Nyilasok évada

Kedves, jó hangulatú képet dob föl a facebook. Fölé hajló férfire okosan figyelő kutya ül az esőben. Budapest, 1966. A remek zsánerek fényképésze, Chochol Károly fotója.

A Szent István körút elején járunk. Szürkéllő, sokrétűen tagolt házak sorával keretezett nagyvárosi bulvár a kommunizmus kellős közepén, mégsem izgalmas. Kopott kissé. Néptelen. Szomorkás. A kutya bája, korának fojtott unalmából kiemeli a képet. A facebook közönsége izgalomba jön, s a kommentelők újabb és újabb képeket illesztenek az eredeti fotó alá. Különböző korokban készült fényképeket, mindegyikben egyetlen közös pont, a helyszín: Szent István körút 2. Azelőtt áll a hirdetőoszlop, amely beazonosításra alkalmassá teszi a város ezen sarkát, s amely, mint a történelem szenvtelen tanúja, ma is ott áll hűségesen. Mögötte a pompás háztömb, ahol élete utolsó éveiben Faludy György lakott.

A háztömb, ahol apai nagynéném Bözsike élt haláláig. Hiába őrzi az V. kerület anyakönyve az alábbi sorokat: “A Budapest V. ker. szent István Bazilika plébánia 2558 és 2559/1938.sz. bizonyítványa szerint úgy a férj, mint a feleség 1938. december 16-án a “r. kath” vallásra tért át.”, Bözsikének alig 5 évvel az áttérés után, 1944-ben volt miért aggódnia.

A háztömb, amelynek Jászai Mari téri oldalán éltek nagyszüleim a háborút követő évtizedekben halálukig, s ahol én is rengeteg időt töltöttem gyermekkoromban.

A háztömb, ahol épp ezekben a napokban 78 esztendeje, az első emeleti pártirodában, különösen pedig a pincében a Szent István körúti nyilasház működött.

Az informatív, vagy éppen korhangulatot árasztó fotók képregénnyé állnak össze a fejemben, melynek lapjain ugyanúgy ott látszik a közeli iskolában ma, 2022-ben tanuló kislányom, ahogy barátaival épp a sarki Mekibe vagy a 4-6-oshoz igyekszik. A minapi tanártüntetés, amely itt még csak a Margithidat, de egy órával később már a teljes Kossuth teret lepte el. És ott látható Gagarin díszmenete 1961 augusztusában, meg az újlipótvárosi lakása felé nyugalmasan sétáló agg Péter Gábor, az Andrássy út 60-ba egykor befészkelő AVH rettenthetetlen ura, a kilencvenes években.

*

Ennek a nyilasháznak nemcsak nagynéném, Bözsike túlélési esélyei és kockázatai miatt volt jelentősége a családunkra nézvést, de apám és családja: húga, nagyanyám és nagyapám miatt is, akik akkor még nem itt, hanem két sarokkal messzebb, a Klotild (ma Stollár Béla) utca 10-ben éltek. Csillagos házban. Következésképp napi szinten voltak kiszolgáltatva a nyilasházban gyülekező terrorkommandóknak. Azok innen, a Szent István körút 2-ből rajzottak ki, s mint visszaemlékezésből ismert, rendszeresen vittek nagyszüleim házából is véletlenszerűen összeszedett csoportokat le a Balaton utca végében zúgó Dunához, hogy az embereket a folyóba lőjék. Vak véletlen, hogy egyszer sem a családomhoz dörömböltek be valamelyik vérgőzös rohamuk során. Szintén az itteni nyilasok nevéhez fűződik az egyik Klotild utcai szomszédos házban 1944 karácsonyán elkövetett tömeggyilkosság, amikor a nyilasház kommandója rajtaütött az utcának később új nevet adó újságíró, Stollár Béla ellenálló sejtjén, és 24 embert helyben lemészároltak.

