„Párbajozó zsidó ifjak”

Magyarországon eredetileg csak a nemesek párbajozhattak, de a rossz szokások ragadósak: később a polgárság felső rétege is fegyvert ragadhatott, ha úgy vélte, hogy jogtalanul megbántották. Az emancipált zsidóság friss egyenjogúságához a párbajképességet is megkapta.

 

A magyar nyelvű zsidó sajtó kialakulásakor még a sport gyakorlatilag a vékony felső rétegek egyfajta szórakozása volt. Miután a zsidóság nem került be ezekbe a régiókba érthetően lapjai nagyon keveset foglalkoztak sporteseményekkel, testedzéssel. Meg kell jegyeznünk, hogy a nyomtatott sajtó többi orgánuma sem! Általában a polgárosulásban egyre nagyobb teret kapó zsidóság igyekezett osztozni az általa mintának tekintett rétegek életvitelében – amennyiben ezt vallási hagyományai, szabályai lehetővé tették.

Mivel e korban általános volt a párbaj-mánia zsidók is gyakran kényszerültek helyt állni a kihívások terén, ehhez pedig a vívás megtanulása volt elengedhetetlen. Pisztoly párbajok esetén a céllövést, a katonai szolgálat alatt, illetve otthon is el lehetett sajátítani.

Mi is volt a helyzet a párbajok terén?

Régmúlt időket felidéző könyvekben, filmekben gyakran találkozunk a sérelmek fegyveres elintézésének módjával, a párbajjal. Eredetileg csak a nemesek párbajozhattak, de a rossz szokások ragadósak: később a polgárság felső rétege is fegyvert ragadhatott, ha úgy vélte, hogy jogtalanul megbántották. Az emancipált zsidóság friss egyenjogúságához a párbajképességet is megkapta.

Don Péter: Lovagias ügyek. Magyar írók és újságírók párbajai (1834-1920) című, a Corvina kiadó gondozásában  megjelent könyve rengeteg olyan penge- vagy golyóváltást mutat be, ahol az egyik vagy mindkét fél ehhez a felekezethez tartozott. Különösen az újságíróknál volt ez gyakori, sokszor a sérelem is zsidóságuk miatt érte őket. Még Vázsonyi Vilmos is párbajozott joghallgatóként, amikor még Weiszfeldnek hívták. Bogdányi Mór, az Egyenlőség első szerkesztője az antiszemita irányzatú Függetlenség munkatársát hívta ki pisztolyra, Kazár Emil író egy hölgy miatt lőtte el egy gróf fülét. Istóczy Gyöző, a zsidóellenes politikai mozgalom vezetője Wahrmann Mórral az első zsidó vallású képviselővel váltott golyót. Utóbbi noha nagyon rosszul látott mindig helytállt a zsidóságért ha kihívták. Néhai Scheiber Sándor mesélte, hogy egyszer nem is látott el a hajnali ködben ellenfeléig, ezért azt kérdezte segédeitől: “Wo stéht e gaj?”, aki viszont nagyot hallott és izgatottan tudakolta tájszólásban: “Lűtt már a zsidó?”

Gajári Ödön politikus és publicista többször fegyvert ragadott, amikor szóvá tették a Bettelheim rabbicsaládból való származását. Gárdonyi még szegedi újságíró korában vívott kardpárbajt Újlaki Antal nevű zsidó kollegájával, de utána újra barátok lettek. Kóbor Tamást is kihívta egy földbirtokos, de a párbaj elmaradt. Vészi Józsefnek, aki a magyar újságírás nagy alakja és a híres Izraelita Magyar Irodalmi Társulat vezetője volt, több párbajáról olvashatunk a könyvben. Béldi Izor zenekritikus a Népszínház karnagyát Konti Józsefet sebesítette meg karddal – pedig nemcsak pályatársak, hanem hitsorsosok is voltak mindketten. Szomaházi István nemcsak regényeiben ábrázolta a dzsentrivilágot, amelyhez pedig származás szerint nem sok köze volt, maga is párbajjal intézte el vitáját egy képviselővel. Említi Osvát Ernő és Hatvany Lajos párbaját, amelyben mindketten megsebesültek, míg Molnár Ferencet és Csortos Gyulát a segédek kibékítették.

Csak néhányat említettem a könyvben szereplő sok párbaj közül, hiszen Magyarország ebben a korban a párbaj paradicsoma volt, a monarchia más részeiből is idejöttek lovagias ügyeket elintézni a felek. Ennek a “párbajturizmusnak” az volt az oka, hogy a magyar büntetőtörvénykönyv az osztráknál sokkal enyhébben ítélte meg ez a feudális csökevényt. Így váltak a párbajok olyan gyakoriságúvá, hogy még a korabeli zsidó sajtó is foglalkozott velük. Általában örömmel vették, ha a zsidó fél megvédte magát, de elítélték ennek az alapjában idegen magatartásnak az átvételét, amely különösen a zsidó fiatalok között terjedt. Egyébként olvastam rövid újsághírt, hogy a kikeresztelkedését a rabbinak hivatalosan bejelentő zsidó joghallgató, a “hücpeség” rekordjaként párbajra hívta ki az őt hitehagyásáért keményen korholó lelkészt.

Az I. világháború után leáldozott a párbajok divatja. Az erősödő antiszemitizmusnak nem volt szüksége kihívásra és segédekre, hogy fizikailag bántalmazzák a zsidókat. Don Péter könyve még a békebeli évtizedeket hozza közel az olvasóhoz, sok érdekességgel és adattal.

A párbajoknak gyakran volt zsidó vonatkozása, többnyire a zsidó volt a sértett fél, de amikor tiltakozott az őt, vagy felekezetét ért sérelem ellen, akkor őt hívhatták párbajra. Jellemző ebből a szempontból a zsidó közéleti személyiségek helytállása, akik gyakran kénytelen volt párbajozni maguk és közösségük védelmében.  Amikor megjelentek a zsidó tartalékos tisztek, rossz szokássá vált, hogy tiszttársaik beléjük kötöttek, és párbajozniuk kellett. A diákpárbajok tömeges járványa nem volt olyan elterjedt, mint Németországban, ahol a sebhelyes arc szinte a diplomához tartozott, de magyar egyetemeken is előfordultak.

Ennek a kedvezőtlen jelenségnek pozitív visszahatása volt a vívástanulás nagy népszerűsége a zsidó diákok között.