Novák Attila: Kárpátalja: a zsidó népi rezervoár

A „kárpátaljai magyar zsidóság” fogalma inkább a magyar történetírói kontextusban merül fel, hiszen sok kárpátaljai zsidó identitása nem a magyar volt. E közösségről számosan megírták, hogy jórészt tradicionális elemekből állt, körükben sokan jiddisül beszéltek és írtak. Mint minden általánosítás, ez sem igaz így, ám kétségtelen, hogy ez a zsidóság más volt, mint a budapesti és más regionális közösségektől is határozottan különbözött.

Az 1941-es népszámlálás adatai szerint a helyi zsidó lakosság száma 115.908 fő volt, ami az össznépesség 14 százalékát tette ki.^[1] Ezen belül a zsidóság bizonyos területekre összpontosult. Így Ungváron a lakosság 28, Beregszászon 30, Munkácson 43 százaléka volt zsidó.

Ha kicsit közelebbről tekintünk a térképre, kiderül, hogy a zsidó lakosság jó része Bereg és Ung vármegyékben, valamint Máramaros rutének (ruszinok) lakta területein élt. 1918 után a Kárpátalját birtokló Csehszlovák Köztársaság külön nemzetiségként tartotta számon a zsidókat, hogy ezzel is csökkentse a magyarok és a németek számát. Amikor az 1938. november 2-i első bécsi döntés értelmében Kárpátalja nyugati fele magyar uralom alá került, élénk kampány bontakozott ki Magyarországon azért, hogy az egész területet „visszaszerezze” az ország. Az 1939. március 15-i katonai bevonulás után Kárpátalja közvetlenül a belügyminisztérium irányítása alá került, önálló kormánybiztossággal.^[2] Az „izraelita vallásúak” megismerhették a zsidótörvények kegyetlen világát. Ha hozzátesszük, hogy az ún. hontalan zsidók problémája itt vált (mert itt tették) az egyik legfontosabb politikai kérdéssé, láthatjuk, hogy még az 1944-es gettósítás és deportálás előtt megtapasztalhatta az itt élő zsidóság a kirekesztés legradikálisabb formáit. Ugyanis nemcsak a Kárpátalján élő, de a máshol összegyűjtött, hontalannak nyilvánított zsidókat is itt tették át a határon a magyar hatóságok 1941 nyarán (először a hadsereg ukrajnai műveleti területére, majd Kamenyec-Podolszkijba), hogy aztán SS-alakulatok meggyilkolják őket.

 

Egy példa: az iskolarendszer, mint a zsidó nemzeti oktatás színtere

 

De Kárpátalja zsidó történelme nem csak a gyászé, hanem a sikereké is. Nem pusztán az ortodox (és hászid) zsidóság bástyája volt a régió: itt egyedülálló belső kulturális modernizációs folyamatok indultak be, amelyeket a törvényi megkülönböztetés – paradox módon – még inkább felgyorsított.

Munkácson – ahol a zsidóság a XVIII. századra vezeti vissza jelenlétét – mindig komoly belső áramlatok és mozgalmak voltak. A Spira rabbicsalád (leghíresebb tagja Chaim Elazar Spira /1871-1937/ munkácsi rabbi 1913-tól) modernizációval és cionizmussal szembeni álláspontja csupán a zsidó szellemi élet egyik pólusát alkotta. A zsidó megújulás szelleme is gyökeret vert a városban – ennek motorjai a hivatalos cionista erőkön kívül a helyi héber elemi iskola és a gimnázium voltak.

A Kárpátaljai Zsidó Iskolaegyesület már 1920-ban elemi iskolát, majd 1924-ben gimnáziumot hozott létre a városban. Az első érettségi vizsgát 1933-ban tartották 24 tanulóval. A gimnáziumban több fontos tárgyat (az aritmetikát is!) héberül oktatták, még 1939 után is, amikor a magyar lett a hivatalos nyelv. A második világháború alatt ez volt Európa egyetlen olyan gimnáziuma, ahol a fő tárgyakat héberül oktatták.