Miközben szememmel végigtapogatom a körút különböző korokban készült fotóit, megakadok az egyiken. Rajta a szemközti páratlan oldal látszik. 1947. A kép készültének napjait erősen átitatták a még szinte jelen idejű nyilasterror emlékei. Hogy e témák mennyire magas hőfokon égtek a kor későbbi mindennapjaiban, arra tanúság a Lobogó 1960. január 6-i, tehát 15 évvel későbbi számának teljes oldalt kitöltő írása, melyet az eseményekről egykor a Szabadságnak részletekbe menően tudósító, a nyilasok későbbi kivégzésénél is jelenlévő Palásti László jegyzett.

Hetvennyolc éve ezekben a napokban a Szent István körút 2 lakói túl voltak egy hatalmas megrázkódtatáson: 1944. november 4-én, szombat koradélután 14.07-kor robbant fel a ház tövétől induló Margit-híd. Innen a pesti hídfőtől kezdődött a robbanássorozat, mely a hídon futó két zsúfolt villamos szerelvény, temérdek autó utasainak és a délelőtti munkából hazaigyekvő gyalogos tömegek, mintegy ötszáz ember halálát okozta. A hatalmas detonációt még Bicskén is hallották. A tragédia áldozatainak vízből kiemelt holttesteit a Parlament előtti Duna parton terítették ki, hogy a nagyváros lakói elvesztett szeretteiket beazonosíthassák.

A Szent István körút 2 egyik emeleti lakosa, Ádám Péter, negyedszázaddal később a Népszabadságban számolt be a robbanással kapcsolatos személyes élményeiről, a sebesültek utcai mentéséről, a kapualjban spontán kialakult kötözőhelyről. Épp arról a kapualjról, amelyen át ezekben a napokban, majd a következő hetek során emberek sokaságát hajtották be, majd ki a nyilasok, hogy alig százötven méterre innen a Jászai Mari tér alatti Dunaparton sortűzzel végezzenek velük. Azon kevesek, akiket a leadott lövéssorozat nem ölt meg, vagy a jéghideg nagysodrású Duna nem ragadott magával, aztán épp a folyóba roskadt híd vaspilléreibe kapaszkodva nyertek esélyt a túlélésre.

Két évvel később, 1947 áprilisában a hamburgi bíróság előtt Anton Geyer SS-főhadnagy, a budapesti hidak aláaknázásának irányítója, vallomásában a nyilasok egyik vezetőjére, Hindy Ivánra és társaira hárította a Margithíd előzetes, a németek által nem időzített felrobbantásának felelősségét.

Hat évvel ezelőtt, 2016-ban jelent meg Zoltán Gábor korszakos regénye, az Orgia, amely nem apai, hanem budai keresztény anyai családom életközege, a Város-Véresmajor nyilasainak felfoghatatlan embertelenségeit, tömeggyilkosságait dokumentálva emelte be az évtizedeken át kit tudja?, tán szándékkal vagy szégyenből altatott történelmi tényeket a jelenkor emlékezetébe. Most, hogy e kedélyes körúti fotók felkorbácsolta érzések miatt ismét végigzúg bennem közel nyolcvan év, családjaim története, már azt is látom, hogy a Maros utca, Németvölgyi út vidékének emberirtása, az Andrássy út 60 ismert rémtörténetei mellett Budapest falai, járdakövei máig őrzik, izzó forrósággal okádják magukból, akár a Szent István körút 2 nyilasházának, fájdalmas-kegyetlen históriáját.

