Pirkadat

Georg Klein (1925), magyar származású sejtbiológus, immunológus, onkológus, esszéíró, 1947 óta Svédországban él. Az 1980-as évek óta megjelenő önéletrajzi munkáit, esszéköteteit, tudományfilozófiai írásait sok nyelven kiadták. 
Haza helyett című memoárjában a gyerekkor, a háborús évek, a menekülés és megmenekülés, az emigráció és a tudományos életpálya történetét mondja el. Könyvét svédül írta, és először Svédországban jelent meg 1984-ben. Ez az első magyar kiadása. 

 „Tief ist der Brunnen der Vergangenheit.
Sollte man ihn nicht unendlich nennen?”*

Thomas Mann az emberiség múltjáról beszél. De vajon nem vonatkozik-e ugyanez, ugyanilyen mértékben az egyén életére is? A saját életünkre, ami aligha több a kollektív tapasztalat kaleidoszkópos töredékénél, egy olyan apró fragmentumnál, amelynek léte nemigen érdemel több figyelmet egy közönyös vállrándításnál. Vagy épp ellenkezőleg, ez az egyetlen, ami valóban létezik? Hiszen tapasztalatokat csak az egyes ember képes érzékelni, akár a teremtés koronájának tekinti magát, akár esetleges, múlékony kitüremkedésnek az emberi faj időtlen DNS-fonalán…

Három éves vagyok. Ki vagyok? Nem tudom igazán, de nem is nagyon érdekel. A ház, amiben lakom, hatalmasnak látszik. A falu egyetlen emeletes háza. Egyedül lakom benne anyámmal. Szeretem anyámat. Esténként a konyhában olykor kis kacsákat formáz nekem agyagból. Szeretek vele lenni. Bár néha, amikor azt hiszi, nem látom, sír. Szörnyen elszomorodom, amikor sírni látom. Dühös vagyok, és tehetetlennek érzem magam. Azt akarom, hogy mindig vidám legyen.

Azt mondják, apám meghalt, amikor egyéves voltam. Ez a múltban történt, ami már réges-régen eltűnt egy sötét alagútban. Fényképeket mutogatnak róla. Barátságos arcvonású, idegen férfi, tekintete átható és kissé szomorú. Nagyon szeretnék találkozni vele… Tényleg lehetetlen? Ez fájdalommal tölt el. Néha arról ábrándozom, hogy egyszer csak ott áll előttem.

Nagy kertünk van, amit nagyon szeretek. De félek is tőle, mert kellemetlen dolgok történhetnek benne. Egyik reggel a fehér galambjaim véresen és élettelenül fekszenek a földön. A macska ölte meg őket. Hogy lehet az a kedves állat ilyen kegyetlen?

Kétféle gyerek van. Egyesek bejöhetnek a kertembe, és játszhatnak velem, mások kinn állnak a kerítésen kívül, és csak bámulnak befelé. Ők nem jöhetnek be, mezítláb járnak, és piszkosak. Egyszer az egyik hirtelen felugrik a kerítésre, és lepisil. Szemében gúny és gyűlölet ég. Miért gyűlöl? Mit ártottam neki?

A családom nagy. Van nagyanyám és négy apai nagybácsim. Arcuk felderül, amikor meglátnak. De megilletődnek és kicsit el is szomorodnak – hiszen apátlan gyerek vagyok…

Péntek esténként zsinagógába megyek valamelyik nagybácsimmal. Ünneplő ruha van rajtunk, mint mindenkin a főutcán. Csak a zsidókon, természetesen, de ilyenkor más nemigen  jár az utcán – vagy jár, csak én nem látom őket? Mindenki látja, hogy ott vagyok, mindenki ismer, mosolyognak rám, tréfálkoznak és beszélgetnek velem, üdvözletüket küldik anyámnak…

A zsinagógában sokan vannak. A nyelv érthetetlen. Miért énekel az előimádkozó úgy, mintha sírna? Miért csapkodja meg néha a mellét? Jó, amikor túl vagyunk rajta, mert olyankor mind összegyűlünk nagymama házában a sábeszi vacsorára. Ott egyszer csak minden a helyére kerül. Nagymama számára minden magától értődik – nagymama kicsi öregasszony, az ortodox zsidó nők parókáját viseli, és mérhetetlen melegség árad belőle. A családtagok és mások is gyakran keresik fel tanácsért, ennivalóért vagy csak néhány jó szóért.

