél, mert az ember beszél. Isten nem gyűlöl, mert az ember gyűlöl. Isten nem is szeret, mert az ember szeret. Ez a fajta túlintellektualizált vallásosság arra a következtetésre engedett jutni, hogy Isten nem is létezik, mert az ember létezik. Isten olyan tökéletes, hogy emberi mércével nincs is. Én pedig sosem szerettem volna egy Istentől mentes világban élni. A „mitnagged-zsidóság” dualizmusa számomra csapda volt: olyan ez, mint amikor valaki a szénsavas ásványvizet szereti, de menteset kap. Akkor meg jöhet a csapvíz is; az legalább ingyen van.

A haszid történetekkel való találkozás volt az első olyan élményem, amikor úgy éreztem, hogy a szavak mögött nem intellektualizálás, hanem bölcsesség rejlik (ugyanaz a bölcsesség, amit korábban Buddhától és a Bhagavad Gitából, később pedig a szúfizmusból ismertem meg). A szikrák felemelése, a Név egyesítése, a Baal Sem Tov meséi, a misztika nyíltan szexuális képei, a mindenben megnyilvánuló Isten és az Ő örömteli szolgálata mind mind a lelkem nyelvén szóltak (Rabbi Nachmannal élve: a „felső gyökerük” azonos volt).

Reb Zalman azt tanította (haszid alapokon), hogy ha az ember távol érzi magát Istentől, gondoljon az Énekek Éneke versére קול דודי דופק „A kedvesem hangja pulzál”, és érintse meg a csuklóján átfutó vénát, mert a szív pulzusa az Örökkévaló hangja. A Zajde ebben a tekintetben is a Baal Sem Tov következetes utóda volt: nem ismert olyan dolgot a világban, amiben Isten ne lenne ott, nem ismert különbséget isteni és emberi közt. Életének utolsó éveiben a következő viccel jellemezte utolsó életfázisát („decemberi napok”) és saját teológiáját, nem kis öniróniával: „Vannak reggelek, amikor felkelek és a tükörbe nézve azt mondom: Ribojnoj sel ojlom (Világ Ura), ma is úgy döntöttél, hogy Zalmanként kelsz fel?!”

Reb Zalman és köre számára — mint a korai haszidoknál — minden része Istennek és Isten része mindennek. Egy világ van, amit mi bontunk (hibásan) ketté.

Reb Zalman tényleg hippi volt: egész életében vallotta, hogy az emberiség a Vízöntő korszakába ért, ami új tudatszintet jelent (paradigmaváltás), az új fejlemények pedig Isten korszakváltó tevékenységének a része (ובתבונה משנה עתים ומחליף את הזמנים „…bölcsen változtatja az időt és váltja a korszakokat…”), ezért a vallásos zsidó kötelessége a programfrissítés — az ezzel való ellenkezés Isten jelenlétének tagadása a korszakváltó folyamatban, ez pedig blaszfémia! Mintha a Baal Sem Tov beszélne a 21. században. Zalman számára ebben az új, harmadik történelmi fázisban már nem az a kérdés, szabad-e hívő zsidóként más vallási hagyományokat tanulmányozni, hanem hogy szabad-e őket nem ismerni. Nem az a kérdés, hogy a kiddus-bor kóser-e, hanem hogy egyszer-használatos műanyag pohárkákban osztják-e: na, az nem kóser! Ha Isten חי העולמים a „Világok Élete”, akkor az egyik legszentebb megnyilvánulása a Föld, ezért a környezet védelme és a „Földanya meggyógyítása” vallási kötelesség.

Egy anekdota szerint 1990 szilveszterén nagykomolyan így szólt az összegyűltekhez: „Barátaim, azt hiszem, be kell látnom, hogy a 60-as éveknek vége. Úgyhogy itt az ideje elkezdeni a 70-es éveket!”

Személyesen soha nem találkoztam vele. Utolsó éveit Boulderben (Colorado) töltötte negyedik feleségével, rendkívül aktívan, de visszavonulva. Pont annyira volt oda a technológiáért, mint a természetért. Íméleztünk és szkájpoltunk. Idén nyáron terveztem meglátogatni; megbeszéltük, hogy a berlini rabbiképző mellett, az ő programjában is fogok tanulni. Tudtam, hogy bármikor elmehet; évek óta tudatosan készített fel minket a halálára. A rengeteg könyv után az utolsó nagy projektje a „From Aging to Saging, The December Project” volt, amiben a nyugati kultúrában tabuként kezelt kérdésekre keresett régi-új válaszokat a zsidó misztikus irodalomból tanulva: az öregedés hasznosságáról, az időskori testről, szerelemről és a halálra való tudatos felkészülésről. Két éve eljátszotta a halálát: megkérte néhány közeli barátját, hogy végezzék el rajta a rituális halottmosdatást, a tohorót, mert szeretne „gyakorolni”. Mindezzel együtt nem fogadtam könnyen a hírt (pedig úgy akartam), és miközben írok, már megint könnybe lábad a szemem. Talán kicsit azért is, mert eddig én gúnyolódtam azokon a haszidokon, akik a rebbéjük képét őrzik az asztalukon. Most pedig épp ezt teszem.

A Zajde egész élete egy hosszú misztikus aktus volt: ייחוד jichud, egyesítés. Látszólag egymástól idegen, ellentétes világokat egyesített: a radikálisan progresszív világképet a haszidizmus misztikájával, a tudományt a mítosszal, a Valóságot (malkhut) az Istenivel (keter), Jud–Hét a Váv–Hével — Eget a Földdel.

Egyébként Reb Zalman egy rendkívül vicces alak volt, utoljára például azzal viccelt meg, hogy amikor napokkal a halála után bejelentkeztem a Skype-ra, az állapota kis szürke iksz helyett („nem elérhető”) zöld pipa volt: „offline – hangüzenethagyási lehetőséggel”.

Úgyhogy kapcsolatban maradunk.

zékher caddik livrokhoזצ״ל A caddik emléke (legyen) áldás!