Nosztalgia

Írta: Bornstein György / George Boros - Rovat: Holokauszt, Történelem

Az alábbi sorokat Leitman-Boros Vera küldte nekünk a kanadai Montréalból. Mint írja, a rövid szöveget férje vetette papírra egy Dél-Amerikába vetődött barátja számára, aki úgy vélte, Szentendre egy romantikus szerb városka volt, amit a zsidók csak a 70-es években fedezek fel, és költöztek oda…

Gyere, nosztalgiázz velem! Írd be a Google-ba hogy „Szentendre” és máris végigsétálhatsz a városon, ahol születtem.

Először meglátod a Duna másik oldalán a szentendrei szigetet, ahova Pista nagybátyám vitt engem át minden nyáron, amíg nem égették el Auschwitzban, 41-ik születésnapján, 1944. augusztus 20-án, István királyunk neve napján.

*

Aztán sétáljunk egyet a dunaparti sétányon. Ott a hatalmas diófa és a szép autók mögött van a Spitzer-ház, ahol egyéves koromig laktunk. Spitzer bácsi és felesége Karolin néni (nagymamám nővére) szorgalmasan dolgoztak ugyanabban a házban működő kis vas és edény boltjukban, hogy három gyereküket, Ilonkát, Irént es Jenőt becsületben felneveljék, majd két kis unokájukat, Mikit es Jánoskát az ölükben tarthassák. Aztán valamennyiüket bevagonírozták a csendőrök – miközben a dunyhacihájukon is megosztozkodtak a jólelkű szomszédok – és Jenő kivételével, elgázosították, elégették Őket is.

*

Most a Főtérre érsz. Látod a Nagykereszttel szembeni szép, copf stílusú üzletházat? Úgy hívták, hogy Weisz-ház, merthogy dédapám, Weisz Márk – volt Kossuth katona – guberálta össze a sarki fűszerüzletéből, amit nyitva tartott látástól vakulásig, mert valahogy oskoláztatni kellett a 13 gyereket. Amikor éppen nem mosott-vasalt a gyerekekre, dédanyám, Rozika az emeleti kiugró sarok-ablakban ült és szvettert kötögetett nekik. Szerencsére Ők már nem érték meg, hogy a 13 gyerek közül nyolcat és azok gyerekeit, unokáit szintén bevagonírozzák.

*

Mellette volt Perlusz Liviáék hentesüzlete, szemben pedig a rácsos ablakú fehér házban láthatod, hogy hol volt Spitzer bácsi konkurensének, Lichtenstein Simonnak az edényboltja. Ennek az ajtaja elé kitett sámlin napozott Simi meleg napokon, ha éppen nem jött kuncsaft. Vajon amikor a munkaszolgálatban Muszkaföldön egynéhány keretlegény lapáttal agyonverte, emlékezett még a békés sütkérezésre a sámlin?

*

Gyere fel velem a református templomot körülvevő mellvédre. Onnan láthatod Szántó épületfa-kereskedő házát, amelynek lakói szinten „nem jöttek vissza”. Onnan láthatod a sok-sok, romantikusan épített ház udvarát. Ezekben az udvarokban játszottak iszonyatos gázhaláluk előtt barátaim, Klein Péter a HÉV főtisztviselőjének kisfia, meg Oblatt Gyuri és Robika, miközben apjuk, a tízezer lakosú kisváros két orvosának egyike, gyógyította betegeit. Házhoz járt ahhoz a Csia Sándorhoz is, akit aztán kisebb-nagyobb gyilkosságaiért Szálasival egyszerre akasztottak fel.
Sajnos túl későn, mert addigra odaveszett – „csakúgy, mint a mi fiaink is a Donnál” – a szomszéd udvarból az ötéves Baár Mártuska is anyukájával együtt, meg a szemben lévő házból a hetvenen felüli rőfös Kozma bácsi és felesége. Pedig fel sem vásárolták az ezeréves őshaza javait, mint arról kevéssel később az a fránya zsidau Peres elnök elszótta magát.

*

Véget ért a séta, visszaszállhatsz a hajóra. A többi harminchárom zsidó család házát már nem mutatjuk meg Neked ezen a sétán.

De minek is? Hiszen mind elpusztult már…

 

Jom HaSoá (A Soá emléknapja) 5770

Emlékezik a 80 eves Bornstein Gyuri, ma már, hála az Örökkévalónak, George Boros

Címkék:Szentendre, zsidó lakosság

[popup][/popup]