Pécsi zsidók a város szerb megszállása idején, 1918-1921

Pécs szerb megszállása történetének megírása történészt próbáló feladat. Ennek alapvető oka a forráshiány, illetve a forráscsoportok töredezettsége. A történtek összefüggő, logikus rendben való leírását nehezíti, hogy az események több színtéren és több szinten zajlottak, és ezek folyton összekeveredtek.

Viszonylag keveset tudunk a megszállás éveiből a Pécsi Izraelita Hitközség belső életéről is. Közgyűléseiről a Pécsi Napló beszámolt, egyesületei működtek, rendezvényeikről ugyancsak a Pécsi Napló adott hírt.

Az Osztrák-Magyar Monarchia háborús vereségét elismerő padovai fegyverszünet (1918. november 3.) idején a Monarchia de facto már nem létezett, maga az egyezmény pedig – Horvátország elszakadásán túl – Magyarországra vonatkozóan semmilyen konkrétumot nem tartalmazott. Az október 31-én hatalomra jutott, Károlyi Mihály által vezetett kormány önálló egyezmény megkötésére kényszerült a balkáni antant csapatok vezetőjével, Franchet d’Esperey tábornokkal, amelynek nyomán Pécsre november 14-én vonultak be a szerb csapatok.

A kibontakozó délszláv állam magyarországi megszálló politikájában már a versailles-i békekonferencián megvalósítható érdekeit igyekezett érvényesíteni. Pécs és környéke vonatkozásában az annexiós törekvések lényeges részét képezte a mecseki feketekőszén-vagyon megszerzésének igénye. A spanyolnátha által is sújtott lakosság életét a szerb megszálló hatóságok számos intézkedése tette nehezebbé. A város erőforrásait a maguk szolgálatába állították, időről-időre erőszakosan léptek fel, a megszálló csapatok fosztogatták, esetenként gyilkolták a békés lakosságot. Pécs háborús években romló gazdasági lehetőségeit a szétzilálódó kereskedelmi kapcsolatok, a hamarosan fellépő pénzhiány tovább korlátozták. Mindez alapvetően a bérből és fizetésből élő alkalmazottakat, valamint a kisiparosokat és kiskereskedőket sújtotta, amely rétegekbe a zsidó lakosság zöme is tartozott.

A pécsi zsidók a szerb megszállással többtényezős, összetett politikai viszonyhálózatba kerültek, amelynek főbb, többé-kevésbé belátható igazodási pontjai az országos magyar politika, a pécsi szerb és magyar (polgári és szocialista) politika, valamint az országos zsidó politika voltak. A pécsi zsidó elit politikai főárama a kiegyezés után kialakult hagyományokhoz igazodott, távol tartotta magát a szélsőségektől, jellemzően kitartott a forradalmak előtti városi elit mellett. A Pécsi Izraelita Hitközség 1924-ig status quo ante szervezeti alapokon működött, hitelvi és oktatási gyakorlatában azonban a neológiát követte. A neológia magyar hazafias törekvéseibe a cionista eszme kevéssé volt beilleszthető, azonban az Erec Izraelhez, a palesztinai „Izráel országához” való kötődés közösségeiben is erős volt. Pécsett 1920. szeptember 16-án tartotta alakuló közgyűlését a Pécsi Cionista Egylet, amelynek működését a hitközségi elöljáróság nem támogatta. Az 1921 augusztusáig működő pécsi cionista csoport 1921 nyarán lapindításra is vállalkozott, A Zsidó, majd utódjaként a Szombat azonban csak néhány lapszámot ért meg.