Talán a harmincéves jubileum kínált alkalmat, amikor 1975-ben megjelent Kalandok című írásában Déry Tibor visszaemlékezett a mai McDonald’s sarkán történt elfogásáról, a Szent István körút 2 irodájába, majd onnan az óbudai téglagyárba hurcolásáról. És aztán túlélésének fatális-szerencsés körülményeiről. A nyilasok fogságában töltött órák lelki folyamatairól, vívódásáról és végső soron, saját szavai szerint: bénult gyávaságáról. Írása messzehatóan tanulságos, ha a nyilasterror hónapjainak ma már értelmezhetetlenül bizarr ellentmondásait kíséreljük meg felfogni. Hogyan történhetett, hogy egy mindennapjai dolgos életét élő, pulzáló nagyvárosban, a rutin létezéssel párhuzamosan halálbrigádok ejthettek utcai járókelőket foglyul, s pusztíthatták el őket? A félelem és a terror micsoda erői bilincselték cselekvőképtelenné, formálták áldozattá az emberi lelkeket, melyek aztán megadták magukat a csőcselék pusztításának? Déry révén, ha elfogadhatóvá nem, de valahogy a zavaros homályból kitisztulni látszik az a lelki folyamat, amely olyan hallatlan intellektusok szolgai halálához vezettek, amilyen Szerb Antal, Radnóti Miklós és még sok társuk. Déry nem pusztult velük, de ez – önvizsgálata szerint – inkább a külső körülményeknek, semmint saját lélekjelenlétének köszönhető. A vérgőzös nyilastombolás időszakának utólag rekonstruálni próbált lelki működésmodelljei számomra mind ugyanarra az alapkérdésre irányulnak: mit tudtak vagy nem tudtak az ugyanekkor ugyanitt élő nagyszüleim és húszéves apám? Miért élhették túl ők, míg mások nem, hogy aztán újabb húsz év elteltével e fájdalmas kulisszák közé megszülethessem? Mi magyarázza, hogy bőven világra jöttöm előtt máris túlélhettem a halálos veszedelmemet? S persze, mindez a sok borzalmas élmény hogyan eredményezett kollektív hallgatást a túlélőkben, amely miatt, ma évtizedekkel később vagyok kénytelen apró mozaikszemekből kirakni családom katasztrófájának komor képét?

A háború befejezését követően bő egy évvel a Szabadság 1946. július 5-i számában rövidke, három hasábra szedett cikk tudósít a nyilasház pártszolgálatosai Kiss Endre bíró vezette perének ítélet előtti utolsó tárgyalásáról. Pokoli történetek szorulnak össze a sietős beszámoló sorai közt.

Ma már legfeljebb bírósági irattár peranyagaiból lehetne kibogarászni, ki mindenki vett részt a Szent István körút 2-es nyilasház infernális működésében, tömeggyilkosságaiban. Néhány név a perről szóló tudósítások során azonban előkerült: Gorohovszky Orosz Sándor kereskedősegéd és fivére: Orosz József. Az előbbi a Kossuth Lajos utcai Bárd féle nyilas könyvesbolt felrobbantása miatt bosszúból tizenhét munkaszolgálatost autón elhurcolt és közülük nyolcat Kaesmann-Baritz Istvánnal közösen kivégzett. A holttesteket aztán elrettentésül a bolt kirakatába kiakasztották. Volt, hogy Orosz karikagyűrűért ölt, és saját bevallása szerint egy általa a Szúnyog-szigeten agyonlőtt embert belerugdosott a Dunába. Aztán Becker Emil magántisztviselő, a nyilasházba hurcoltak egyik kínzója, Monostori-Krizsán Sándor szerelő, aki a két előbbivel közösen ’45 januárjában 23 embert kivégzett a Duna-parton. Shütz József magántisztviselő, Tisza Vilmos az V. kerületi nyilasszervezet irodavezetője, Kolarits Károly pénzbeszedő, Pintér Józsefné Nagy Rozália háztartásbeli, női főmotozó, aki seprűnyéllel verte az asszonyokat, a 14 éves Pór Mária (Manyi) a motozólány, kinek fennmaradtak hátborzongató naplóbejegyzései ezekről a napokról és saját gyalázatos szerepéről, Galló János elektrotechnikus, Máday-Metykó Imre textilkereskedő, aki brutális veréseket bonyolított, tömeggyilkosságokban vett részt, Jerebitz István szabósegéd, dr Straub Sándor volksbundista, az itt felállított számonkérőszék vezetője, Kiss Béla XIII. kerületi pártszolgálatvezető, Varga József, Pusztai Ferenc repülő szakaszvezető, Halász István páncélos őrmester, Natta Dezső nyilas csoportvezető, Kozma Károly pártszolgálatos, Nagy Károly, Szokola Manó a Palatinus-házakat rettegésben tartó pártszolgálatos, Jóni Ferenc, Elischer Bernát a Vígszínház volt díszlettervezője, Szomor István, a Szent István 2 házmestere, Vadász Kálmán a monori téglagyári gettó szervezője, Schell Éva, a női motozások során előkerült értékek begyűjtője. Tarján Béla egykori bokszoló, a “csonttörő”, akit csak 1962-ben buktattak le és ítéltek el, s aki szabadon bocsátást ígérve kiütésig tartó bokszmeccsekre kényszerített életükért küzdő embereket, majd miután valaki győzött, azt megverte és továbbra is fogságban tartotta. Végül Baráth András (1917, gyállilgeti lakos) akinek utóbb sikerült nyugatra szöknie, s aki helyett szerencsétlen egybeesések és nyomozati hanyagságok következtében egy azonos nevű embert, Bibó István sógorát ítélték halálra. A kiváló jogtudós 1949-ben az Igazságügyi Miniszternek írt nagyon alapos kegyelemkérő előterjesztésben kelt védelmére.

