Polgárnak lenni

“1946-ban, a második világháború után születtem Budapesten. A családunkban én vagyok az első tősgyökeres budapesti. A nagyszüleim mind apai, mind anyai ágról az első világháború elől menekülve jöttek Magyarországra.” Kolosi Tamás szociológus, a Líra Könyv Zrt elnöke, 1985-ben a TÁRKI megalapítója, aki 1989-90-ben Németh Miklós, 1998 és 2002 között pedig Orbán Viktor miniszterelnök tanácsadója volt, minap megjelent életút-interjúkötetében családtörténetéről, zsidóságukról és a vészkorszak élményeiről is beszél.

Apai nagyapám, Köstenbaum Sámuel, katonaszökevényként érkezett Bulgáriából Magyarországra, s Balassagyarmaton telepedett le. Itt ismerkedett meg a nagyanyámmal, Weiss Fánival, akit rövidesen elvett feleségül. Két fiuk született: édesapám, Miksa 1920-ban, majd öt évvel később Józsi, az öccse. Bár Balassagyarmaton több nevezetes Weiss család is élt – földbirtokosok, kereskedők, hitoktatók –, nagyanyám valószínűleg nem ezeknek a nagy múltú családoknak a leszármazottja volt. Az ő szüleiről csak annyit tudok, hogy az édesanyját, az én dédnagyanyámat Balassagyarmatról vitték el lágerbe. A rákoskeresztúri temetőben van egy emlékmű az auschwitzi áldozatok neveivel, s köztük szerepel a dédnagyanyám is. Apai nagyszüleim a ’30-as években költöztek Budapestre. Mint zsidó menekültek, nagyapámék 1945-ig nem kapták meg a magyar állampolgárságot. Ennek következtében rájuk elvileg nem vonatkoztak a zsidótörvények, mivel külföldinek számítottak, ezért aztán a Horthy-proklamációig, a nyilasok hatalomra jutásáig viszonylag szerencsésen úszták meg a ’44-es esztendőt. Miután 1944. október 15-én a nyilasok hatalomra kerültek, novemberben nekik is be kellett menniük a gettóba. Itt érték meg Budapest felszabadítását. Amikor a nagyszüleim a gettóból felszabadultak, megbetegedett férje eltartására Fáni nagyanyám házmesterséget vállalt. Nagyapám korábban villanyszerelő volt. Állítólag még a Gellért Szálló építésén is dolgozott, ma úgy mondanánk, alvállalkozóként. A ’30-as években kezdett el gyengélkedni, és ettől kezdve nem tudta kivenni a részét a család eltartásából. Apámék nélkülözésben éltek, de őt és a testvérét is sikerült taníttatni. Mindketten polgárit végeztek, és szakmát tanultak. Édesapám optikus lett, Józsi öccse pedig kárpitos. Édesapám inas- és segédéveit is a Fehér Optika Kolosy téri üzletében töltötte, s innen jött az ötlet, hogy a család Kolosira magyarosítsa a nevét. Ez persze csak később, a vészkorszak elmúltával volt lehetséges, de hogy pontosan mikor, azt sajnos nem tudom. Nemcsak apám, hanem nagyapám is magyarosította a nevét. Nagyapám a Kolosi név mellé felvette a Sándor keresztnevet is. Később, amikor egyetemista voltam, a kiváló Bárczi nyelvészprofesszor, aki szemináriumvezetőm volt, többször szóvá tette, hogy ilyen név a magyarban nincsen, mert ez a Kolozsvárból származik, és Kolozsinak kell mondani. Nálunk azonban a Kolosi fonetikus név terjedt el a családban. Édesanyámat, Holländer Rózsát 1944-ben, nem sokkal a német bevonulás előtt vette feleségül apám. Édesanyám szintén csak polgári iskolát végzett, s édesapám is csak felnőttként szerzett főiskolai diplomát, ugyanabban az évben, amikor én érettségiztem. Együtt tanultunk. Én az érettségire, ő a főiskolára. Ezért aztán úgy szoktam mondani, hogy másfél generációs értelmiségi vagyok. Apám tette hozzá a felet. Ugyan kispolgári származásúnak számítok, de a családunkban éltek a polgári értékek és a polgári értékrend messzemenő tisztelete. Ez fontos kiindulási és viszonyítási pont volt a számomra.

Azt, hogy az édesapja magyarosította a nevét, tudta már gyerekként is?

Igen. Arra nem emlékszem már, hogy konkrétan mikor és hogy került szóba, de ez egy pillanatig sem volt titok előttem. Tudtam róla. Mivel én már eleve Kolosiként születtem, ezért nekem ez a név volt természetes, ahogy az is természetes volt, hogy zsidó vallású a családom, és zsidóként születtem én is. Nem volt különösebben beszédtéma a zsidóságunk, mint ahogy a háború után nagyon sok családban nem volt beszédtéma. De titok sem volt köztünk. Az apai nagyszüleim például kóser háztartást vezettek. Amikor gyerekként az apai nagyszülőknél voltam, akkor ott kóser koszt volt. Az anyai nagyszüleim nem voltak kóserek, de náluk meg a zsidó vallási ünnepeket tartották, és én ezt gyerekként ott, náluk éltem meg. A zsidóságunk egy pillanatig sem volt tabutéma vagy ismeretlen, rejtélyes dolog. Még gyermekként sem gondoltam így rá, sohasem. Természetes volt. Ráadásul az én családom viszonylag szerencsés körülmények között úszta meg a holokausztot, egyedül a dédnagyanyám halt meg lágerben.