A „nagy háború” éveiben gyökeresen megváltozott a közhangulat a zsidósággal szemben, a magyar társadalom többségének távolságtartó magatartása egyre inkább elutasítóvá vált, az addig is jelenlévő antiszemita mozgalmak egyre nagyobb teret nyertek, társadalmi támogatottságuk jelentősen megnőtt. Az antiszemita indulatok hangadói a „városi intelligencia” köreiből kerültek ki. Az időnként felszínre törő feszültségek mellett a különböző társadalmi egyesületekben, vállalatok, pénzintézetek igazgatói és felügyelő tanácsaiban a zsidó és nem zsidó polgárok közötti együttműködés volt a megszokott magatartás, amely a megszálló intézkedések miatti egymásrautaltságban erősödött. A város önkormányzati jogait az ún. törvényhatósági bizottság gyakorolta, amely tagjainak többségét a legvagyonosabbak alkották, akik túlnyomó többségükben a középosztályt képviselték. Az 1914-ben megválasztott testületben jelentős számban voltak zsidók, elsősorban virilis jogon, néhányan választott képviselőként. Az 1918. évi virilis névjegyzéken 57 tag között 17 izraelita pécsi polgár szerepelt.

Az 1918. októberi budapesti események nyomán 1918. november 1-én megalakult a Pécsi Nemzeti Tanács, amely elnökké Doktor Sándor, titkárrá Hajdu Gyulát választotta. (Hajdu Gyula zsidó családban született, de nem kötődött a zsidó identitáshoz.) Nendtvich Andor polgármester kiáltványban értesítette a város lakosságát, hogy a városi tanács csatlakozik a Magyar Nemzeti Tanácshoz, amit a november 2-án összeült törvényhatósági bizottság határozatban elfogadott. A Nemzeti Tanácshoz csatlakozó pártok helyi csoportjai által szervezett népgyűlésen a Pécsi Nemzeti Tanács végrehajtó bizottságába 28 tagot választottak, köztük az ismert izraelita polgárok közül Schwarcz Gábor ügyvédet, Nemes Vilmos ügyvédet (a Függetlenségi és 48-as Párt, ún. Károlyi-párt tagjai), és ifj. Fürst Gyula kereskedőt (Polgári Radikális Párt). A Pécsi Izraelita Hitközség november 3-án értesítette a helyi nemzeti tanácsot csatlakozásáról és támogatásáról, majd 12-én a „népkormányt” is üdvözölte. November 27-én, Oberhammer Antal, Pécs főispáni hatáskörrel megbízott kormánybiztosa kinevezését követően a Pécsi Nemzeti Tanács kinyilvánította, hogy megszűnik végrehajtó hatásköre, „a jövőben mint ellenőrző konzultatív testület fog működni”, egyúttal új tagokkal is kiegészült, köztük Kelemen Mózes izraelita ügyvéddel.

A belgrádi katonai egyezmény 17. pontja kimondta: „A szövetségesek a magyar állam belső igazgatásába nem fognak beavatkozni”. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a Pécset megszálló délszláv csapatok területszerzési szándékkal érkeztek. Egyfajta szerb – magyar kettős kormányzás alakult ki. December 1-én a frissen megalakult szerb–horvát–szlovén állam bejelentette igényét Bácska, Bánát és Baranya megszállt területeire, a délszláv hatóságok megkezdték a magyar közigazgatás leépítését a régióban.

Pécs törvényhatósági bizottsága „néphatározatban” tiltakozott az újvidéki döntésekkel, a kibontakozó szerb annexiós politikával szemben. A törvényhatóság december 3-ai rendkívüli közgyűlésén a határozat egyhangú megszavazásában részt vettek a bizottság izraelita tagjai is. A „Néphatározat” aláírói, 55 különböző városi testület között a Pécsi Izraelita Hitközség (elnöke Loránt Lipót) és a Pécsi Izraelita Jótékony Nőegylet (elnöke Justus Miksáné) is szerepel. Az események elleni tiltakozások letörésére a szerb katonai hatóságok a prominens pécsi polgárok közül két hullámban túszokat szedtek, köztük volt ifj. Fürst Gyula kereskedelmi tanácsos, Krausz György bankár, Viasz Gyula gyarmatáru kereskedő, Hirschler Mór nagykereskedő, Fischmann Manó magánzó.