A visszacsatolás évében miniszteri rendelet engedélyezte az intézmény működését, ahová 425-en jelentkeztek, s végül 284 főt vettek föl az intézménybe. Osztályonként 3-5 órában tanítottak hébert, a görög helyett pedig az angol (szintén fontos modernizációs eszköz) volt az idegen nyelv. Ezen kívül az iskolában volt Bar-Kochba sportkör, könyvtár, szertár, magyar és héber irodalmi önképzőkör, valamint természettudományokkal foglalkozó egyesület. Az épületet már az 1942/1943-as tanév első félévében lefoglalta a magyar hadsereg, a német megszállás pedig az oktatás végét jelentette.

Ungváron 1934-től működött a négyosztályos Héber Reform-Reálgimnázium, a korábban alapított héber óvoda és iskola folytatásaképpen. Az alapító Javne Héber Kultúregyesület célja az volt, hogy a hagyományos zsidó nevelést a héber nyelv tanításával és a tudományok megismertetésével ötvözzék. Az egy időben Ország Lilit is oktató gimnázium óraterve 1942-ig (kisebb változtatásokkal) az 1938. évi állami középiskolai tantervet követte.

A tanulói létszám a harmincas években 250 és 400 között ingadozott, míg az 1940/41-es tanévben – a magántanulókon kívül – az év elején 238, az év végén 229 diák járt az intézménybe, ahol 15 tanár oktatta őket. Az 1941/42-es tanévben 216 fiú és 149 lány iratkozott be, akik – hat fő kivételével – sikeresen vizsgáztak. A zsidótörvények okozta deklasszálódás, az értelmiségi pályákról való kiszorulás itt is éreztette a hatását. A tanév második felétől könyvkötő tanfolyam indult, hogy ezzel is segítsék a jövőbeni elhelyezkedést. Főigazgatói engedéllyel diákleány-otthon is létesült, ám a tanév második felében az épületet a magyar hadsereg igényelte ki. 1943 áprilisában a belügyminisztérium betiltotta az iskolafenntartó Javne Egyesületet, mely ellen az érintett szülők tiltakoztak. Júniusban újra engedélyezték a működést, nagyjából azzal az érveléssel, hogy a zsidó tanulókat kiszorítsák a nem zsidó alapon szerveződő középiskolákból. Ebben a tekintetben a magyar hatóságok diszkriminatív hozzáállása és a gimnázium disszimilációs, modern zsidó nemzeti szellemisége nem került egymással ellentétbe. A szegregáció nyomán megnövekedett a héber gimnáziumok és líceumok népszerűsége. (Nagyváradon és Temesvárott működött ilyen intézmény)

A munkácsi gimnáziumban tanított Rubin Illés, a Cionista Szövetség munkácsi tagozatának alelnöke és Bakonyi József, a Keren Kajemet (a Zsidó Alap) munkácsi elnöke, a Cionista Szövetség munkácsi vezetője, aki egyben a Haolam című héber nyelvű helyi újság munkatársa is volt. Az iskolában egyaránt fontos volt a magyar hazafias nevelés és a zsidó ünnepek megtartása. A március 15-i és október 6-i nemzeti ünnepségeken túl minden évben megünnepelték Horthy Miklós névnapját s gyászünnepségen emlékeztek meg Teleki Pál miniszterelnök – számos zsidótörvény atyja – öngyilkosságáról is. Ugyanakkor megtartották a zsidó ünnepeket, de megemlékeztek a Palesztinában, az arabokkal folytatott harcban, 1920-ban elesett Joszef Trumpeldorról, és a Balfour-deklarációt is megünnepelték.

 

Kárpátaljai cionisták – a visszacsatolás után

 

A cionista mozgalom Kárpátalján nagyon erős volt. Nemcsak a vallásos, de a baloldali cionisták is tekintélyes erőkkel rendelkeztek. A visszacsatolások kezdetben zavart keltettek a cionista mozgalomban, hiszen például a kárpátaljai zsidók közül sokan panaszkodtak, hogy a diszkriminatív törvénykezés miatt elveszítik a megélhetésüket.^[3] Az új magyar közigazgatási egységekbe több esetben is szélsőséges gondolkozású embereket neveztek ki (pl. főkapitánynak), akik mindent elkövettek, hogy megkeserítsék a helyi zsidóság életét. A magyar hatóságok viszont – mint írtuk – engedélyezték, hogy a munkácsi héber gimnáziumban ivritül tanuljanak és a többi, Tarbut rendszerű általános iskolákban is lehetővé tették ezt.

