Névmagyarosítás az élclapokban, a 19. század utolsó negyedében

Írta: Tamás Ágnes - Rovat: Történelem

„A mai névváltoztatások rengetegében már eltéved az ember” – jelentette ki a Borsszem Jankó (BJ) című kormánypárti, liberális élclap (1882. febr. 26. 10.) szerzője, mutatva valószínűleg egy városi, budapesti olvasó általános benyomásait, megfigyelését a 19. század utolsó negyedében, amikor valóban nagy számban magyarosították a nevüket elsősorban – de nem kizárólag – az izraeliták.

Az élclapokra jellemző az aktualitás, olyan társadalmi-politikai kérdésekkel foglalkoznak, amelyek az olvasóközönség érdeklődésére szert tehetnek. A névváltoztatás témája általában úgy érhető tetten a humoros sajtóban, hogy a szerzők a zsidó szereplők tipikusan többelemű, németes hangzású családneveit magyar családnévre cserélik. A történetek jelentős részében mellékszál a névmagyarosítás, de találhatunk olyan szövegeket és karikatúrákat is, amelyek esetében maga a folyamat áll a középpontban. Írásunkban néhány ilyen szöveget és képet mutatunk be röviden – érzékeltetve azt, hogy milyen kontextusban bukkant fel a névmagyarosítás a vizsgált forrásban.

Az élclapokban is megjelent az a minden bizonnyal valós dilemma, hogy mi legyen az új, magyarosított név, honnan eredjen, s hogy nem feltétlenül zökkenőmentes a névválasztás. Az antiszemita Herkó Páter (HP) párbeszéde mutatja az egyik bevett gyakorlatot, a névfordítást:

The Solomon, mire modjorósítottad tethüled a névt?
Őnyeg.
Őnyeg, micsede ed név az?
Hát nekhem valtha a nevem Eppich, ha lette volna Teppich, akkor lenne Szőnyeg, de igy csak Őnyeg. (1896. jún. 28. 10.)[1]

Egy másik ellenzéki, antiszemita hangot megütő élclapban, a Bolond Istókban (BI) pedig arról olvashatunk egy anekdotát, hogy egyesek segítenek a zsidóknak a nevek fordításában, magyarításban, de amikor a „Perlgrund” (Perle ném. ’gyöngy’, Grund ném. ’ok, alap, talaj’) nevű zsidónak a „Gyöngyös” családnevet javasolják, ő kikel magából, mondván, nem fogja a kutyája nevét felvenni (1881. dec. 11. 8.).

A humoros orgánumokban még gyakrabban tárgyalt szempont volt az, hogy milyen ne legyen a magyarosított név. A legtöbb bírálat a történelmi és nemesi családnevek felvételét érte, mivel ezekben az években például a Rákóczi, Hunyadi vagy Zrínyi nevek még választhatók voltak (Karády–Kozma 2002: 39.), s fel is vették ezeket a neveket (Szentiványi 1895), méghozzá legálisan, mivel a névmagyarosítás részletes szabályozása csak 1933-ban született meg (Farkas 2002: 160). A történelmi ősök és a modern kori zsidók közötti megkülönböztetés és az utóbbiak lealacsonyításának céljával fogalmazták meg például azt a javaslatot, hogy a magyarosított személynevek esetében kis kezdőbetűvel kellene írni a történelmi, nemesi eredetű családneveket (Herkó Páter, 1898. ápr. 10. 3.).

Az ellenérzéseket azonban nem minden szerző osztotta. A nemesi nevek felvétele elleni tiltakozást állította pellengérre a Borsszem Jankó rávilágítva a legtöbbet kifogásolt elemekre:[2] Számba veszi azokat a neveket, amelyeket fiktív tudósítása szerint a belügyminisztérium elutasított azért, mert nemességre, főnemességre utalnak. Ilyen volt például a „Pinty”, mert -y-ra végződik, a „Pótharaszti”, mert a „th” szintén nemesi jellegű, „Leönti”, mivel az „eö” is nemesi származást sugall (1881. dec. 18. 4.). Leggyakrabban az -y-ra végződő nemesi nevek ellen emeltek szót – szerénytelenséggel is vádolva a zsidókat, akik nemcsak magyarok, hanem rögtön mágnások is akarnak lenni (BI 1881. aug. 14. 7.) –, így a Bolond Istók hol azt javasolja gúnyosan, hogy az „y”-t az „a” helyett az abc első betűjévé kell tenni, mert annyira népszerű, s minden zsidó vezetéknévhez oda kell illeszteni, hol pedig azt, hogy a magyarosított névben elöl, hátul és középen is szerepeljen az „y” (1882. aug. 20. 10.; 1882. máj. 21. 2.).