A következő hetekben felgyorsult a szerb közigazgatás hatalomátvétele a régióban, és így Pécsett is. 1919. január 17-én az újvidéki szerb Nemzeti Tanács előterjesztésére a belgrádi kormány dr. Vladislav Pandurović brčka-i [brecskai] ügyvédet nevezte ki Pécs, Baranya, Somogy és Tolna megszállt területeinek főispánjává, majd kormánybiztosként Pécs közigazgatási vezetőjévé, akinek utasítására a magyar kormányzatot képviselő vezető tisztségviselőket, köztük Nendtvich Andort eltávolították a megszállt területről.

Az általános elkeseredés, az elmélyülő szociális válság következtében és a felerősödő hazafias érzelmek megnyilvánulásaként február 21-én éjszaka sztrájk kezdődött a városban, amely órákon belül általánossá vált, és rövidesen kiterjedt a megye nagyobb településeire is. A passzív ellenállás kitartott március 13-áig. A pécsi szociáldemokratáknak Belgrádban március 18-án a jugoszláv főparancsnoksággal sikerült több lényeges kérdésben megegyezniük, melyek közül a legfontosabb a magyar közigazgatás helyreállítása volt. A Tanácsköztársaság kikiáltása után azonban a szerbek felfüggesztették a megállapodások végrehajtását, Baranya megye közigazgatása teljesen délszláv igazgatás alá került, Pécs vezetése a magyar apparátus kezében maradt. A Tanácsköztársaság meghirdetett politikai programja, szociális intézkedései vonzóak lehettek Pécs munkás rétegei számára, a szerb politika azonban taszította őket, aminek következtében a megszálló hatóságok a proletárdiktatúrával szemben álló polgári vezetéssel működtek együtt. Jelentősen megszigorították, lényegében lezárták a demarkációs vonalon való közlekedést, „elnézőbbé” váltak a lakosságot fosztogató, gyilkosságokat elkövető „ismeretlen fegyveresekkel” szemben.

1919 augusztusában ismét fordulat következett a megszálló szerb politikában, a kibontakozó magyarországi ellenforradalmi rendszerrel, és az azzal együttműködő pécsi közigazgatással szemben a radikalizálódó szocialistákra támaszkodott. Pécsre nagy számban érkeztek a következő hetekben a Károlyi-féle forradalom radikális hívei, az ún. „oktobristák”, és kommunista emigránsok. A Munkás című szocialista helyi lap rendszeres beszámolói a magyarországi „fehérterror” eseményeiről ébren tartotta a lakosságban az ellenforradalmi rendszertől való félelmet.

1920. február 25-én különböző szocialista csoportok és polgári radikálisok részvételével megalakult a Pécsi Szocialista Párt. Politikáját az a törekvés határozta meg, hogy a délszláv állam fennhatósága maradjon fenn a megszállt területeken addig, amíg Magyarország vissza nem tér legalább az 1918. októbertől kialakult rendszerhez. A pécsi társadalomnak a kora tavaszi sztrájkban megnyilvánult egysége a Tanácsköztársaság kikiáltását követően fellazult, s most véget ért; megszűnt a politikai együttműködés a szociáldemokraták és a hagyományos polgári városvezetés között.

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződést követően a jugoszláv delegáció nem adta fel a reményt kisebb-nagyobb területi módosításokra. Erre az adott lehetőséget, hogy a békeszerződés ratifikálása még nem történt meg, erre a nagyhatalmak részéről csak 1921. július 27-én került sor.

1920. július 22-én Pécs polgári köreinek a kialakuló helyzet miatti aggodalmát Fischer Ferenc ügyvéd (1931-től Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter) egy memorandumban fogalmazta meg, amelyet az antant Budapesten működő katonai bizottságához kívánt eljuttatni. Fogalmazványa szerint Pécs és Baranya lakossága, illetve hatóságai, testületei és intézményei a megszállás sürgős megszüntetését kívánják. „A város és Baranyavármegye zsidó polgársága alulírott képviseletei útján kifejezetten is csatlakozik ehhez a kérelemhez és tiltakozik minden olyan gyanúsítás ellen, mintha nem volna egységes a polgárság egyéb részeivel, a felszabadulás és a magyar igazgatás visszaállítása követelésében.” Nem ismert, hogy a zsidó polgárság nevében ki írta alá a memorandumot.