A Felvidék és Kárpátalja országhatárokon belülre kerülésére reagált a cionista szövetség 1939. március 26-án összeült országos értekezlete. A felvidéki cionisták küldöttei első ízben vettek részt ezen a gyűlésen, Kárpátalja „visszaszerzésével” pedig helyi csoport alakult meg, melynek vezetésével az ungvári körzet vezetőségét bízták meg. A Kulturális és Héber Bizottság döntött a „felvidéki héber iskolák erkölcsi és anyagi támogatásáról”.

A Kibbuc Arci mozgalom sliachja (küldöttje), Cvi Kolben vállalta magára, hogy az Erec Izrael Haovedet („Dolgozó Erec Jiszrael” – a cionista kongresszusi választásokra alakult baloldali pártkoalíció) pártjai között az egyezséget létrehozza. Végül 1940. január 11-én létrejött az egyezség a baloldali cionista szervezetek között. Eszerint a képviseleti arányok megfelelnek a Hechaluc Világszervezetben elfogadott normáknak. A 2/3-1/3 arány a sómérok javára szólt Magyarországon és fordítva Kárpátalján. Budapesten lesz a központ, de Munkácson külön vezetőség (és adminisztráció) működik majd Kárpátalja számára. Az intézményeken belüli erőviszonyokat 60:40 arányban állapították meg a sómérok javára Magyarországon és fordítva a Kárpátalján.

A budapesti Hanoar Hacioni (polgári cionista ifjúsági szervezet) emberei elhatározták, hogy „Kadima” néven önálló kerületet hoznak létre a kárpátaljai és az „anyaország” északi városainak csoportjaiból (kének). A munkácsiak külön folytatták tevékenységüket és vezetőik levéllel fordultak a palesztinai központhoz, melyben azt kérték, hogy küldjenek különleges sliachot a kárpátaljai ügyek intézésére. A budapestiek viszont – a szervezet egységére hivatkozva – élesen ellenezték ezt. A központ végül elfogadta a budapestiek érvelését. A kárpátaljaiak tovább panaszkodtak, hogy Budapest fittyet hány rájuk, ami részben igaz volt. Másfelől viszont – bár mindannyian tudtak magyarul – egészen más alapon voltak cionisták, így a nézetkülönbségek is természetesek voltak.

A Hanoar Hacionit Észak-Erdély visszacsatolás további lépésre sarkallta: titkárságot létesített Kolozsváron (Erdély részére) és Munkácson (Kárpátalja részére). A központi titkárságot Budapesten állították fel. Az erdélyiek aktívan részt vettek a mozgalom irányításában.

Az 1940. március 31-én összeült MCSZ országos értekezlet létrehozta „a Magyar Cionista Szövetség Kárpátaljai Körzetét”.

Rendőrségi zaklatásban is volt része a kárpátaljai cionistáknak. Feloszlatták a kárpátaljai Dror-hachsarát (a palesztinai életre előkészítő telepet), de ugyanezen szervezetnek sikerült – a pesti neológ hitközség támogatásával – három ipari hachsarát létrehoznia.

A cionista nagytábor előkészítése nem jól kezdődött. Júliusban Perényi kormánybiztos (Ungvár) a szolyvai főszolgabírót levélben tájékoztatta: a cionista szövetség megbízottja érdeklődött, hogy Szolyva község határában milyen feltétellel táborozhatnak a cionisták. Perényi felhívta a főszolgabíró figyelmét, hogy tagadja meg a rendőrhatósági engedély kiadását. Ugyanezt a rendelkezést Perényi a három közigazgatási kirendeltség vezetőjének és a rendőrség határvidéki kapitányságának is kiadta.