Gúnyrajzokon a magyarosított névalak történelmi, nemesi névként kapott központi szerepet néhány képen. Ilyen példát láthatunk, amikor a magyarosított nevű zsidók felvett nevei szerepelnek boltjaik ajtaján, s a karikatúra nem csupán a neveket kifogásolja, hanem azt, hogy a zsidók üzletei keresztény ünnepnapokon nyitva állnak a vásárlók előtt, így azok nem méltó módon ünnepelnek, míg zsidó ünnepnapokon bezárnak (BI 1882. nov. 11. 9.). Szintén bolt táblájára került fel Zrinyi Miklós neve, aki Szigetváron él, és menekül a boltjából (BJ 1883. szept. 9. 1.) – ellentétben a szigetvári hős Zrínyi Miklóssal. A rajz az antiszemita támadások idején készült, amikor a tiszaeszlári vérvád kapcsán a nyíregyházi bíróság felmentette a zsidókat (1883 nyara), s ezt követően számos atrocitás érte őket.

A Bolond Istók rajza pedig nemcsak a névmagyarosítást tárgyalja, hanem utal arra is, hogy a zsidók nemességet is kaphattak a korszakban, amiért cserébe – a kép szerint – busásan fizettek a kormányzatnak (a nemesség osztogatását máskor is kritikával illették). A karikatúrán a díszes magyar ruhába öltöztetett, de arc- és testvonásai tekintetében az élclapokbeli tipikus zsidót pillanthatjuk meg (azaz a név magyarosítása és a nemesség megszerzése nem fedi el zsidó mivoltát), aki – szintén sztereotip módon – pálinkát készít és árul. Megjelenik a nemesi címeren táplálkozási szokásaikra utalva a vöröshagyma és a liba[3], amelyről nevét is kapta („Ludanyi”). A nemesítésből a hasznot az ellenzéki élclap szerint a kormánypárt húzza: Tisza Kálmán miniszterelnök iszik a zsidó egészségére, Móricz Pál, Tisza híve és párttársa pedig tartja az arany alá a kalapját (BI 1881. jan. 16. 7.).  Ahogy ezen a gúnyrajzon is megfigyelhettük, az antiszemita megnyilvánulások fő üzenete más alkalommal is az volt, hogy a zsidók annak ellenére, hogy a nevüket magyarosítják, nem változnak meg. Ezt a Bolond Istók egy későbbi verse is leszögezi: „Ne félj magyar! úszol ujra nagy nevekben / Szem[4] nevet cserél bár, de természetet nem!” („A névmagyarok”, 1882. júl. 2. 7.).

A névmagyarosításról akkor sem egyöntetűen pozitív véleményt közvetítenek az élclapok, ha nem nemesi eredetű nevek kerültek terítékre. A legradikálisabb álláspontú Herkó Páter szerint egyenesen be kellene tiltani a zsidók névmagyarosítását (1898. jan. 30. 4.). Seiffensteiner Salamon névmagyarosítási kálváriája pedig a kihívásokat szemlélteti. Seiffensteiner (Seife ném. ’szappan’, Stein ném. ’kő’) először Szappankövyre[5] tervezi változtatni a családnevét, de a fordítással keletkezett nevet értetlenül szemlélik és bírálattal illetik, mivel nincs Szappankő nevű vár, város vagy település Magyarországon, amelyből a név származhat. Azt a tanácsot kapja, hogy magyar nevet válasszon, ne a németet fordítsa le, így végül „Szittyalaky”-ra magyarosítja nevét – megtartva a kezdőbetűt és a nemességet sugalló „y”-t is beiktatja. Ez azonban komoly ellenállást vált ki, mivel azzal vádolják a zsidót, hogy „orv módon” el akarja lopni a magyar neveket, így visszaváltoztatja családnevét Seiffensteinerre, amire szintén negatívan reagálnak: „Le a zsidókkal! Palestinába velök! Meg nem akarnak magyarosodni!” (BJ 1881. márc. 13. 2.)

Hasonlóan a megosztott társadalmi vélekedést tematizálja a „Milyen legyen a zsidó?” kérdésre adott Borsszem Jankóbeli két válasz is: az első szerint „Százával kellene nevét magyarositania, nem tizével.” Míg a másik kérdéssel felel: „Hogy merészkedik legszebb, legországosabb neveinket bitorolni?” (BJ 1882. júl. 16. 4.) A jelenséget, hogy az is gondot okozhat egyes társadalmi rétegekben, ha magyarosítja a nevét a zsidó, mint ahogy máskor az, ha nem, a Borsszem Jankó egy képes történettel is megörökítette (1881. márc. 13. 3.). A századfordulóhoz közeledve feltűnik az a vélemény is, hogy ha a zsidók magyarosítják a neveiket, már nem biztos, hogy jól megkülönböztethetők lesznek a magyaroktól, így a zsidóknak kötelezővé kellene tenni a kaftánt és a pajeszt (HP 1898. jan. 9. 4.).