 

1921. július 23-án a Pécsi Szocialista Párt összbizalmi értekezlete elhatározta, hogy népgyűlési határozattal újjáéleszti az 1918. novemberi Nemzeti Tanácsot, és új törvényhatósági bizottsági választással eltávolítja a város hivatalban lévő vezetőségét. A választások kiírásának nem volt szilárd törvényes alapja. Rajić szerb kormánybiztos főispánhelyettes július 29-én kiáltványban biztosította támogatásáról a szocialista törekvést. A pécsi „összpolgárság és a keresztényszocialista munkásság” nevében, július 31-én kelt újabb memorandumban az aláírók tiltakoztak az engedélyezett választások, és a tervezett szocialista városi hatalomátvétellel szemben, hivatkozva a trianoni béke rendelkezéseire. Az aláírók között volt jánosi Engel Róbert a nagykereskedők-, és Pfeiffer Izsák rabbi az izraelita hitközség nevében.

A Majláth téren augusztus 8-án népgyűlésen megválasztották az új Nemzeti Tanácsot 34 szocialista, 15 polgári radikális és 3 pártonkívüli-, közöttük 17 régi és 35 új taggal. A „régiek” között volt a Szocialista Pártból Schwarcz Gábor ügyvéd. Az augusztus 29–30-án tartott törvényhatósági választásokon a szocialisták jelentős többséget szereztek. Nendtvich Andor jelentése szerint „Sajnos el kell ismerni, hogy a polgárság egy része, különösen a külvárosokban a munkások között elszórva lakók és foglalkozásuknál, keresetüknél fogva a munkásokra utaltak kiléptek a passzivitásból és szavazatukkal hozzájárultak a törvénytelen mozgalomhoz, de különösen sokan az izraelita ifjúságból és lateinerekből, amire némileg okul szolgálhatnak az anyaországból ideérkezett hírek.”

Pécs zsidó polgárainak aggodalmát indokolhatták a Budapestről érkező hírek. A Nemzetgyűlés 1920. február 16-án kezdődő ülésszakán a képviselők rendre visszatértek az ún. „zsidókérdésre”. Patacsi Dénes kisgazdapárti baranyai képviselő gúnyos megjegyzése szerint Pécsről a szerbeket a zsidók „nem eresztik ki, hogy a »fehérterrorhadsereg« [sic] ne vonulhasson be. Így élnek-halnak ők a hazáért! Itt a hazafiság! Jó magyarok!” Áprilisban a pécsi Keresztény Nemzeti Egyesülés Béke című hetilapja közölte, hogy „a pécsi zsidóság körülbelül 200.000,- koronát bocsájtott a pécsi szocialista-kommunista pártvezetőség rendelkezésére.” A hitközség a Pécsi Naplóban tiltakozott az állítás ellen, de sokak számára hihető lehetett a rágalom. Budaváry László augusztus 7-én a „zsidókérdés” megoldására a Nemzetgyűlésben 10 pontos törvényjavaslatot terjesztett elő, amely magában foglalta az ellenforradalmi korszak szinte minden szélsőjobboldali követelését, így 8. pontjában azt, hogy zsidó „politikai jogokat nem gyakorolhat”. A Pécsi Napló és a Munkás (pécsi szocialista napilap) ismertette Budaváry indítványát, a Munkás azzal a megjegyzéssel, hogy „Ajánljuk ezeket a pontokat is a pécsi zsidók figyelmébe.”