Kiemelkedően diabolikus alakja ezeknek a heteknek Kaesmann-Baritz István, szintén egykori bokszoló, majd leventeoktató, aki október 15-e után az V. kerületi nyilas pártszervezet karhatalmi ellenőre lett. November végére ú.n. védelmi vezetővé lépett elő, majd 1946 nyári kivégzése előtt a siralomházban tett vallomása szerint ’44 december elsején írt levelében Szálasi Nagy-Budapest védelmének vezetésével bízta meg. Névleg továbbra is Nidosi Imre volt a városparancsnok, de az érdemi munkát, saját bevallása és későbbi pertárgyalásának népügyésze, Gyarmati szerint is, Kaesmann-Baritz végezte el. Ebbe tartozott razziák és rajtaütések szervezése, köztük a Stollár-csoport kivégzése ’44 karácsonyán, de temérdek kínvallatás és tömeggyilkosság. A bírósági tanúvallomásokból az is kiderül, hogy a nyilasházba került rabolt értékek ötven százaléka, mint “vállalati vezetőt” Kaesmann-Baritzot illette meg. Sem a nyomozás, sem a per nem tudott elég részletesen bűnei nyomára jutni: kivégzését megelőző perceiben végül 180 rendbeli gyilkosságot vallott magára.

A Szent István körút 2 nyilasház ügyében 1946. július 5-e péntek délután 16h-kor zajlott elsőként ítélethirdetés: Korohovszky Orosz Sándort, Becker Emilt, Monostori-Krizsán Sándort, Shütz Józsefet és Kaesmann Baritz Istvánt kötél általi halálra ítélték. Védőjük Viczián Károly ügyvéd, kötelező jelleggel, kegyelmet kért.

Másnap hajnalban csak négy bitófa állt rendelkezésre a Markó utcai fogház udvarán. Az öt halálraítélt közül kettőnek, Monostori Krizsánnak és Kaesmann Baritznak közös akasztófán kellett végeznie.

Az ítélet végrehajtása előtti, amikor dr Kiss Endre népbírósági tanácselnök a siralomházban kihirdette Kaesmann-Baritz István kegyelmi kérvényének elutasítását, a halálraítélt jelezte: vallomást kíván tenni. Értesítették Dr. Fenesy Ferenc népügyészt, aki az épületben tartózkodó újságíró, Palásti László jelenlétében meghallgatta és jegyzőkönyvezte az elítélt szavait. Innen tudható, hogy tömeggyilkosságok sokaságát vezette vagy végezte el saját kezűleg.