Nagymama szigorúan betartja a vallási előírásokat. Az ő házában az ember tudja, mit miért csinál – nincs kapkodás, idegeskedés, minden világos és egyértelmű.

Egy kis, oldalsó szobában mindig néhány „bóher” étkezik, akik a falu vallásos iskolájába, a jesivába járnak. Külön világban élnek. Hosszú, fekete kaftánt hordanak, hosszú pajeszük van, fejükön széles karimájú, fekete kalapot viselnek, és egyáltalán nem vagy csak rosszul beszélnek magyarul – az ő nyelvük a jiddis. Nem a „mi” zsinagógánkba járnak. Saját zsinagógájuk van, amelynek rabbiját úgy tisztelik, mint egy királyt, s amelyben az imádkozás még jobban hasonlít a sírásra.

Telnek az évek. Négyéves vagyok, azután ötéves. Nyári estéken a nyitott ablakokon át hallom, hogy a hatévesek és az idősebbek fenn maradhatnak, amikor nekem már le kell feküdnöm. Elönt a keserűség, amiért ki vagyok zárva a közösségükből. Néha nehezen alszom el. Ilyenkor megpróbálom elképzelni, milyen élet vár rám. Leginkább egyedül szeretnék élni egy erdőben vagy egy hegy tetején, ahova senki más nem tud feljönni. Az ennivalót kosárba teszik nekem, amelyet mindennap felhúzok magamhoz…

Most már jobban értem, ki vagyok. A falumnak Mezőkaszony a magyar neve, röviden csak Kaszonynak mondják. De a postai pecséten és a vasútállomáson cseh neve van: Kosino, és ruténul is ugyanez a neve, csak azt cirill betűkkel írják. De a faluban senki nem beszél csehül vagy ruténul. Csehül csak azok beszélnek, akik egyenruhát viselnek. Rendőrök vagy katonák, akik valahonnan messziről jönnek. Akiket én ismerek, azok mind magyarul beszélnek. De Magyarország az egyik határnak nevezett országút másik oldalán található. Oda egyedül nem mehetek át. Azt mondják, mi Ruténiában vagyunk vagy a Kárpátaljai Ruszban, de ruténokból épp úgy nem látok semmit, mint a Kárpátokból. Néha álmodom a ruténokról: kékes színű hegyek között élnek valahol túl a keleti láthatáron. Egy nap aztán életemben először láthatok két igazi rutén parasztot. Vásárolni jöttek legkedvesebb nagybácsim vasüzletébe, ami a család gyerekeinek kedvenc tartózkodási helye volt. Úgy néztem őket, mintha valamelyik meséből léptek volna elő.

 

A nagyváros

Már hatéves vagyok, nemsokára iskolába járok. Egy hatalmas városban lakunk, ahol mindenki magyarul beszél. Itt nincsenek cseh rendőrök és jiddisül beszélő pajeszos, hosszú kaftános zsidók. Ez Budapest, Magyarország fővárosa, amit a nagy Duna oszt ketté, s ahol magas házak vannak, nagy parkok, sok gyerek és örökös lárma. Anyám úgy döntött, ide költözünk, a szülei és a testvérei közelébe. Anyámnak magyar útlevele van, nekem viszont cseh. Érdekes és vicces helyzet mindaddig, amíg nem kell elmennünk a cseh követségre, hogy meghosszabbítsuk. A cseh tisztviselő tört magyarsággal alaposan leszidja anyámat. Nem szégyelli magát, hogy „cseh gyermeke” egyetlen szót sem beszél hazája nyelvén? Sírással küszködöm. Hogy beszélhet valaki ilyen durván az anyámmal? Elhatározom, hogy soha egyetlen szót sem fogok megtanulni csehül.