A kudarc miatt a cionisták újabb próbálkozásba kezdtek. A budapesti I. csendőrkerület 1. nyomozó alosztályának vezetője Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánjához írott jelentésében ismét beszámol a cionista táborról. A jelentés információk, félinformációk és rémhírek sajátos keveréke. Az alosztályvezető szerint mintegy háromszáz lett volna a kárpátaljai táborozók száma. A Pest megyei mosava (cionista nyári tábor) létszáma ennek kétszerese – állítja. Több hachsara is létesülne a tábor területén – írja. Az információk valóságértékének bizonytalan voltát jól mutatja, hogy a tábor és a Magyar Cionista Szövetség vezetőiként a Betár, azaz a szövetségből már 1935-ben kiszorított jobboldali cionista szervezet vezetőinek nevét adja meg. Ráadásul – írja – a táborozáson a „Rozs Betar” (helyesen „Ros Betar”, azaz a Betar nemzetközi vezetője) kiküldöttje a bolsevistákkal találkozik. Ez a Betar erőteljesen jobboldali ideológiai alapállása és politikai orientációja miatt képtelen állítás, és csak valamiféle ideológiákon átívelő „zsidó összesküvés” feltételezése alapján állítható.

A jelentés vége pedig teljesen a kor szélsőjobboldali frazeológiájának lenyomata: „Azt, hogy ennek az egyébként nehezen ellenőrizhető összejövetelnek, miután a zsidók csak egymás között érintkeznek, államrendészeti szempontból milyen káros következményei lehetnek, nézetem szerint részletesen nem is szükséges indokolni, mert elég rámutatni az 1919-es időkre, mely bebizonyította, hogy a zsidóság faji adottságánál fogva minden államellenes cselekmény elkövetésére hajlamos, erre pedig különösen most, a rendkívüli viszonyok és intézkedések következtében elég alkalmat találnak. Javasolta a hachsarák betiltását is. A főispán a jelentést felterjesztette a belügyminiszternek.

A Magyar Cionista Szövetség helyi szervezeteit a belügyminiszter 1940. július 11-én feloszlatta (143.700/1940.VII.a.B.M.). 1944. március 19-e után a helyzet rosszabbodott. Április 6-án Baky László államtitkár – a belügyminiszter nevében – valamennyi törvényhatóság első tisztviselőjéhez és a kárpátaljai közigazgatási kirendeltség vezetőjéhez írott rendeletében (167.089/1944./VII.b.) feloszlatta a cionista szövetséget, a kötelékeibe tartozó összes fiókegyesületet „valamint bármely néven működő” cionista szervezetet.

Ettől kezdve Kárpátalja zsidóságának a sorsa olyanok kezébe került, akik – hasonlóan más, kelet-közép-európai országokhoz – a helyi zsidók kitelepítésében, majd megsemmisítésében látták a „zsidókérdés végleges megoldását”. A kárpátaljai zsidóság nagy korszaka ezzel véget ért, demográfiailag már sohasem tudott talpra állni.^[4]

Ugyanakkor – bár két nagyvárosról beszélhetünk leginkább – az itteni modernizáció, mely az etnikai/vallási/népi kereteken belül és nem annak ellenére ment végbe, más korszakok és más régiók zsidósága számára is vonzó és követendő példa lehet. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy mindez számos sajátosan helyi társadalomtörténeti és kulturális jelenség következménye volt. (Ilyen volt a tradicionális zsidó kultúra ismerete – még az attól elszakadók esetében is). Mindenesetre a korral, annak tudományos-technikai eredményeivel való haladás, az arra való folyamatos figyelem nem a zsidóság elhagyása és megtagadása árán valósult meg.

 

 

[1] Stark Tamás: Holokauszt Kárpátalján. In: Kárpátalja 1919-2009. Történelem, politika, kultúra. Argumentum MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete. Budapest. 2010. 184-194.

[2] http://www.historia.hu/archivum/2004/040203haraszti.htm

[3] Hava Eichler: Cionut ve Noar Be-Hungarija ben ste milhamot haolam. Ramat Gan, 1982. PHD Thesis. pp.160-214.

[4] 1948-ban (a szovjet hatóságok közlése szerint) négyezer zsidó élt Kárpátalján, ez a szám 1959-re (ekkor volt a háború utáni első népszámlálás) a belső, zsidó emigráció miatt is a háromszorosára nőtt. 1989-ben 2600 fő vallotta magát zsidónak, Munkácson kb. 600 ember élt (a város teljes lakossága 85 ezer fő volt), aminél magasabb lehetett a valódi létszám. In: Rékai Miklós: A munkácsi zsidók „terített asztala”. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 24.