Ők a mi fiaink, akkor is, ha robbantanak

Ez a hangulat vette körül azokat a – súlyos merényleteket elkövetett és még nagyobb merényletekre készülő – zsidó szélsőségeseket, akiket 1985-ben fegyveres őrök kísértek bírósági tárgyalásra Jeruzsálemben.

Ezt a légkört érzékelteti korabeli felvételekkel és visszaemlékezésekkel Shai Gal rendező filmje, a Jewish Underground. Az eredetileg tévésorozatként bemutatott film az izraeli társadalom által kitermelt terrorizmus legsúlyosabb éveit mutatja be.

A vallásos cionista táborból kinőtt és még hitsorsosaikat is elképesztő terroristák először a palesztin merényletekre akartak keményen visszacsapni. Bombamerényleteket követtek el palesztin polgármesterek ellen, kettőt sikerült is nyomorékká tenniük. Aztán egy iszlám kollégium diákjai ellen hajtottak végre géppisztolyos támadást, három halottat és vagy harminc sebesültet hagyva maguk után. A belföldi titkosszolgálat, a Sin Bét ekkor állt rá keményen a táraságra.

Shai Gal filmjében felváltva szólalnak meg az egykori szélsőségesek és a Sin Bét emberei, felidézve – néha újra játszva – az illegális műveletek feszült pillanatait, majd a nyomozók agyafúrt trükkjeit, amivel végül sikerült a szélsőségesek közé férkőzniük. (A titkosszolgálatba való toborzás volt a fedő művelet, amivel az egyik szélsőségest sikerült csőbe húzni, s rávenni egy hazugságvizsgálatra.)

Scene from “Jewish Underground”: “These people are essentially law-abiding”

Uploaded by Haaretz.com on 2018-07-04.

Az egykori terroristák közül négyet sikerült a kamerák elé ültetni, akik higgadtan, intelligensen, némi öniróniával idézik fel a 35 évvel korábbi eseményeket. Visszafogott, civilizált stílusukat azonban nem kíséri különösebb megbánás – csupán egy izraeli biztonsági ember súlyos sebesülése az, amit lelki teherként említenek.

A jól szerkesztett filmben, ahol a riporter mindkét fél szavait türelemmel hallgatja végig, krimiszerűen peregnek az események: a készülődés a következő merényletre, amellyel párhuzamosan az immár jól informált Sin Bét lépéseiről is képet kapunk. Izgalmas krimibe ágyazott dokumentumfilm lenne a „Jewish underground”, ha nem tudnánk a végkifejletet, ami ma már történelem: a mozgalom tagjait a hatóságok őrizetbe vették, midőn addigi legnagyobb dobásukra, öt palesztin autóbusz felrobbantására készültek.

Ezt a lépést megtorlásnak szánták egy hebroni zsidó fiatalember meggyilkolására válaszul. A Sin Bét ekkor azonban már lépéselőnyben volt: szépen megvárták, amíg a földalatti mozgalom tagjai az időzített bombákat felszerelik a palesztin buszok alvázára, majd – immár e megdönthetetlen bizonyítékokkal a kezükben – szépen őrizetbe vették az egész társaságot.

A hab a tortán az volt, amikor a – nem mindig civilizált stílusban folyó – kihallgatások során kiderült, hogy a társaság még ennél is nagyobb dobásra készült: nem mást, mint az Al Aksza mecsetet készültek felrobbantani. Az előkészületekkel jól haladtak: a megfelelő mennyiségű robbanószert már beszerezte a mozgalom egyik tagja, aki „civilben” a hadsereg robbanószer szakértője volt. Szemlét is tartottak a helyszínen és szakértő módon eltervezték, hogy az épület tartópilléreit felrobbantva úgy rendezik a dolgot, hogy a mecset befelé dőljön, nehogy a közelben, a Siratófalnál imádkozó zsidók kapják a nyakukban a javát.

Ha ez a terv sikerül, alighanem az egész iszlám világ Izrael ellen uszult volna – a Sin Bét felelőse egyenesen atomháborút vizionál erre az esetre. A súlyos konfliktus egyébként a mozgalom célja volt, hiszen ők a bekövetkező apokaliptikus küzdelemtől várták a Messiás eljövetelét. A hatóságok azonban jócskán lépéselőnyben voltak, közvetlen veszély nem fenyegetett.