Hogyan élték túl a családtagjai a vészkorszakot, a deportálásokat?

Úgy gondolom, mindkét ágon leginkább a szerencse és a véletlenek segítették a családomat. Ilyen kritikus és kiszolgáltatott helyzetben ugyan lehet hozni napi szinten racionális döntéseket a megmaradásért, de ez a túléléshez valószínűleg kevés. Ehhez nagyon nagy mértékben kellett a szerencse. Apai nagyszüleimnek azzal, hogy átköltöztek Budapestre, nagyobb esélyük volt a túlélésre, hiszen Horthy 1944 nyarán felfüggesztette a fővárosi deportálásokat. Szerencséjük volt rendezetlen állampolgárságuk ügyével is, mert ennek következtében csak később kerültek kényszerlakhelyre, a pesti nagy gettóba, mint a magyar állampolgárként nyilvántartott budapesti zsidók, akik már nyár eleje óta csillagos házakba voltak zsúfolva. Ezzel sokat nyertek, hiszen a többieknél némileg jobb egészségi állapotban, kevesebb megalázó nyomorgással tudtak megmaradni a gettó felszabadításáig. A gettóban való túlélésért, a helyzet adta lehetőségeken belüli kényelemért Fáni nagyanyám, apám meg az öccse tették a legtöbbet. Ilyen élmények után nem meglepő, hogy apám a felszabadulás után belépett a kommunista pártba, öccse a baloldali cionista mozgalmakhoz húzott.

Édesanyám családjában anyai nagyapám, Laci nagypapa első világháborús katonai kiskeresztje biztosított mentességet az első zsidótörvények alól, és így a család ezen ágának is kevesebb atrocitást kellett elszenvednie. Anyai nagyapám és nagyanyám Erdélyből, Besztercéről jött át, ők szintén a háború elől menekültek. Nagyapámat Holländer Lászlónak hívták, még Besztercén ismerkedett meg a nagyanyámmal, Freifeld Izabellával, s családostul érkezett Budapestre. Laci nagypapa az első világháborúban két évet szolgált az olasz fronton, de a Piavénál megsebesült. Az egyik keze lebénult a sérülés következtében, ezért kapta kitüntetésként azt a katonai kiskeresztet, ami tehát egy ideig mentességet biztosított a családjának. Ők a vészkorszakban – édesanyám elbeszélése szerint – egy védett házba tudtak beköltözni a Lujza utcában, ami csak néhány tömbnyire volt az eredeti lakásuktól. A védett házakban viszonylag kevesebbet razziáztak a nyilasok. Ennek ellenére az igazoltatásokat, razziákat nem lehetett teljesen elkerülni. Édesanyámat például egy utcai razziában valamikor 1944 októbere után elfogták, s több zsidó társával együtt, csoportosan kísérték őket, ahogy anyám mondta, a Hajógyári-sziget felé. A Duna-korzón menetelő csoport mellett ment egy fiatal nő babakocsival, s mikor anyám mellé ért, odasúgta neki, hogy fogja meg a kocsit, és menjenek, sétáljon ki vele a menetből. Amikor messzire értek a csoportot kísérő nyilasoktól, a nő visszavette a babakocsit, és szót sem várva távozott. Fogalmunk sincs, hogy ki volt ő: egy bátor anya vagy dada? Mindenesetre könnyen lehet, hogy ennek az ismeretlen asszonynak köszönhetem, hogy megszülethettem. Anyám megmentésének és megmenekülésének a történetét én is sokat hallottam, de a gyerekeim és az unokáim is jól ismerik. A vészkorszakban átélt események a családunkban élnek tovább. Nemrég Márk unokám választotta egy iskolai dolgozata témájául azt, hogy a családja hogyan élte túl a holokausztot, úgyhogy vele részletesen is beszélgettünk erről.

Miként élték meg a háború és a holokauszt után a családtagjai a zsidóságukat?

Azt hiszem, minden generációnak megvolt erre a maga válasza. Nemcsak apámék, de anyai nagyapám neve is magyarosított. Igaz, ő még apámék előtt, a ’30-as években magyarosította a Holländer nevet Hidasira. A Holländerek a XX. század első évtizedeiben kerültek el Erdélyből. Az egyik fiú állítólag csokoládégyáros lett Amerikában, de a dédnagyapámról nem tudok semmit. Dédnagyanyámról még homályos emlékképeim vannak, amint Laci nagypapa Lujza utcai lakásában ott ül a kandalló előtt. Laci nagypapa nagyon törekvő és művelődni vágyó ember volt, nemcsak túlélni, de boldogulni is akart. Ő hadirokkantként nem tudta folytatni az eredeti szakmáját – szabó volt –, így kereskedő lett a Teleki téri piacon. Laci nagypapa boltja, vagy ahogy akkor nevezték, a sátor biztosította, hogy a szocializmus éveiben az átlagnál jobban éltünk. Bár a második világháború és a zsidótörvények elvettek mindent anyám családjától is, a boltot pedig 1956-ban még ki is rabolták, mégis ez jelentette nekünk a biztosabb megélhetéshez az alapot. Laci nagypapa nemcsak a boltot vitte jól, de dalárdába és biliárdozni is járt. Késő délutánjait gyakran a környék kávéházaiban töltötte. Nagy mozi- és színházrajongó volt. Haláláig – kilencéves koromig – ő volt rám a legnagyobb hatással.

(Részlet Kolosi Tamás: Polgárnak lenni, Beszélgetések Ferenczi Borbálával című kötetéből, Magvető Kiadó, 2020)