’44 novemberében például mintegy száz munkást lőtt halomra a Gizella-malom területén. Kaesmann-Baritz e vallomástól újabb vizsgálat indítását és ítéletének halasztását remélte. “Rengeteg ékszert rejtettem el, de azok helyét nem vagyok hajlandó elárulni….Az idő rövidsége miatt több gyilkosságot már nem tudok bevallani” – próbált alkudozni, majd a kivégzés halasztása felől érdeklődött az ügyésznél. Megerősítést nem kapott, magára hagyták a siralomházban. Végül az udvarra kisérték, ahol nemcsak a népbíróság és a karhatalmi személyzet volt jelen: az ilyesféle események ekkoriban nyilvánosság előtt zajlottak. Nagyszámú, egy korabeli cikk szerint többezer főnyi, érdeklődő szorult össze a Markó Koháry utca felé eső falai között. Kaesmann, a halasztás sikertelensége miatti dühében végig szidalmakat kiabált az egybegyűltekre, majd amikor ifj. Bogár János, a kor széles körben ismert hóhérja hozzálépett, Kaesmann kitépte magát fogvatartói kezei közül és a hóhérra támadt. Megütötte és hatalmasat rúgott ifj Bogár térdébe. Erre a szemtanúk felháborodott tömege áttörte a rendőrkordont, kis híján meglincselték a folyamatosan kiabáló Kaesmant, akit az ítéletvégrehajtóknak kellett az emberek karmai közül visszaszerezniük. Akasztása során, míg meg nem halt, mindvégig átkozódott.

Pár héttel később ifj Bogárt, a hóhért hasonló incidens érte. Egy szeptember végi akasztás során a pestszentimrei tömeggyilkosok egyike, Balogh János ugyancsak kiszabadította magát és megtámadta. A Népügyészség rendelkezni kényszerült, hogy a kivégzéseken nagyobb számú karhatalom vegyen részt, a halálraítélteket pedig eztán összekötözve vigyék bitó alá.

Két nappal a Szent István krt. 2-es nyilasház legutolsó, egy évvel későbbi halálraítéltjeinek ( Galló János, Máday Metykó Imre) kivégzése előtt a Világosság 1947. július 4-i száma beszámolt egy másik, a Városház utca 14-ben működött nyilasház gyilkosáról, Andrejkovics Béláról, kinek a háború után hamis partizán igazolvánnyal sikerült huzamos ideig bujkálnia. Nyolc társa között az ő lelkén száradt a Jókai utca 1, csillagos ház lakóinak elhurcolása és lemészárlása. A nyilasházban pedig, az Andrejkovics kínzása elől menekülő kétségbeesett áldozat, Markovics Jenő tragédiája, aki a harmadik emeletről levetette magát. Mint a cikk kiemelte, Andrejkovics tettei annál kevésbé voltak érthetők, mivel apai ágon zsidó származású volt.

A már többször idézett Palásti László újságíró évtizedeken át kísérte különféle lapokban megjelent cikkeivel a Szent István körúti nyilasház ügyét. Ő volt jelen Kaesmann-Baritz élete utolsó másfél órájában tett vallomásakor is. Ami a nyilvánosság számára megismerhetővé vált, az neki köszönhető. És ő jegyezte le a tömeggyilkos megfontolásait is: “A háttérben akartam maradni, tartottam az oroszoktól, mert a többiekkel ellentétben meg voltam győződve arról, hogy az oroszok mindenképpen győznek. Gondoltam, pusztuljon inkább Nidosi, mint én, nekem talán sikerül majd meglógnom, számítottam arra is, hogy zsidó származásom révén valami előnyt tudok kicsikarni magamnak.”

*

Hogy mennyire lehet adni egy sarokba szorult tömeggyilkos szavainak, mindenki maga döntse el. Vagy a történészek, a zűrzavaros és félelmetes múlt ismerői. Ennyi tömény rettenet, addig különféle állást, hivatalt betöltő városi polgár Szálasi puszta engedélyére felszabaduló gyilkos indulata, számomra máig megmagyarázhatatlan. És figyelmeztető. Tegnap itt Budapest szívében, ma Bucsa sáros utcáin, vagy Mariupolban, holnap bárhol.

A felbukkanó képek motiválta kutatás során visszamenőlegesen végigszorongva nagyszüleim, apámék iszonytató hónapjait, semmi más, kizárólag a népbírósági ítéletet száz évvel megelőző sorok, Vörösmarty Mihály Emberek című versének sorai kattognak bennem: “Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény!”