A zsidó földalatti mozgalmat sikerült felszámolni, s ezzel a terror, mint bevett politikai eszköz, eltűnt az izraeli közéletből. (Visszaesések, mint a Rabin-gyilkoság, még előfordultak.) A kiszabott, viszonylag súlyos büntetéseket a rokonszenvező megnyilvánulások nyomán addig felezték, harmadolták, míg 1990-re mindenki kiszabadult a börtönből.

A terrorcselekmények évei, majd a bírósági eljárás hónapjai után a film harmadik része a jelenbe vezet. Az ellen-terrorista mozgalom ma már történelem, de szereplőinek jelen politikai karrierje egyáltalán nem az. Márpedig Shai Gal filmje éppen azért készült el, mert a rendező figyelmeztetni akar. A tárgyilagos filmkészítésen is átüt a világos üzenet: az egykori terroristák ma befolyásos politikusokká vedlettek át, immár a hatalom centrumában ülnek, s így sokkal veszélyesebbek, mert csak módszereiken változtattak, de eszméiken nem.

Ha vallásos cionisták nézik ezt a filmet, nyilván elvbarátaikkal azonosulnak – mert a tárgyilagos szerkesztés erre is lehetőséget ad. Ám a dokumentumfilmek célközönségét általában a kritikus szemléletű, baloldali látásmód jellemzi. És nekik bizonyára átjön az üzenet: akik a Sziklamecset felrobbantását tervezték, ma a hatalom központjában mozognak otthonosan, s egyesek bejáratosak a miniszterelnök szobájába is.

Ezt egyértelműen néven is nevezik a Sin Bét egykori, a terroristák után nyomozó tisztjei, valamint a vádiratot elkészítő ügyésznő is.

– Ki győzött? – kérdi a riporter.

– Ők – válaszolja az egykori nyomozó és az ügyésznő, akik számára súlyos vereség a baloldal visszaszorulása és a vallásos nacionalista tábor felemelkedése, amelyben az egykori terroristák fontos pozíciókat foglalnak el. Akik harminc éve, mint a törvényesség képviselői, győztek a terroristák ellenében, azok most, a demokratikus küzdelemben alulmaradni látszanak ugyanezekkel az emberekkel szemben.

Amit az egykori nyomozó olyan súlyos fejleménynek lát, hogy a polgárháború lehetőségét sem zárja ki utolsó szavaival.

*

Eddig a film, amely szakmailag színvonalas, tárgyilagos, de politikai elkötelezettsége mégis világos. A messianisztikus nemzeti-vallásos tábor veszedelmes voltára hívja fel a figyelmet. Többet nem tekint küldetésének.

Scene from “Jewish Underground”: “What a complicated place”

Uploaded by Haaretz.com on 2018-07-04.

Tegyük ehhez hozzá most azt, amit a baloldal és a (mérsékelt) jobboldal vitájában az utóbbi mindig elmond: a vallásos nacionalista tábor megjelenése sui generis jelenség, de megerősödése és radikalizálódása már legalább annyira következmény. Ez a politikai irányzat 1967 előtt kimondottan óvakodott a konfrontációtól. Az arab fenyegetést kivédő Hatnapos Háború, a szent helyek izraeli kézre kerülése keltette föl vallási eufóriáját. Az Izraellel szembeni hajthatatlanság, a békeajánlatok palesztin részről történő elutasítása teremt kedvező politikai körülményeket a konfrontációt bevállaló vallásos cionisták számára, akik most már a kormányban érvényesítik befolyásukat.

Ám ezzel együtt ők még mindig csak egy kisebbség az izraeli politikában. Vágyálmuk, hogy egy szép napon a zsidóké lesz egész Erec jiszráel, csak egy kisebbség vágyálmai. Az izraeli politika nem a vallásos vágyálmokra épít.

Ezen közben a másik oldalon a hasonló vágyálmok a hivatalos politika lényegét képezik. Eszerint egy szép napon – csodával vagy inkább erőszakkal – a zsidók el fognak tűnni és az ősi palesztin föld visszakerül jogos birtokosai tulajdonába. Az – ENSZ és EU forrásokból finanszírozott – palesztin iskolákban ezt tanítják, a palesztin gyerekek ebben a hitben nőnek fel. Amíg a külvilág jelentős része, ENSZ és más segélyek formájában, ezt a meggyőződést támogatja, addig a békének nincsen esélye.

Az izraeli társadalom jelentős része még mindig nagy engedményeket tenne a béke és az együttélés érdekében. A palesztin társadalomban ilyen erők nincsenek – vagy legalábbis nem mutatkoznak.

Shai Gal filmjét a BIDF dokumentumfilm fesztiválon vetítették Budapesten.