Az 1920. augusztus 29–30-án megválasztott törvényhatósági bizottság szeptember 22-ei alakuló közgyűlésén Doktor Sándor elnökletével Linder Bélát választotta polgármesternek. Másnap az új törvényhatósági bizottság küldöttsége hivatala átadására szólította fel Nendtvich Andor polgármestert, aki ezt megtagadta, ezért szerb karhatalmi segítséggel ismételten áttették a demarkációs vonalon. A pécsi törvényhatósági bizottság szeptember 30-án táviratban azzal fordult Károlyi Mihályhoz, hogy az ő személyes vezetése mellett, pécsi központból kiindulva demokratizálják Magyarországot. Ez gyakorlatban a megszállókkal való együttműködést, és ezzel a belgrádi kormány annexiós politikájának kiszolgálását jelentette, ameddig az megfelelt a szerb érdekeknek. A Linder-féle városvezetés intézkedéseiről tényszerűen keveset tudunk, egyes rendelkezéseit a sajtó közölte.

A Városi Tanács a város működtetése és a Nemzeti Tanács politikai programja megvalósítása érdekében több hullámban megsarcolta a polgárságot, pénzintézeteket, vállalatokat és magánszemélyeket. Az adókivető bizottság elnöke Schwarcz Gábor volt. A „nagytőkésekre” kivetett adók nem sokat segítettek a szocialista városvezetés pénzügyi problémáinak megoldásában.

A megszállt területek sorsát illetően a szerb polgári és katonai hatóságok várakozó álláspontra helyezkedtek, a jugoszláv kormány célja a továbbiakban elsődlegesen a pécsi széntermelés biztosítása volt állama részére. A Pécsi Szocialista Pártnak a város ellátásához segítséget kérő küldöttségét, amelynek tagja volt Hajdu Gyula és Schwarcz Gábor is, Belgrádban csupán ígéretekkel, üres szavakkal fogadták. A kialakult helyzet szakadást idézett elő a párt vezetőségében, az 1920. november 21-ére összehívott pártgyűlést követően Hajdu Gyula vezetésével a szerb politikától való eltávolodás hívei kerekedtek felül. December 19-én kiáltványt tettek közzé, amelyben bejelentették, hogy a párt kivonul a város igazgatásából, a szocialista bizottsági tagokat lemondásra szólították fel, ugyanakkor változatlanul elkövetnek mindent, hogy a megszállás fenntartásával megakadályozzák a Horthy-rendszer hatalomátvételét Pécsett. A városi tanács szocialista tagjai bejelentették lemondásukat azzal, hogy 15 napig, amíg új városvezetés nem alakul, a helyükön maradnak. A szerb hatóságok szívesebben látták az őket vakon kiszolgáló pártvezetést, ezért Hajdu Gyulát kitiltották a városból. A pártbizalmi testület 1921. február 19-én Linder Béla javaslatára megváltoztatta a decemberi határozatot, megalkudtak a szerb megszállókkal, Linder és a szocialisták, köztük Schwarcz Gábor a helyükön maradtak. Március elején a törvényhatósági bizottság ülésén határozatban mondták ki, hogy nem ismerik el a magyar állam nemzetgyűlését, az 1918. októberi forradalom alapján állnak. Követelték a trianoni békeszerződés teljes végrehajtását, ugyanakkor a megszállás fenntartását szorgalmazták mindaddig, „amíg Magyarországon a mai kormányzat helyére teljesen demokratikus uralom nem kerül.”