A névmagyarosítás vélt eredményei, következményei is igen sztereotip módon kerültek a humoros történetekbe: a zsidók célja ezzel is a haszonszerzés. A Bolond Istók szerint igen olcsón (mindössze a névmagyarosítás illetéke fejében) a lapokban megjelenik a régi és az új cégnév is (1881. márc. 6. 4.).[6] Máskor azt a praktikus szempontot emeli ki a lap, hogy ha a régi nevén csődbe jutott egy vállalkozó, akkor magyarosítja a nevét, s így gond nélkül újra elkezdheti a tevékenységét (BI 1881. jan. 1. 9.).

A (gazdasági) bűncselekmények elkövetése is felbukkant: a történelmi panteont már megtöltötték dicső Hunyadiak és Rákócziak, s a Bolond Istók jóslata szerint a jövőben a törvényszéki csarnokokat is meg fogják (1881. márc. 6. 4.). Más alkalommal a rendőri intézkedést ússza meg egy bűnelkövető a Borsszem Jankó „A magyarosodás haszna” című párbeszédében:

 

„Rendőr. Maga az a Ladenbrecher Baruch [Laden ném. ’bolt, üzlet’, Einbrecher ’betörő’]?

Zsidó. Én? Ladenbrecher? Ó kérem, én vodjak a Ladányi Balamber.

Rendőr (távozik.)

Zsidó. Mégis csak nadjon zseniál idé [Idee ném. ’ötlet’] az a madjarizálás!” (1881. márc. 27. 9.)

 

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy az 1880–1890-es évek élclapjai a névmagyarosítás jelenségét tematizálták, zsidó szereplőik nevét rendszeresen magyarosították, és véleményt is formáltak a névváltoztatási gyakorlatról. Tárgyalták, általában bírálták a nemesi, történelmi eredetű nevek felvételét, az antiszemita lapok elégedetlenségüket fejezték ki amiatt, hogy a névmagyarosítás még nem jelenti a zsidók teljes asszimilációját is, míg más alkalommal azt kifogásolták, hogy a magyarosított neveik következtében eltűnik egy fontos jegy, amely megkülönbözteti a zsidót a nem zsidótól. Történeteik és képeik humoros-gúnyos lenyomatát adják a névmagyarosítással kapcsolatos kortárs dilemmáknak.

 

Felhasznált irodalom

Farkas 2002. Farkas Tamás: Nyelvművelés és családnév-választás. In: Balázs Géza – A. Jászó Anna – Koltói Ádám (szerk.): Éltető anyanyelvünk. Írások Grétsy László 70. születésnapjára. Budapest. 159–163.

Karády–Kozma 2002. Karády Viktor – Kozma István: Név és nemzet. Családnév-változtatás, névpolitika és nemzetiségi erőviszonyok Magyarországon a feudalizmustól a kommunizmusig. Budapest.

Szentiványi 1895. Szentiványi Zoltán: Századunk névváltoztatásai. Helyhatósági és miniszteri engedélylyel megváltoztatott nevek gyűjteménye. 1800–1893. Budapest.

Tamás 2014. Tamás Ágnes: Nemzetiségek görbe tükörben. 19. századi nemzetiségi sztereotípiák Magyarországon. Pozsony.

[1] Jellemző a korszak élclapokbeli szövegeire, hogy ha a zsidók megszólaltak, egyes veláris és dentális mássalhangzókat torokhangokként ejtettek ki (pl. „th”, „kh”). Az élclapokról, az azokban megjelenő zsidó szokásokról, sztereotípiákról l. Tamás 2014.

[2] A Borsszem Jankó és a Herkó Páter szerkesztője is magyarosította a nevét. A zsidó Ágai Adolf eredeti családneve Rosenzweig, míg Markos Gyuláé Matkovits volt.

[3] A zsidókhoz a libafogyasztást társították és a libazsírt, mivel sertéssel nem táplálkoztak, s a sztereotípiák szerint konkrét és átvitt értelemben is bűzlenek ők maguk (vagy éppen üzleti ügyeik) a vöröshagymától.

[4] Szem az ószövetségi történet szerint Noé egyik fia (pl. Móz 1,9). A Bolond Istók hasábjain a zsidókat „Szem fajzata”-ként is említik a szerzők.

[5] Az élclapok szerzői szívesen alkalmazták szövegeikben az (ál)helynévi eredetű neveket.

[6] Az engedélyeztett névmagyarosításokat valóban közzétették.

támogatás
Pop up banner1

Címkék:2021-11, élclapok, nemesi név, névmagyarosítás

[popup][/popup]