Legjobb az, amikor nagyapával sétálhatok. Gyakran átmegyünk egy vasúti hídon. Látni akarom a messzi országokból érkező vonatokat. Én is utazni akarok, minden országot látni szeretnék. De nagyapa szerint ez nem olyan egyszerű, különösen, ha valakinek olyan fura külföldi útlevele van, mint nekem. Aztán az egyik anyai nagybácsimról beszél, aki Mexikóban él. Még soha nem találkoztam vele. A legfiatalabb nagybácsim nemsokára Dél-Amerikába költözik. Valamiképp magától értődik, hogy elköltöztek, elköltöznek vagy el fognak költözni. Én is el akarok költözni, ha nagy leszek. Bár itt, ahol vagyok, itthon vagyok. De nem tartozunk „közéjük”, noha ugyanazt a nyelvet beszéljük, és ugyanolyanok akarunk lenni, mint ők. Tényleg igazi zsidók vagyunk? De akkor miért nézünk félelemmel és gyanakvással a vallásos „keleti” zsidókra?

Nagyapának nyílt, széles arca és nagy bajusza van, és szép tájszólásban beszél. Néha falusi magyar gazdának nézik. Gyakran és büszkén mesélik a családban, hogy nyugodtan üldögélt egy kávéházi teraszon, miközben a zsidókra vadásztak a „fehér terror” vagyis a Kun Béla 1919-es kommunista rendszerét követő rövid, de intenzív pogromok idején. A fehér terror a vörös terror után jött – erről olyan természetességgel beszélnek, mint az évszakok változásáról. Ugyanilyen természetességgel tekintenek a háborúk és a békék egymásutániságára, örök körforgására is. Ha megint kitör a háború, az embernek meg kell húznia magát, amennyire csak tudja. És tudnia kell valamit, amire mindig szükség van. Olyannak kell lennie, mint amilyenek a nagybátyáim. Legjobb az, ha az ember orvos vagy mérnök. Ez a legjobb biztosíték arra, hogy az ember ura maradhat a saját sorsának, és arra a vonatra száll fel, amelyikre csak akar…

Iskolába kezdek járni. Folyékonyan olvasok, mindent, ami a kezem ügyébe kerül. Főként meséket. A mesék gyakran szólnak rólunk és a szomszédjainkról. A szomszédjaink mind ellenünk vannak, magyarok ellen – hiszen mi magyarok vagyunk! A szerbek vadak, kés van náluk, könnyen eljár a kezük, az osztrákok gyávák, sört vedelnek ahelyett, hogy megvédenék az országukat, a románok piszkosak, tetvesek. A szlovákokban nem lehet bízni. Még a mondás is megerősíti: „engedd be a tótot, kitúr a házadból”. A magyar ember más. A magyar hősies, tiszta, becsületes, mindig kész arra, hogy megvédje hazáját. És jószívű, még a gyerekversben is:

 

Gólya, gólya, gilice!
Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja…

 

Az iskolában mindennap elmondják nekünk, milyen nagy volt az országunk 1918 előtt. Nagy-Magyarországnak nevezik, és a térképen úgy ábrázolják, mintha ma is létezne. Halvány, szaggatott vonallal jelzik a kis, középső részt, a jelenlegi „csonka” Magyarországunkat. Apám faluja a szaggatott vonalnak a másik oldalán van, fenn északkeleten.

Minden héten van néhány hittanóránk. Meg kell tanulnunk a héber írást. Nehéz és idegen. Nem vezet be minket semmiféle mesevilágba. A szövegek teljesen érthetetlenek. Helyük a zsinagógában van, ahol zsúfoltság van, meleg van, büdös van, és ahová a nagy zsidó ünnepeken kötelező elmennem. Ott is úgy érzem magam, mintha idegen test lennék – talán attól még inkább, mert elvárják tőlem, hogy otthon érezzem magam. Az első adandó alkalommal megszököm a zsinagógából. Fájdalommal gondolok a csodálatos péntek estékre nagyanyám házában, ahol mindennek értelme volt.

Néha hallunk valamit a cionistákról. Egyszer látok is egy csoportot. „Vad fanatikusok”, mondja róluk a családom és mindenki az ismeretségi körömben. Hogy is lehetne otthagyni a csodálatos életünket, a szép Budapestünket azért, hogy megküzdjünk a sivataggal, az arabokkal és a kegyetlen klímával? Nem, ezek veszélyes emberek, mint minden fanatikus. Jobb, ha óvakodunk tőlük. Tanulni kell, és bíznunk a saját erőnkben…

 

* „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” (Sárközi György fordítása)