A nagyhatalmak budapesti képviselői augusztus 9-én döntöttek Baranya kiürítésének ütemezéséről és módjáról, másnap antant misszió érkezett Pécsre. Augusztus 14-én a helyi délszláv vezetők és radikális magyar értelmiségiek, vélhetően Belgrád egyetértésével, kikiáltották a Baranyai Magyar–Szerb Köztársaságot, amely Belgrád védelme alá kívánta helyezni magát. A helyi jugoszláv szervek nekiláttak a kiürítés előkészítésének, hivatalosan azonban cáfolták a kiürítés tényét. A baranyai szerb katonai parancsnok egyenesen fegyveres ellenállást helyezett kilátásba a bevonuló magyar csapatokkal szemben. Ebben a helyzetben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság a kiürítés 48 órával való elhalasztásáról döntött, ugyanakkor határozottan felszólította Belgrádot vállalt kötelezettsége teljesítésére. A körülményeket mérlegelve a jugoszláv kormány nem vállalt fegyveres konfrontációt, a Baranyai Magyar–Szerb Köztársaság elnökének, Dobrovits Péternek, és a köztársaság kikiáltásához asszisztáló Linder Bélának sem ígértek támogatást. Ezzel beteljesült a hónapok óta tervezgetett baranyai autonómia terv sorsa. 1921. augusztus 20-án megtörtént a városi, majd másnap a megyei közigazgatás átadása. Augusztus 22-én délelőtt a magyar csapatok megkezdték bevonulásukat Pécsre. A csapatokat köszöntő pécsi egyesületek és testületek között, a keresztény felekezetekhez képest erősen háttérbe szorítva ott voltak az izraelita hitközség és az izraelita nőegylet képviselői is.

A Pécsi Izraelita Hitközség örömmel üdvözölte a Magyarországhoz történt visszatérés tényét, augusztus 28-án hálaadó istentiszteletet tartottak a zsinagógában, amelyre meghívták a Városi Tanácsot és Nendtvich Andor polgármestert is. Az öröm azonban nem lehetett teljes. A jobboldali sajtó zsidóellenes uszításba kezdett, atrocitások, személyes bántalmazások érték a város zsidó lakosait. Horthy Miklós kormányzó 1921. október 5-én látogatott Pécsre. Az izraelita hitközséget a felekezetek sorában Pfeiffer Izsák rabbi vezette, aki azzal a kéréssel köszöntötte a kormányzót, hogy adjanak módot a zsidóság számára is az ország újjáépítésében való részvételre. Horthy válasza rövid és tartózkodó volt: „Köszönöm üdvözlő szavait. Ragaszkodjanak a jövőben is a magyar nemzeti gondolathoz és ápolják továbbra is mindenkor önzetlen, áldozatokra készen a hazaszeretet erényét.”

A dualizmus korabeli szabadelvű pécsi politikai elit az ellenforradalmi rendszer hatalomátvételét felszabadulásként élte meg. A szociáldemokrata – polgári radikális mozgalom azon szereplői, akik politikai programjuk megvalósításának lehetőségét a jugoszláv állammal való együttműködésben látták, elbuktak. A kommunizmus nem nyert valódi teret a városban. A pécsi zsidó elit a város polgári vezetésével azonos utat járt be. Amíg azonban a „keresztény-nemzeti kurzushoz” csatlakozó polgárok 1921. augusztus végén úgy érezhették, hazaérkeztek, a zsidók ezt maradéktalanul nem élhették meg, pedig vezetőik mindent megtettek lojalitásuk igazolására. Augusztus 22-én a hitközség elöljárósága „a felszabadulás és a dicső nemzeti hadsereg bevonulása örömére díszközgyűlést tartott”, amelyen kimondták: „mindazok az izraelita felekezethez tartozók, kik a haza és államellenes mozgalomban részt vettek, a hitközség és a hitfelekezet köréből kizárandók és megbélyegzendők”.

A helyi keresztény és zsidó gazdasági-társadalmi elit a magyar impérium visszatérésekor a törvényhatósági bizottságban, vállalatok grémiumaiban, a város köztestületeiben folytatta az 1918–1921-ben megzavart együttműködést. A régi, mégoly törékeny harmónia azonban nem jöhetett létre újra, az ellenforradalmi rendszerben az állami politika rangjára emelkedő antiszemitizmus ezt lehetetlenné tette.

A tanulmány teljes, jegyzetekkel ellátott változata kiadás alatt áll: Jakab Attila (szerk.): Jákob sátrai, Izrael hajlékai. Sokszínű lokális izraelita világok helytörténeti perspektívákban a 19-20. század Magyarországán.Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány, Budapest, 2024.